DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Nagyon szépen köszönöm. Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Tisztelt Államtitkár Úr! Szakmai Szervezetek tisztelt megjelent Képviselői! Szép és jól megfogalmazott mondatokat hallottunk, jól, szépen teleírt papírok, cédula cédula hátán, ahogy közművelődési témához ez már csak illik.
Érdemes persze föltenni a kérdést, hogy miért is van szükség most erre a törvényre. Miért is most van szükség arra, hogy a közművelődésben, a magyar közművelődés intézményrendszerében ilyen változások bejelentésre kerüljenek? Államtitkár úr történeti áttekintése korrekt volt, szépen hallottunk a Festetics családról, a XIX. századról, volt egy kis Szovjetunió is - érdemes a megemlítésre, történetesen az államosítás kérdésben volt a kitérő -, aztán a második világháború utáni évek, és természetesen nem maradt el az elmúlt 8 év negatív megítélése sem.
Ez idáig rendben is van, egy apró dolgot azért érdemes lett volna még feleleveníteni, mert, igen tisztelt Országgyűlés, erre a törvényre nem azért van szükség, merthogy a Festeticsek mit csináltak, nem azért van szükség, hogy a XIX. században mi történt, még csak azért sem, hogy a második világháború előtt Klebelsberg és utána különböző emberek és politikusok mit tettek, ráadásul még csak nem is az önök által átkosnak tartott 8 év. Erre a törvényre azért van szükségük önöknek, mert tavaly, 2011-ben sikerült egy olyan törvényt hozniuk - módosítás kapcsán -, amiben ezt az egész rendszert teljesen meggondolatlanul, nem is értve, hogy miről szól a magyar közművelődés, egyetlen tollvonással államosítani gondolták. Ez az államosítás egyébként 2012 januárjában úgy lépett volna életbe - és úgy lépett életbe -, hogy teljesen működésképtelen volt a dolog fenntartása. Időben rájöttek arra, hogy a saját elképzelésüket módosítaniuk kell, és bár más kulturális vezetés volt, a Fidesz kulturális politikájának képviselői és intézői itt az ország házában, az ország nyilvánossága előtt egy teljesen más irányról győzködték a magyar közvéleményt és a politikát.
(13.40)
Az érveik totálisan másként hangzottak másfél évvel ezelőtt, és pontosan a centralizáció irányába kívánták elvinni a magyar közművelődést, pontosan arról beszéltek, hogy az, ami korábban volt, tarthatatlan, túlságosan szétaprózott, az intézmények és a saját fenntartóik nem tudják, hogy hogyan működjék az a rendszer országosan, amit helyi szinten fenntartani képtelenek, ezért az egészet központilag, az állam jótékony beavatkozása révén centralizálni kell.
Most itt állunk 2012 őszén, és önök teljesen az ellenkezőjét mondják annak, mint amit durván másfél évvel ezelőtt ugyanezen falak között állítottak. Teljesen mást mondanak - és ez egyébként az ország szerencséje -, de a történeti áttekintésbe azért csak bele kell venni, hogy bizottsági ülésen és plenáris ülésen önök másfél évvel ezelőtt teljesen és totálisan más elképzeléssel rendelkeztek a magyar kultúráról, ezen belül a magyar közművelődésről.
Ha már az országról szó van, és mivel nem egy szakbizottság ülésén, hanem mégiscsak a magyar parlament épületében, az ország házában vagyunk, az ország egészét érintő folyamatokat érdemes vizsgálat tárgyává tenni. Elgondolkodtak már azon, hogy a magyar közélet, a magyar közigazgatás egy másik igen jelentős hálózatában, a magyar oktatásügyben pont az ellenkezőjét mondják és csinálják annak, mint amit ez a törvénymódosítás állít? Látják önök, hogy az ország egészében, ahol azért mégiscsak ugyanaz a szülő járatja a gyermekét iskolába, mint aki majd remélhetőleg beíratja és elviszi könyvtárba a gyermekét, esetleg ő maga is programokat látogat, hogy ebben az egész hálózatban, ebben a szövetben van egy irány, amelyik azt mondja, hogy centralizálni és államosítani?
(Göndör Istvánt a jegyzői székben Szilágyi Péter váltja fel.)
Önök vak ló módjára majd’ háromezer magyar közoktatási intézményt államosítanak néhány héten belül, és az ország közigazgatásának egy másik jelentős területén, a magyar kultúra és magyar közművelődés területén, megbontva a korábbi érvelésüket, ennek totális ellenkezőjét teszik. Ez utóbbiban igazuk van. Ez utóbbiban igazuk van, hogy történetesen az a fajta államosítás, amelyre kormányszinten esküdnek, az államtitkár úr helyén ülő államtitkár asszony hetente és naponta fejti ki, hogy ez a kormány - nem az ő, a kormány – álláspontja: csak úgy lehet az országot megerősíteni, hogyha egy kézbe vonnak mindent, egy jó nagy intézmény majd irányítja a magyar közoktatás minden intézményét Nagykanizsától Mátészalkáig - kinevezi az igazgatókat, ellenőrzi a tanárokat, előírja a tanterveket. És aztán itt van egy másik nagyon-nagyon fontos része, szövete az országunknak és a közigazgatásnak, a magyar közművelődés rendszere, amelyben aztán teljesen és totálisan ellenkező irányt követnek.
Mi az önök véleménye? Hogyan gondolkodnak? Akkor, amikor az államtitkár asszony ül abban a székben, amelyikben most az államtitkár úr - egy minisztériumhoz tartozó két államtitkár -, akkor melyik vélemény az önök véleménye az országról? A centralizáló, a nagy intézetbe mindent besuvasztó, vagy az, amelyik azt mondja, hogy helyben kell a döntéseket meghozni, megyei jogú városoknak fenntartóként ítél oda közművelődési intézményeket; ilyenről ma a magyar közigazgatás egy másik meghatározóan fontos területén bűn önöknek beszélni.
Próbálják meg visszaadni a megyei jogú városoknak az iskoláikat! Egyikük álljon csak föl, és mondja, hogy ez így a helyes. (Horváth Zoltán közbeszól.) Nem igaz, van, aki föláll önök közül, van, aki; de egyébiránt az ország egészét mégsem lehet teljesen és totálisan kettészelve nézni! Hogyan lehet teljesen ellentétes irányban, módon, metódusban gondolkodni a magyar közoktatásról, és teljesen másként gondolkodni a magyar közművelődésről úgy, hogy egyébként korábbi véleményüket most áthágva, önök a centralizáció helyett a magyar közművelődésben, azt gondolom, hogy helyes irányt követnek.
A második kérdéskör a finanszírozás ügye. A finanszírozás szerkezete, amely a magyar közművelődés jelenlegi helyzetét illeti, illetve az, ami a tervezetben szerepel, működhet jól. Ezt azért mondom, mert úgy gondolom, hogy kellő finanszírozás mellett ez a szerkezet képes a magyar közművelődés differenciált igényeit jól kielégíteni. Szerettem volna megvitatni ezt a költségvetési vitában önökkel, de éppen tegnap döntöttek arról, hogy ezt el fogják halasztani. (Horváth Zoltán: Erre van lehetőség!)
Az a helyzet, hogy önök azért halasztják el a költségvetési vitát - egyébként nem a magyar kultúra és nem a magyar közművelődés igényei miatt -, azért halasztják el, mert nem tudják biztosan állítani, hogy az a terv, amit néhány hónappal ezelőtt letettek asztalra, az ország és világ előtt kiállja a próbát, hogy nincs-e valóban egy félezer milliárdos, 500 milliárdos lyuk ebben a költségvetésben, ezért nem vállalkoztak arra, hogy saját korábbi ütemtervüket tartják. Még mindig jobb, még mindig jobb, mint hogyha megszavazták volna tegnap, és aztán szinte a változtathatatlanság állapotában vagyunk. De mivel elhalasztották a költségvetési szavazást, és pontosan tudják, hogy azért halasztották el, mert saját miniszterük kérte önöktől, hogy túl korai ahhoz, hogy tudják tartani a szavukat, itt bizony a költségvetés vitája jelentősen fog érinteni, illetve érinthet minden fontos tételt. Ezért azok a számok, amelyeket államtitkár úr mondott - legyenek igazak! -, egyelőre nem úgy tűnik, mint hogyha kőbe vésettek lennének.
Az egész környezet nem azt bizonyítja, hogy a kialakított szerkezethez a tartalom, az a struktúra, amit kialakítanak a magyar közművelődésben - mondom még egyszer, átfordítva saját másfél évvel korábbi véleményüket; tartalomnak most azt a tölteléket nevezem, amely tényszerűen a finanszírozás, a pénz -, ezt tudnák tartani. Gondolom, nem azért tolják arrébb a költségvetést, mert minden készen van, elég pénz áll rendelkezésre, nem azért módosítják, mert úgy jó, ahogy benyújtották a nyár elején vagy éppen a tavasz végén. Ezért kormánypártiak, rendben, legyenek optimisták, és tartsanak ki saját álláspontjuk mellett; legfeljebb háromhavonta, esetleg másfél év múlva teljesen az ellenkezőjét mondják. De hogy a költségvetési számok konkrétan, világos ígéretként, számszerűsítve úgy szerepeljenek, hogy közben a költségvetés vitáját itt a tegnapi nap során elhalasztják, ez több mint merészség.
Ez nem az az üzenet, hogy biztosak lehetnek a szakmai szervezetek és az őmellettük, mögöttük álló közművelődési dolgozók, hogy egyébként valóban képesek azt megadni, amit. Erre egyelőre önök annyit tudnak mondani, hogy mit szeretnének vagy mit terveznek, aztán hogy a nem létező Pénzügyminisztériumuk, illetve az azt vezető miniszter erre mit mond, erre választ még a Magyar Országgyűlésnek sem a kormánypárti többsége, sem az ellenzéki kisebbsége, nem beszélve az ország közvéleményéről, nem kapott. Önök nem állíthatják, hogy 17 milliárd 600 millió, amikor erre elfogadott költségvetés nincs - ez az önök vágya. Egyébként reális terve, egyébként a kultúrában és a közművelődésben elfogadható reális terve, csak van egy apró hiány, hogy erre még a pénzügyekért felelős miniszterük, meg a kormányuk egésze nem mondta, hogy igen; erre csak annyit mondott a kormányuk (Horváth Zoltán közbeszól.), erre annyit mondott a kormányuk tegnap, hogy ezt a vitát elhalasztják. Ez az, ami válasz az igényre, ez az a vitarész a szakmai törvény kapcsán, ami költségvetési vitában folytatható le, és nem a szakmai vitában.
(13.50)
Ezért azt javaslom az államtitkár úrnak, hogy a szerkezet, ami tehát a magyar közművelődés ön által előadott szerkezete, vitaalap, azok, amiket a konkrét számokról és a finanszírozás tényállításairól mondott, majd a költségvetési vitában lesznek vitaalapok, és majd akkor higgyék, hogyha a parlamenti többség a kormányuk által előadott költségvetést megszavazta.
Van egy harmadik rész: ez a harmadik rész a közművelődési szerkezeten belül az egyes intézmények differenciált kezelése és az ehhez kapcsolódó felfogás. Én ezt helyeslem, szerintem ez rendben van.
Önmagában a közművelődés egy gyűjtőfogalom. Nagyon-nagyon sok szállal kapcsolódik egymáshoz múzeum, levéltár, könyvtár, de aki az ezek közötti különbséget nem ismeri és nem látja, az magyar kultúráról, általában kultúráról nem beszélhet. Azt a felfogást tehát, amely együtt próbálja vizsgálni, de specialitásuknak megfelelően kezeli a közművelődés intézményeit, helyesnek tartom, ebben az előterjesztésben ezt én pozitívumnak látom.
Ugyan a magyar közművelődés egy igen jelentős kérdéséről, a kisvárosi, falusi, általában a kistelepülési közművelődésről itt nem ejtünk szót, azért megérne egy misét. Akárhogy is nézzük, a két világháború között Klebelsberg nyomán, a második világháború után, 1948-tól többen, de mondjuk Illyés Gyula útmutatásai alapján szerveződött egy olyan magyar művelődési hálózat, amely ugyan minden településre nem, de településeink döntő többségébe képes volt elszállítani a kultúrát, legalábbis otthont teremtve, hogy embereknek magyar falvakban, kisvárosokban is volt módjuk és lehetőségük összejönni, találkozni kultúrával, akár saját szórakoztatásukra, akár a köz érdekében identitást teremtve találkozni.
Azt kell mondjam, hogy ezt az elmúlt években attól a döntéstől kezdődően, hogy önök több mint 20 milliárd forintnyi Brüsszelből megszerzett felújítási pénzt egyetlen tollvonással elvettek a magyar kultúrától, és mind a mai napig nem képesek visszaadni, ami művelődési házak felújítására és programköltségvetésre, tehát nemcsak az épületek rendbehozatalára, hanem a programjaikra is két-három éves távon biztosított volna lehetőséget, súlyos hibának tartom. Szívesen támogatnék bármely olyan ötletet, amely ehhez az önrészt felmutatva az európai uniós forrást visszahozza a magyar közművelődésbe.
Nemhogy készen volt a program, tisztelt kormánypárti képviselő asszonyok és képviselő urak, nemcsak hogy a pályázatok kiírásra kerültek, hanem pályázat közben, miközben már több száz önkormányzat beadta a pályázatát, állították le önök ezt a pályázatot. Ha egy kicsit utánanéznek, esetleg néhány levéltárost felkérnek erre, akkor szívesen előkeresi önöknek azokat a pályázatokat, amelyeket magyar önkormányzatok beadtak, hogy végigcsinálják, majd 2010 nyarán, kora őszén egyetlen tollvonással pályázat közben elvesztették. (Horváth Zoltán: Dehogyis!)
A magyar közművelődésnek egy fontos része a magyar levéltárügy a tekintetben is, hogy írásos forrásainkat, egyáltalán a múltunkat, de nagyon sok tekintetben a mai hétköznapokat meghatározó emlékeket őrzi. Ugyan az előterjesztés csak részben, a kormánypárti vezérszónoklat is egy mondat erejéig tért ki rá, de azért elég legyen ez nekem alapként, hogy egy gondolatot elmondjak.
Én azt a levéltári reformot, ami nemzeti levéltárat hoz létre, avíttnak, a múltba visszamenőnek és a nemzetközi tapasztalatokat nem jól használónak látom. Éppen az előbb említett differenciáltság és különbség miatt egy könyvtár és a könyvtárügy, egy nemzeti könyvtárügy az országban megjelent és az országgal kapcsolatos kiadványok gyűjtő-, tár- és feldolgozóhelye. Olyanok, amelyek megjelennek Argentínától Japánig Magyarországról, kell hogy legyen hely, hozzáértő szakértelem, amely ezt összegyűjti, számos helyről, sok-sok példányt; ellentétben a levéltárüggyel, ami egyébként vélhetően adott kérdésben az egy példányt őrzi, védi.
Nem véletlen, és nem kétségbe vonva, hogy Ausztriában az osztrák levéltárosok ugyanolyan, hazájukat szerető emberek, mint Magyarországon a magyar levéltárosok, nem tűnik fel önöknek, hogy miközben az osztrák nemzeti könyvtárat Österreichische Nationalbibliotheknek, nemzeti könyvtárnak hívják, az osztrák levéltárat osztrák állami levéltárnak hívják, Österreichische Staatsarchiv? - és ez nem elnevezésbeli különbség, hanem felfogásbeli különbség. Ha ezt megnézik egyébként egységes országokban, mint Franciaország, akkor ezt tapasztalják. Ha megnézik más országokban, olyan országokban, mint Itália, amely több önálló egység egységesítéséből, egyesüléséből jött létre, ott más irányt követ. Most sikerült kettő közé betenni a mi reformunkat úgy, hogy ilyen sehol nincs. Ezt ezért én nem tartom helyesnek.
Összefüggéseiben tehát: ennek az előterjesztésnek vannak pozitív vonásai, amely a szerkezetet, a közművelődésen belüli differenciáltság érzékelését mutatja. Helyes az egyeztetés. Bár egyeztettek volna korábban is két éven keresztül! - nem tették. Az, hogy ehhez a megfelelő források rendelkezésre álljanak, a költségvetés vitájának kérdése, ott tehát tudjuk folytatni és lezárni.
Köszönöm szépen, elnök úr, a türelmét, tisztelt hölgyeim és uraim, önöknek pedig a figyelmüket.
