DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk lévő törvényjavaslat több annál, mint ahogy látszik a résztvevők számát tekintve, még annál is, mint ahogyan ez a téma itt előadásra és megvitatásra kerül. Egyik-másik felszólalásból ki-kitűnt az, hogy itt valóban nagy dologról van szó; nem csupán arról, hogy hogy organizálódik, szerveződik valamilyen intézmény, és ki hogyan igazgatja azt.
Ha visszanézünk valóban a koncepciós alapokhoz, mint ahogy, azt hiszem, Kolber képviselőtársunk emlegette azt, hogy a koncepcióval van hiba, hát a koncepciót mindig meg lehet kérdőjelezni, itt is. Inkább azt jó volna meglátnunk, hogy azok a levéltárak, okmánytárak és források, amik csak korlátozottan elérhetők vagy egyáltalán nem, vagy hosszú ideig tilos volt hozzányúlni, az a folyamat milyen sok kárt okozott a magyar népnek, Magyarországnak, ennek a nemzetnek, ennek a hazának. Nem az a célom, hogy itt ezt fejtegessem, de mégis megemlítem. Az, hogy politikailag a kormánykodásban, törvényhozásban annyiszor botladozunk, és annyi törvényünket, amit gyorsan megalkotunk, hamarosan újból alkotjuk - hiszen ez nem különbözik, más országban is így van, de nálunk mintha ez több lenne -, azért van - mondom én, ez az én koncepciós rálátásom -, mert nem tudjuk történelmünknek azokat a fontos elemeit, amik a kormánykodásnak, a politikának az előzményei. Miért nem tudjuk? Mert ismeretlen. Hogy lett ismeretlen? Úgy, hogy el vannak dugva, el vannak ásva, vagy úgy, hogy titkos helyeken vannak.
Tisztelt Országgyűlés! Talán van itt valaki, vannak valakik, remélem, sokan, akik tudják, hogy ezelőtt négy-öt évvel én egy könyvet írtam, aminek a címe ez: Tiltott történelmünk. Éveken át, szinte évtizedeken át nyugtalanított engem az, hogy mennyire nem tudjuk történelmünket, és politikánk abból kifolyólag mennyire kificamodott lehet, volt, igen, létezett. Hogy a tiltott történelem jelensége ne folytatódjon, ahhoz egy jelentős lépés a levéltárak elérhetősége - hogy levéltárnak, archívumnak, könyvtárnak, mi mindennek nevezzük, mindegyik talán jó -, arról van itt szó, hogy eljuthasson minden állampolgárhoz, aki erre kíváncsi.
Persze, a kutatók lesznek, akik elsősorban teszik, vagy úgy is mondhatnánk, hogy aki vállalkozik arra, hogy ezekbe belenézzen és időt töltsön vele, azzal a folyamattal az a személy kutatóvá válik. Ahogy Schiffer képviselő úr érdekesen mondta, a kutatási jog alapjog. Ez tetszik nekem. Az, hogy hány ember él vele és hogyan, és hogy ez a törvénykezés, amit most itt csinálunk, hozzájárul, egyengeti az utat afelé, ez egy fontos kérdés. Azok, képviselőtársaim, akik ezt megkérdőjelezik, azt jól teszik, megtapsolom, hogy minél inkább megkérdőjelezzük kormányoldalon, ellenzéki oldalon, hogy van-e, marad-e további akadály, kátyúk azon az úton, amely a kutatás felé vezet, a kutatást teszi lehetővé.
A kutatás nem valami elvont, szentimentális vagy elegáns ügyeskedés, hanem a valóság megtudása. A valóság tudásával, tudatában jobban fogunk, hatásosabban fogunk törvényeket hozni és kormányunk kormánykodni, nemcsak az országos szinten, hanem a közigazgatásban, mindenütt, önkormányzatoknál, és intézmények is másképpen működnek, ha jobban látják az összefüggéseket.
Vissza fog esni a kutatás, mint ahogy egyik ellenzéki képviselőtársam mondta - tévedni tetszik. Ennek a törvénynek a nyomán nem fog visszaesni az én meglátásom szerint a kutatás. Lehet, hogy ezt a törvényt is egy év múlva, két év múlva vagy akár csak negyven év múlva lesz kívánatos elővenni, megnézni a tapasztalatait és továbbformálni, de nyilván sor kerül majd a tapasztalatok nyomán ennek a törvénynek, az intézkedéseinek a megnézésére, tapasztalatok összegyűjtésére. Az nem azt jelenti, hogy ez a törvény, amit most megalkotunk, nem jó. Hát csináljuk jól, és ha vannak benne olyan kigyomlálandó valamik vagy lenyesendő vadhajtások, tegyük, ez az Országgyűlés. Ha nem tesszük, akkor elmulasztjuk a számunkra adott lehetőségeket.
Az, hogy az Országgyűlés többsége, a kormánypárti többség, a Fidesz-KDNP-többség és melyik ellenzéki pártból ki mikor - remélem, hogy gyakrabban történne, mint eleddig - egy-egy téma kapcsán odaáll mellé vagy mögé, az egy természetes folyamat, és e tekintetben jó volna, hogy amiről most hozunk törvényt, megint csak szélesedne, tehát több konszenzus alakulna.
Az, hogy a Politikatörténeti Intézet és más intézetek hogy is állnak és voltak és lesznek, hát persze, erre oda fogunk figyelni, és oda fognak figyelni azok, akik használják, csinálják, az írók, a tudósok, az egyetemi hallgatók, igen gyakran középiskolai hallgatók. Hozzám nem ritkán jönnek középiskolai hallgatók ilyen meg olyan témának a kérdezősködésével, és akkor eltanácsolom őket könyvtárakba, levéltárakba; nem szükségképpen abba a nevezetes politikatörténeti intézeti könyvtárba, oda is, bár egy kicsit megilletődve mennek oda, hanem vannak olyan könyvtárak, amik városokban, falvakban vannak. Néha családok őrzik féltékenyen, mert nem merik rábízni a közintézményekre.
B. Szabó István független kisgazdapárti képviselő annak idején egyik alapítója volt annak a pártnak; 1944-45-ben miniszter, a forradalom kormányában ugyancsak. Ennek a B. Szabó Istvánnak az irataiból jelentős mennyiséget a család és a környéken lévő szomszédok nem mernek rábízni egyik intézményre se.
(12.30)
Talán nem ez a helyes szó, hogy nem merik; nem bízzák, őrzik addig, amikor majd biztonságban érzik magukat, hogy hová teszik ezeket az okmányokat.
Független kisgazdapárti okmányok szerte az országban vannak. 30 helyen, 300 helyen, vagy ha nagyon vizsgálgatjuk, akkor csak 3-4 helyen fontosak? De vannak! És mennyivel jobb lenne az ország önismerete, ha tudná, hogy volt az az idő, az az 1945-47-es esztendő, amikor a polgári, patrióta kisgazda kormányzás, többségi párt koalíciójával vezetett kormányzás igenis haladt azon az úton, hogy az ország szuverén legyen. Nem úgy lett, a nagyhatalmak másképpen tették. De nem azért, mert az a polgári független politika rosszul csinálta vagy elbukott. Sőt, bőségesen vannak sikertörténetek, még akkor is, ha a politikai kötélhúzásokat számba vesszük.
De ezeket kéne számba venni és tudni, akkor megértenénk azt, amit Bibó István is mondott, hogy sírkövére azt írják: élt 1945-47. Hát azok voltak azok az esztendők, amikor stabilizálódás, növekedés - a növekedés, hát mennyire időszerű téma ez a mai Magyarországon! -, földreform, családi gazdaságok, azoknak a hatásfoka, és annyi minden érv jutna a kezébe a mai politika csinálójának, ha jobban tudnánk éppen azt a három esztendőt, amire most utaltam. De nemcsak arról van szó, hanem az egész horizontról.
Tisztelt Képviselőtársaim! Figyeljünk oda, hogy ebből a törvényből mi lesz, kérem és tanácsolom, és hogyan alkalmaztatik majd, mi lesz ebből azoknál a levéltáraknál és hatóságoknál és önkormányzatoknál és minisztériumoknál, amelyek alkalmazzák, végrehajtják. Figyeljünk oda, mert lehet még egy rossz törvényből is a rosszakat kigyomlálni, de itt egy jó törvényt alkossunk, és alkalmaztassék az optimálisan; ez attól függ, hogy tényleg megérti-e a törvényvégrehajtó, a kormánykodó Budapesten és Székesfehérváron és szerte az országban.
Ez a mi nagy lehetőségünk. Mert aztán akkor egy-két év múlva, ha szükséges, akkor adjusztáljuk, formáljuk, de legfőképpen, legfőképpen, legeslegfőképpen az ebben a törvényben levő lehetőségeket úgy alkalmazza az a szerv, amelyikre éppen vonatkozik - a központi könyvtárak és a helyi, vidéki könyvtárak, egyetemi könyvtárak és más szervezetek -, hogy az valóban vonzó legyen a helyi emberek számára, a tudományos emberek számára. Eldicsekedhessünk szerte a világban, hogy jöjjenek ide, akik Magyarországot meg akarják ismerni, különösen manapság, amikor annyi furcsa kép terjeng rólunk a világban. Jöjjenek, és nézzenek bele, hogy mik a gyökerei, mik a motivációi annak, ami Magyarország.
Tehát még egyszer legyen szabad azokkal a mondatokkal, gondolatokkal befejeznem, amelyekkel kezdtem: nagyon fontos törvényt formálunk itt. Ennek az egész koncepciónak a megértése, az intézményrendszer megalkotása, hogy az aztán optimálisan működő valami legyen, erről van most szó. És kérem, hogy az általános vitában, részletes vitában így nyúljunk hozzá és így kezeljük. Megéri, hogy több időt töltsünk vele, több bölcsességet hívjunk meg és alkalmazzunk.
Köszönöm, elnök úr. (Taps a kormánypárti padsorokban és Tóbiás József részéről.)
