ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Köszönöm Menczer Erzsébet képviselőtársamnak, hogy az előterjesztés megtételével lehetőséget adott arra, hogy erről a témáról most, és bízom benne, hogy minden évben beszéljünk - tudom, hogy hosszú út vezetett idáig.
Jómagam régóta közösséget érzek a szovjet rendszer elnyomottaival, azokkal, akiket összeszedtek málenkij robotra, azokkal, akiket a gulág kényszermunka-rabtelepeire vittek és azokkal is, akiket a bolsevista rendszer bármilyen módon megnyomorított. Családom múltja kötelez erre: dédapámat az utcán szedték össze és indították útnak arra a bizonyos málenkij robotra. Soha nem tért vissza, a családot a 14 éves nagyapámnak, Hollósi Károlynak kellett eltartania. Talán nem is véletlen, hogy 1956-ban ő is részt vett a történelmi eseményekben. Később egy hazatérőtől tudta meg, hogy édesapja nem jutott el a Szovjetunióba, valahol útközben bedobták a halottak közé egy gödörbe. Ő próbált kiabálni, de meszet öntöttek rá; ma is abban a tömegsírban nyugszik. Mindenkinek megvan a maga története, ez tesz minket közösséggé.
De érdemes felidézni egy másik történetet is. Ezt Kassay Kázmér fogalmazta meg, miután hosszú éveket követően hazatért a fagyos Ohotszki-tenger mellett fekvő Kolima vidékéről: “Ahogy átléptünk Csapon, majd Záhonynál a határon, megállt a vonat, és pillanatokon belül elleptek bennünket az orosz jellegű ruhába öltözött magyar katonák. Ők voltak a magyar KGB-sek, illetve ávósok. Egymással magyarul beszéltek, de hozzánk nem szóltak, bármit is kérdeztünk. Ismerősek, Istenem, jaj de nagyon ismerősek ezek! Hazajövök, és így fogadnak! 1945 óta semmi sem változott, vagy lehet még rosszabb lett? Hogyan értékelnek? Mint megtűrt személyt? Akibe mindenki belerúg? Talán ez utóbbi leszek én is. Ma már, hazaérkezésem után, amikor levehettem számról a lakatot, el merem mondani ezt a történetet okulásul minden magyarnak, főként a hazaszerető fiataloknak” - írja Kassay Kázmér.
“Megtűrt személy, akibe mindenki belerúg” - fogalmazza meg hazatérése utáni saját helyzetét, majd hozzáteszi: “Mi tudtuk, mi a kötelességünk. Mi tudtuk, miért harcolunk. Mi tudtuk, miért áldozzuk életünket. Mostohánk átadott az orosznak. Testvéreink kiterítve kint maradtak. A hírmondók megmaradtak. Hamis magyaroknak, orosz labancoknak, zsoldosvezéreknek Isten parancsára megbocsátunk.” - zárja sorait a Kassay Kázmér.
Megbocsátás - néha ehhez le kell győznünk saját magunkat. Néha ehhez olyan lelki erő kell, amit talán meg sem tudunk érteni. A bűnbocsánat helyes dolog, de a felejtés helytelen. Nyilvánvalóan azok, akik részesei voltak, nem tudják elfelejteni azt a kort, amikor óriási volt a szenvedésüknek a tengere. Ezért vagyunk ma is itt, mert a Szovjetunióban volt Magyar Politika Rabok és Kényszermunkások Szervezete, és Menczer Erzsébet képviselőtársunk emlékezni és emlékeztetni akar.
De vajon így van ezzel mindenki? Sajnos nem. Annak idején, amikor hazatértek Szibériából és az orosz távol-keletről az emberek, akkor azt parancsolták nekik, hogy nem beszélhetnek az átélt borzalmakról. Megtiltották az emlékezést, és a történelemkönyvek jó része sokáig hallgatott a 800 ezernyi magyar áldozatról.
Ahogy néhai Menczer Gusztáv elnök úr A gulág rabtelepei - A bolsevizmus népirtásának színtere című könyvében megfogalmazta: a gulag-kényszermunkatelepekről visszatértek a történelmi amnézia igazi tárgyai. Megtűrt személyek - írta Kassay Kázmér, akiket sokan elfelejtenének. Talán azért, mert ők emlékeztetik őket arra az örökségre, amitől szabadulnának. Talán azért, mert világosan vallják a hitüket, hátsó szándék nélkül szeretik hazájukat, nem alkudnak meg erkölcsi kérdésekben.
De hiába szabadulnának már a korábban megtűrt emberektől, közülük nagyon sokan még ma is itt vannak és hirdetik értékeiket, emlékeztetnek egy megveszekedett ideológia bűneire. Sőt, győztesek, hiszen a Szovjetunió ma már régóta nincs, ők pedig ma is köztünk élnek kihúzott derékkal. Mi, fiatalok is erőt, kitartást kaphatunk, ahogy minden képviselőtársam tőlük. Erőt, tartást és hitet kaphatunk a gulágon járt Oloffson Placid atyától, akit mindig is élmény hallgatni és tőle tanulni.
De a személyes példamutatásukon túl még valamire szükség van. Olyan emlékezetre, amely a korábban úgymond megtűrt személyeket a történelmi amnéziából a tankönyvek oldalaira emeli. Minden diktatúra szörnyűségét be kell mutatni. Nagyon helyesen a náci rémtettekről hosszan értekeznek a történelemkönyvek. De nem szabad elfelejteni a barna terror mellett a vörös terrort sem. Ez sokáig váratott magára.
Az ókori római filozófus, Seneca azt mondta, hogy a történetírók a tényeknek nem kitalálói, megőrzői azoknak. A vörös csillag áldozatául 1945 és 1963 között a Szorakész számításai szerint 845 900 ember esett. Be kell mutatni ezt a magyar fiataloknak. Nem szabad hagyni, hogy a történelemtanításból kimaradjon a XX. század második fele. Csak így lehet megérteni, hogy milyen út vezetett a mába, csak így lehet megérteni azt a világot, amely körülvesz bennünket. Remélem, hogy ennek köszönhetően lesz egy olyan generáció, amelynek már nem üresen hangzó szavak, üresen hangzó földrajzi kifejezések lesznek Vorkuta és Magadam városok nevei.
Figyelmükbe ajánlanám zalaegerszegi képviselőtársamhoz hasonlóan a szombathelyi megemlékezéssorozatot is, amelynek keretében már 1996-ban a Szorakész kezdeményezésére a Bagolyvárnál tartunk megemlékezéseket. Szükség van arra, hogy az országban ezt mindenhol megtegyük az emléknap bevezetését követően.
(14.30)
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő javaslat lehetővé teszi, hogy felszámoljuk a történelmi amnéziát, és azok a hírmondók, akik még itt vannak, végre jogosan megkapják azt a figyelmet és tiszteletet, amelyet szenvedésükkel kiérdemeltek. S a javaslat lehetővé teszi azt is, hogy azoknak a kínjai, akik már nincsenek közöttünk, ne tűnjenek el a feledés semmijébe. És a javaslat lehetővé teszi azt is, amit Mózes könyve mondott a “mondd el fiaidnak” felszólítással.
Köszönöm, elnök úr, a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok, valamint szórványos taps az LMP padsoraiból.)
