ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER
ÁGH PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kicsit megdöbbenve hallgattam azokat a szavakat, amelyek arra utaltak, hogy Menczer Erzsébet képviselő asszony propagandisztikus és marketingcéllal hozta a Ház elé ezt az indítványt. Lehet, hogy jobbikos képviselőtársaink nem tudják, de Menczer Erzsébet képviselő asszony nem a tegnapi nap kezdte el ebben a témában a munkáját, hanem 1989 óta a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetének az irányítását végezte édesapjával együtt; az édesapjával, akit Menczer Gusztávnak hívnak és tíz évig volt Kolimán a gulág rabtelepeinek a foglya.
Azt gondolom, hogyha valakinek van személyes élménye és tapasztalata az 1989 utáni tevékenységről, hogy ma idáig eljuthassunk, akkor az pontosan ő, és nagyon fontos, hogy megtette, nemcsak azért, hogy a jövő nemzedékek tanuljanak ebből az eseményből, ezekből az eseményekből, hanem azért is, hogy mi méltón emlékezzünk rájuk. A mostani vita az abszolút nem volt méltó, hiszen lehet különböző dolgokat kritizálni, lehet különböző dolgokat egymás szemére vetni, de azt gondolom, hogy ez a 800 ezernyi magyar áldozat, aki elment, elvitték a gulág rabtelepeire, az igazán azt érdemelné, hogy most emlékezzünk rájuk és tanuljunk tőlük.
Én arra szeretném felhívni az önök figyelmét, hogy a tanulás szempontjából - és hogy valamiféleképpen a vitát visszavigyük abba az irányba, amiről a javaslat is szól - hallgassák meg Oloffson Placid atyától a túlélés négy alapszabályát, amelyek hozzásegítették őket ahhoz, hogy a gulág rabtelepein a szenvedéseket túléljék. Ez a négy alapszabály volt az, amely tízévnyi szenvedés után nagyon sok magyarnak elhozta azt, hogy amikor hazajöttek, akkor itt újra tudták kezdeni az életet.
Ezek közül az egyik, az első: “A szenvedést nem szabad dramatizálni, attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviseléséhez minden energiámra szükség van” - ezt vallották a gulág szigetein lévő magyarok. A második az volt, hogy keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak nem vesszük észre. A harmadik egy nagyon érdekes dolog volt, ez röviden úgy foglalható össze: különb vagyok, mint a géppisztolyos. Ahogy az atya mondja: “Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberebb vagyok, különb vagyok, mint a géppisztolyos.”
Erre a témára az atya mindig elmesélt egy történetet, hogyha különböző előadásokon jár - márpedig jár most is, 96 éves, és számos helyen mesél a gulágos tapasztalatairól. Ez a történet úgy szólt, hogy amikor 1955-ben megkapták a felmentést, a hazaküldő levelet, hogy elindulhatnak ennek a bizonyos bútorgyárnak a magyar fogva tartottjai, akikkel az atya is együtt volt, akkor meghallották az őrnek, ennek a bútorgyár vezetőjének az éktelen haragját, hogy milyen dolog az, hogy elengedik az ő rabjait, ebből következőleg ő az aláírt penzumot nem tudja teljesíteni, és nem lesz ebből prémium.
(16.00)
És úgy érezték akkor ezek a magyarok, akik ott szenvedtek már tíz éve a gulág rabtelepein, ott dolgoztak ingyen, hogy igenis megmutatják, hogy ők emberből vannak, igenis megmutatják, hogy ők különbek, mint azok, akik őket fogva tartották. Még ott maradtak tíz napig, és ledolgozták ezt az időszakot. És ennek kapcsán azt mondta az atya, hogy akikbe belerúgtak tíz esztendeig, akiket akárki megalázhatott, meggyalázhatott, most megmutatták, hogy különbek tudnak lenni, emberek tudnak maradni. Azt gondolom, hogy ebből a történetből talán mi is tudunk tanulni.
A negyedik pont a túlélés aranyszabályai közül, amely Oloffson Placid atyáékat segítette, az volt, idézem az ő szavait: “Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk, hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk, a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy ő, a hatalmas Isten, ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog.” Magyarul: Istenben, a Jóistenben bíztak, hogy ez a szándékuk, hogy ők ezt túléljék, és túl is élték.
Azt gondolom, hogy ebből a négy pontból mindannyian tudunk tanulni, és nemcsak emlékezni kell azokra a szenvedésekre, amiket átéltek ezek az emberek, hanem valóban az ő visszaemlékezéseiket el kell olvasni. Nemcsak a szenvedéseket kell meglátni benne, hanem azokat az élettanulságokat is, amelyek nekünk, politikusoknak a mindennapokban és a jövő nemzedékek tagjainak is erőt tudnak adni.
Tanuljunk tehát a túlélőktől, és tanítsunk az emléknappal!
Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormányzó pártok, valamint szórványos taps az LMP padsoraiból.)
