DR. GYÜRE CSABA
DR. GYÜRE CSABA
DR. GYÜRE CSABA (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Mint ahogy Mile Lajos is elmondta itt az előbb, egy olyan javaslat került a Ház elé, amelyet, azt gondolom, minden igaz magyar országgyűlési képviselőnek támogatnia kell, hiszen egy olyan téma került ismét elénk, és ebben a két évben már nem először, amelyet mindenki, akiben a hazaszeretet, a magyarságtudat ott munkálkodik, ezt a témát nagyon komolyan veszi, és örül neki, hogy ez a Ház elé került, és hogy mi lehetünk az a parlament, amelyik ezt emléknappá teszi.
Hogy miért is vagyok ennyire meghatódva, amikor erről beszélek? Hiszen évtizedekig erről nem lehetett beszélni Magyarországon. Nemcsak hogy családon belül nem nagyon beszéltek és a barátok nem nagyon beszéltek egymás között erről, de az iskolában sem tanították, és maguknak a történészeknek is olyan téma volt, amit igyekeztek elkerülni, főleg 1990-ig.
De milyen érdekes, hogy a több évtizedes beidegződöttség továbbra is munkálkodott az emberekben, továbbra is munkálkodott a tudatban. Továbbra is munkálkodott az a félelem, amelyet az 1944-45-ben kialakuló rendszer okozott, ahogy jöttek előre az orosz csapatok ’44 októberétől, és az a félelem, amely akkor bekövetkezett ebben az országban, tovább munkálkodott még 1990 után is, sőt sajnos azt látjuk, hogy még napjainkban is itt él ennek a szelleme. És itt egy nemzetváltás kell, 20-30 évnek legalább el kell telnie, hogy erről igazán merjenek beszélni az emberek.
Az én nagyapám is azok között volt, akiket elhurcoltak, és ő is azok között volt sajnos, akik soha többé nem jöttek haza, és csak családon belül tudtunk róla beszélni. De nem az ő egyéni sorsát, egyéni tragédiáját, hanem annak a sok százezer embernek a tragédiáját kell itt kiemelnünk, akiket ez érintett, és azokat a milliókat, azokat a milliós családtagokat, akiknek mindezt el kellett szenvedniük. Ezek a fiatal emberek oly korban éltek, ami nem sok embernek adatott meg, hogy ilyen szörnyű korban élhessen. Végigharcolták sokan ezek közül a II. világháborút, véres csatákban vettek részt, éhezés, nélkülözés, fagy, hideg, golyó, távol a családtól, távol az otthontól, távol a hazától, ez volt az osztályrészük 18, 19, 20, 21 évesen.
(14.40)
Fiatalemberek voltak, és akinek megadatott az a szerencse, hogy mindezt túlélte és hazajött, és boldog volt, hogy újra családi körben lehet, újra látja szüleit, feleségét, gyermekeit, mint ahogy az én nagyapám is láthatta még az egyéves kislányát, majd néhány nap múlva érte jöttek - málenkij robot, három napra el kell menni hidat építeni -, és hány ember járt így. El kellett menni, és soha többé a család nem tudhatott róla semmit. Ma, amikor felszabadulnak a levéltári adatok, ma próbálunk utánajárni szeretteinknek, hogy mi történt velük. Hiszen arra sem fordított gondot az akkori Szovjetunió, hogy akár egyetlen egysoros értesítést küldjön a családoknak vagy a magyar államnak, hogy X.Y. ekkor és ekkor elhalálozott.
Hányan voltak ebben az országban özvegyasszonyok, hányan voltak gyermekek, akik évtizedekig várták férjüket, várták édesapjukat, hogy majd haza fog jönni a Szovjetunióból?! Hányan várták szeretteiket, és nem élhették meg azt a napot, mivel ezek a szeretteik már régen nem voltak az élők sorában?! Elvitték őket, ki tudta, hogy rabságba megy, ki tudta, hogy hadifogoly lesz, ki azt hitte, hogy három napra megy, és újra a családjával lehet. És mi történt velük? Összeszedték őket, elvitték gyűjtőtáborokba, és a gyűjtőtáborokból irány a Szovjetunió, Dnyepropetrovszk és egyéb más helyek, és senki nem tudott róluk többé. Nemcsak a család tragédiája, de azok, akik ebben éltek, akik ebben részt vettek, ennek a részesei voltak, és keresztül kellett menniük ezeken a szörnyű megpróbáltatásokon, minden tiszteletünk az övék, és ez a minimum, hogy ma megemlékezünk róluk itt, a parlamentben, amikor felszólalunk, és megemlékezünk majd róluk minden év november 25-én.
Azok a körülmények, amelyekben ők éltek: ha el tudjuk képzelni az oroszországi hideget éveken keresztül, el tudjuk képzelni a kényszermunkát, amit végezniük kellett, el tudjuk képzelni azokat a körülményeket, amelyekben élni kellett, azokat a ruhákat, amelyeket viselniük kellett, azokat az ételeket, amelyeket - ha kaptak egyáltalán - még megenni is nehéz volt. Egy rövid példa: egy hadifogolynak nem járt kanál, nem járt villa, nem járt kés, nem járt neki tányér, amiből megehette az ételét. Ha adtak is valamilyen répalevest vagy valamilyen más olyan levest, vagy olyan ételt, amit ma ember nem enne meg, akkor nem volt miből megenniük. És ha nem talált egy konzerves dobozt, amibe belemérhették azt a folyékony levet, amit ott felszürcsölhetett, akkor bizony éhen pusztult már az első napokban. És kanaluk is úgy volt, hogy letörtek egy ágat, és abból megpróbálták kifaragni, hogy legalább bele tudják meríteni a levesbe vagy abba, amit kaptak, mert még ez sem volt nekik.
És azonkívül, hogy ilyenek voltak a körülmények, még jöttek a legszörnyűbb betegségek, amire nem volt gyógyszer, nem volt injekció, mert nekik, egy magyar hadifogolynak, egy magyar fogolynak ilyen nem jutott, és bizony pusztítottak a betegségek. Pusztított a tífusz, a vérhas és egyéb járványok, és ezeken a helyeken nem adtak az egészséges ivóvízre, nyilván nem adtak az egészséges táplálkozásra, nem volt vitamin-utánpótlás, úgyhogy a legkisebb betegség is képes volt arra, hogy a tábor egy jó részét heteken belül - sajnos - kipusztította. És bizony, amikor nem jutottak ivóvízhez, illetve aki ivóvízhez jutott, és megitta, akkor mindenki, aki ivott belőle, elkapta a tífuszt. Tízből nyolcan meghaltak, esetleg ketten túlélték. Ugyanígy kapták el a vérhast. Hogyan próbáltak ezen segíteni? Havat ettek a magyar hadifoglyok, hogy hátha akkor nem lesznek betegek. De ez is, a táborhely területén egy idő után a tiszta hó is eltűnt, illetve jött a tavasz és a nyár, amikor pedig megkapták a rossz vizet.
Nyilván egy picit jobb lett, amikor már túl voltunk a háborún, és talán kaptak is valamilyen ellátást. Legjobban ebben az első időszakban, az első hónapokban pusztultak az emberek, és aki túlélte az első fél évet, annak esélye volt arra, hogy hazajöjjön. És hová jött haza? Milyen országba? Várták-e szeretettel? Igen, a családtagjai igen. És mások? A hatalom? A rendszer? Milyen hatalom és milyen rendszer volt ebben az országban 1945 után? Bár akkor még nem jöttek haza, 1948 körül érkeztek haza az elsők. (Menczer Erzsébet: Meg ’53-ban.) És ahogy látjuk itt, ebben az országgyűlési határozatban, nagy csoportok még 1953-ban, ’55-ben is jöttek, és nem véletlenül éppen november 25-e lenne az emléknapja. Hiszen épp abban a városban, ahol én most lakom, Nyíregyházán várták, ott fogadták az egyik utolsó nagy csoportot 1953-ban, amely hazajött. Ebből eredően lenne november 25-e ez az emléknap.
Gondoljuk csak végig! Gondoljunk azokra a katonákra, akik akár 1941-től végigharcolták a háborút, majd utána elvitték őket, és valamikor ’53-ban jöttek haza. 10-12 év! 18-20 éves fiatalok, fiatalemberek, akiknek a teljes fiatalságuk és mindenük erre ment rá, és hazaértek egy olyan rendszerbe, egy olyan embertelen rendszerbe, ahol nem volt szabad magyarnak lenni, nem volt szabad volt katonának, volt hadifogolynak lenni, mert ez bűnnek számított akkor; bűnnek az, hogy harcolt a hazájáért, harcolt a saját országáért, hogy részt vett honvédként egy háborúban. Ezért megkapta a maga sorsát kint, Oroszországban. És mikor hazajött, mit tapasztalt? Azt, hogy ellenségként kezelték. Ellenségként kezelték csak azért, mert teljesítette a hazafias kötelezettségét, amit megkövetelt tőle a haza. Mennyi ember, fiatalember, parasztlegény, akiket besoroztak annak idején a ’30-as, ’40-es években, aki tiszta hittel harcolt a saját hazájáért, és érte meg azt a meghurcoltatást - ha egyáltalán túlélhette -, hogy hazajöhetett a gulágokról, hazajöhetett Oroszországból, és bizony csak és kizárólag a családja várta és senki más.
És erről nem lehetett beszélni, holott akkora fájdalom, ami éri ekkor az embert, végigszenvedi a fiatalságát, amit szeretne elmondani és megosztani másokkal, de nincs rá lehetősége. Nincs lehetősége, mert tilos. Mert itthon is meghurcoltatás fogja várni, mint ahogy hallottuk a korábbi felszólalóktól, amikor az ÁVH várta őket, amikor alá kellett írni a nyilatkozatot, hogy soha erről nem beszélnek, és sajnos még ma is ott tartunk, hogy ma is nehezen beszélnek az emberek azokról a borzalmakról, amelyeken keresztül kellett menniük éveken keresztül.
Nagyon örülök, hogy ma eljutottunk odáig, hogy ezekre az emberekre is emlékezhetünk. Végre azok a magyar családok is - és szinte nincs olyan család, amelyet ez nem érintett volna - emlékezhetnek rá, és ami talán a legfontosabb: az, hogy a fiatalok, azok a magyarok, azok a magyar gyermekek, akik ma járnak általános vagy középiskolába, ők is találkozzanak ezzel. Találkozzanak a nagyapáik, a dédapáik, az ükapáik sorsával! Találkozzanak azzal a magyar sorssal, ami a XX. század közepén érte ezt az országot, érte ezt a nemzetet, hogy tanuljunk belőle itt, Magyarországon is. Hiszen azt nem lehet elkerülni, hogy egy olyan erős hatalom, mint 1944-45-ben a Szovjetunió volt, leigázzon egy másik államot, azt, hogy elhurcolják az embereket, ezt ma elkerülni nyilván nem lehet. Ha ma is lenne ilyen hatalom és lenne ilyen cselekedet, nyilván egy viszonylag kisebb nemzet nem tud ennek ellenállni.
De tanulhatunk azokból a tanulságokból, amelyeket levonhatunk a ’40-es évekről, a ’40-es évek végéről, az ’50-es évekről, hogy még egyszer olyan kor ne legyen Magyarországon, ahol oly mértékű gyűlölet és terror és a demokrácia oly mértékű hiánya uralkodik egy országban, mint ’45 után Magyarországon; akkor, amikor nem lehet emlékezni, akkor, amikor nem lehet valaki magyar abban az országban. Az elmúlt rendszer, a szocializmus egyik legnagyobb hibája volt, hogy bűn volt magyarnak lenni. Bűn volt, ha mi a saját nemzetünkhöz tartoztunk. Sok más ország szocialista, kommunista pártjai ezt teljesen másként látták, hiszen ott, Lengyelországban nem volt bűn lengyelnek lenni, Romániában nem volt bűn románnak lenni, de ebben az országban a szocializmus idején bűnös volt, aki magyar.
(14.50)
A bűnös nemzet fogalmát próbálták belénk verni, és aki magyarként hazajött ezekből a táborokból, ezekből a koncentrációs lágerekből, ahová milliószám hurcolták az embereket Oroszországból és Európából, bizony ezek magyarok voltak, és ott várta őket, amikor boldogan hazaértek, akkor jöttek rá, hogy szinte csöbörből vödörbe estek, és itt sem lesz sokkal jobb, de legalább találkoznak a családtagjaikkal.
Nagyon reméljük, hogy Magyarországon nem lesz még egyszer egy ilyen rendszer. Nagyon bízom benne, hogy a mindenkori felelősen gondolkozó politikusok itt a parlamentben vagy bárhol, akiknek van beleszólásuk, nem engedhetik meg azt, hogy még egyszer Magyarországon ilyen történjen, mint a 40-es évek második felében és az 50-es években, és az azt követő rendszer.
Sajnos azt látjuk, hogy az utódpárt még ma is itt ül közöttünk, és nem is nagy számban jöttek el erre a mai megemlékezésre, de reméljük, hogy nekik éppen úgy fáj, ugyanúgy fáj (Dr. Apáti István közbeszól.) az 1944-45-ben elhurcolt magyar foglyok és katonák tragédiája, mint ahogy fáj minden magyarnak. Ezért örülünk annak, hogy végre lesz újra egy újabb olyan emléknap, amikor minden magyar büszkén emlékezhet a magyarság 1944-45-ös tragédiájára. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
