DR. HOPPÁL PÉTER
DR. HOPPÁL PÉTER
DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Tisztelt Országgyűlés! Azt hiszem, hogy méltó előterjesztés került most az Országgyűlés asztalára. Ezt bizonyítják az imént elhangzott felszólalások is. Sorban Menczer Erzsébet előterjesztése után az ellenzéki szónokok és a kormánypárti hozzászólók tulajdonképpen hasonló megfogalmazásban támasztották alá, hogy 22 évvel a rendszerváltás után nagyon fontos, hogy ennek a történelmi korszaknak emléket állítson a Magyar Országgyűlés e határozati javaslatával.
Elmondhatjuk, hogy adósságot törlesztünk. A mostani Országgyűlésnek nyílt meg az a lehetőség, hogy adósságot törlesszen, tisztelt képviselőtársaim. Hiszen a felidézett korszak hemzsegett az áldozatoktól. Nem elég, hogy a második világháború több százezres áldozatát a fronton el kellett viselnie a korabeli Magyarországnak, nem elég, hogy százezrek haltak meg a gázkamrában magyar állampolgárként, nem elég, hogy sok tízezer ember, a számukat nem is tudjuk, emigrált az akkori Magyarországról, emellett még az akkori hatalom kényszermunkatáborba a Szovjetunióba, a gulágra hurcolt további százezreket. A sorsokat sajnos tudjuk és ismerjük, hiszen a nemzeti emlékezet feltárt számos ilyen életutat. Ismerjük a családi emlékezeteknek is itt már elhangzott példáit. Tudjuk, hogy azok az emberek, akik hazatérhettek 1953, Sztálin halála és a diktatúra úgymond puhulása időszakában, személyes példájukat tovább tudták adni, de ez csak nagyon szűk családi körben történhetett meg.
És személyes példa az a példa is, ami bő 50 esztendővel a gulágok aktív tevékenysége után történhetett meg Magyarországon, ez már a mi történelmünk, amikor egy Tamás András nevű hadifogoly holléte felől érdeklődve a magyar hatóságok a Szovjetunióba hurcolt utolsó magyar áldozatot hazahozhatták. Láthattuk azt az embert roncsként, láthattuk láb nélkül és magyar szókincsében megtépázva, de emlékeit őrizve visszatérni Magyarországra. Ez is egy személyes sors, és a Szovjetunióba elhurcolt százezrek egyik emlékköve az ő története.
És folytatódik a sor, hiszen tudjuk jól, hogy ugyanennek a korszaknak a kitelepítettjei is tízezres nagyságrendben nyomorult életűvé váltak, akikre valakik rásütötték a bélyeget, hogy rendszeridegenek, ellenségei az akkori korszaknak. El kellett hagyniuk temetőiket, el kellett hagyniuk szülőföldjeiket, el kellett hagyniuk szomszédaikat, házaikat és értékeiket. Ilyen az internálások szomorú sora, és ilyen áldozat a börtönviselt magyar állampolgárok ezreinek, tízezreinek sora. És akkor nem beszéltünk a Rákosi-, majd a Kádár-korszak bitófáin végzett honfitársainkról - megannyi áldozat.
A róluk való megemlékezés kötelességünk, ezért mondom, hogy adósságtörlesztés a mai parlamenti határozati javaslat. Túlélők nagyon kevesen vannak ebből a korszakból. A túlélők, akik hazajöhettek, és akik elmondták még a történeteiket egyfajta oral historyban, talán még a családtagok részéről felgyűjthető módon továbbadható a következő generációknak a személyes történetükön keresztül ennek a korszaknak a megrajzolása. Ez is adósság még, amit bizony törleszteni kell. Dokumentumfilmek 1990-től ugyan feldolgozzák, és részben rendelkezésre állnak erről a korszakról, ahogy ezt Mile Lajos is említette, azonban nyilvánvaló, hogy fontos lenne egy olyan archívum, egy olyan, akár digitális, hozzáférhető archívum létrehozása is a későbbiekben, amely azoknak a ma már idős családtagoknak a visszaemlékezéseit tudja megörökíteni, akiknek sokszor tucatnyiszor mesélték el az idős és már csak a régi időkre emlékező, visszatért áldozatok személyes történeteiket.
(15.10)
Az emlékművek kérdésében - ezt a nemzeti összetartozás bizottságának az ülésén is elmondtam - nem állunk jól. Magyarországon majd’ minden településen, a legkisebb falvakban is ott állnak a templom közelében az első világháborús és a második világháborús emlékoszlopok, azok a névsorok, amelyek tartalmazzák a faluból, a városból, a szűkebb pátriából áldozatként számon tartott polgárok névsorát. Van egy nagyon szomorú és különleges névsor is, a Szovjetunióba elhurcolt áldozatok névsora, ez pedig a Gyüre Csaba képviselő úr által is említett Szolyván található, az ottani nemzeti emlékhelyen, de Mile Lajos is említette ezt az emlékhelyet. Nagyon fontos, hogy a mostani generációk jussanak el oda, Kárpátaljára, Szolyvára, és lássák azt a hatalmas falat, ahol magyar emberek, magyar áldozatok névsora szerepel, akik semmi mást nem tettek, csak tisztességben öltek, de összefogdosták és elhurcolták őket a Szovjetunióba, s ez volt az egyik első állomásuk. A visszaemlékezők szerint sós halat etettek velük napokon keresztül, de mivel nem adtak nekik rá innivalót, ezért kénytelenek voltak a pocsolyából és a házak tetejéről inni az ott talált olvadékot, esővizet, s ennek következtében a hastífusz tízezres áldozatokat szedett, még mielőtt elérték volna a kényszermunkatáborok helyszíneit.
Rengeteg az áldozat, és rengeteg a megemlékeznivaló. Kevés azonban az emlékmű. A falvakban és a városokban ott vannak a világháborús emlékművek, de a rendszerváltás utáni huszonkét esztendő még nem hozta el, hogy a kommunizmus áldozatainak a névsora is ott legyen a városokban és a falvakban emlékoszlopokon, emléktáblákon. Ez is fontos adósságtörlesztés lehet a jövőben. Ezért fontos az, hogy a felszólalók egész sora egyetért abban, hogy kell egy külön emléknap is a Szovjetunióba elhurcolt áldozatoknak, mint ahogy kell külön emléknap a recski internáltaknak, kell külön emléknap a Hortobágyra elhurcoltaknak, kitelepítetteknek. Nem lehet őket egy lapon említeni, mindegyikük szenvedett, de más módon szenvedtek. Más és más névsort érintenek ezek az emléknapok. Nem mondhatjuk, hogy a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja lefedi az összes áldozatot, és legyen elegendő a tíz évvel ezelőtt létrehozott emléknap.
Mindössze tíz éve tudunk csak az iskolákban megemlékezni a kommunista diktatúra áldozatairól, azonban a mostani határozati javaslattól kezdődően immár egy különös szegmensről, a Szovjetunióba elhurcoltak áldozatairól is tudunk emlékezni. Vajon lesz-e elég erőnk arra, hogy a helyi hagyományokból névsorok kerüljenek elő, hogy ezeket megörökítsük településről településre. Mert fel kell dolgozni a rendelkezésre álló adatokat, dokumentumokat, tovább kell adni ezeket az emlékeket, ahogy itt már többször elhangzott, legszebben talán Ágh Péter képviselő úrtól, aki a fiatal generáció nevében mondta, hogy tovább kell adni a következő generációknak, fiataljainknak ezt az örökséget is. Emlékeznünk kell, ez kötelességünk is, a későbbi generációknak is, és tanítani kell ezt a korszakot, meg kell idézni, akár úgy is, hogy osztálykirándulások keretében el kell menni ezekre a területekre, és a gyermekeinknek meg kell mutatni ezeket az emlékhelyeket.
Az emléknap megtartása tehát adósságtörlesztés. November 25-e adósságtörlesztés 22 év után. Tisztelet az előterjesztőnek, tisztelet a hozzászólóknak, és mindenekelőtt tisztelet az áldozatoknak.
Köszönöm szépen a szót. (Taps a kormánypártok, a Jobbik és az LMP soraiban.)
