DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Talán azért is van értelme ilyen határozati javaslatokról szólni ebben a Házban, illetve ilyen emléknapokat javasolni, mert a történeti emlékezetből nem csak a ’89-et megelőző négy évtizedben, illetve főként ’56-ot követően, de igazából még az azt követő években is nagyon nehezen lehetett fölszabadítani mindazt, ami az 1956 előtti diktatúra rémtetteivel volt összefüggésben.
Szeretnék arra is emlékeztetni, hogy bár az ’56-os megtorlás áldozatairól történt tisztes megemlékezés 1989-90-ben, az ’56 előtti rémtettek feltárására igazából a Terror Háza Múzeum megnyitásáig nem került sor Magyarországon egészen 2002-ig.
A Kádár-rendszernek pontosan az volt az egyik szellemi fenntartó ereje, hogy az embereket leszoktatta mindazokról a javakról, amik nem megvehetők, nem elfogyaszthatók, és ezért talán a magyar társadalom túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy kizárólag materiális dolgokról van mit beszélnünk a közpolitikában, kizárólag a megtermelhető és elfogyasztható javak, amikről érdemes beszélniük politikusoknak. Nem így van.
Viszont miközben én, messzemenően tiszteletben tartva a határozati javaslatot, tartózkodtam, illetve tartózkodtunk attól, hogy annak akár a személyi, akár az időbeli hatályához hozzányúljunk, mégis ezzel kapcsolatban lenne két megjegyzésem.
1944-et követően nem csak magyar állampolgárokat hurcoltak el az akkori Szovjetunióba Magyarországról, és nem csak 1944-et követően hurcoltak el magyar állampolgárokat Vorkutára, a Gulag-szigetcsoportra. Az utóbbival kezdeném.
Ahhoz, hogy Magyarországon, a magyar társadalomban legyen egy egészséges történelmi emlékezet, szerintem úgy kell ezt a képzeletbeli történeti panteont berendezni, hogy ott lehetőleg helye legyen mindenkinek: legyen helye mindenkinek, aki áldozat volt, elszenvedő volt, és legyen helye mindenkinek, aki egyébként szereplője és pozitív szereplője volt - bármilyen világnézetet képviselt - a magyar múltnak.
A múlt héten rendezett vitanapon én azt mondtam el, hogy a kommunista diktatúrának pontosan az volt a sajátossága, hogy nagyon sok esetben cinkossá tett áldozatokat, és máskor pedig a cinkosokból csinált áldozatokat. Akkor, amikor áldozatokról szólunk, akkor, amikor szenvedésekről szólunk, nincs helye annak, hogy az áldozatok között különbséget tegyünk, akár világnézeti szempontból, akár a múltbéli cselekedeteik miatt.
Éppen ezért helye van szólni a Magyar Országgyűlésben azokról is, akik 1944-et megelőzően, egy téveszme hatására adott esetben, de a Szovjetunióban kerestek menedéket, és őket a sztálini terror meggyilkolta vagy egész egyszerűen internálta Vorkutára, különböző lágerekbe, Szibériába.
Köztük volt például egy olyan, a szó eredeti és tisztes értelmében vett kommunista, mint Lengyel József író, akit az 1950-es években bocsátottak csak haza, és előbb Igéző című írásában, majd a rendszerváltásig Magyarországon nem is olvasható Szembesítés című regényében tárta a magyar közvélemény elé azt a szenvedést, amit megéltek, megéltek ott magyar emberek is a Szovjetunióban. Lengyel József kommunista volt, és 1944-et megelőzően, 1938-ban internálták, de sem vér nem tapadt kezéhez, ellenben a magyar kultúra, a magyar irodalom és a magyar történeti emlékezet nagyon sokat köszönhet neki.
Voltak még számosan, akiket törvénytelenül, egy terrorisztikus diktatúra eltüntetett, és sorsukról nem lehet tudni. Köztük vannak nem magyar állampolgárok is, mert 1944-et követően viszont nem csak magyar állampolgárokat vittek el Magyarországról, köztük volt az a Raoul Wallenberg, akinek a 100. születésnapját ünnepeltük, illetve akinek az emlékére Raoul Wallenberg-emlékévként kezeljük 2012-t. Raoul Wallenberget máig tisztázatlan körülmények között hurcolták el az oroszok 1945 februárjában. Nem tudunk a sorsáról semmit, nem tudjuk azt, hogy a Lubjanka börtönben fejezte be földi pályafutását, vagy pedig őt is elvitték valamelyik lágerbe. Dolgunk megemlékezni róla is, arról az emberről, aki svéd állampolgárként, svéd diplomataként magyarokat, zsidó származású magyarokat mentett Budapesten.
Miközben - tiszteletben tartva az előterjesztő szándékát - sem a személyi, sem az időbeli hatályához ennek a javaslatnak nem kívántunk módosító javaslattal hozzányúlni, az indokoláshoz szeretnék tenni viszont egy kiegészítést, legalább így szóban, ha már a Házszabály az indokolás módosítását nem is teszi lehetővé.
A felsorolást talán jó volna még egy névvel kiegészíteni. Amikor az előterjesztő felsorol az indokolás végén olyan személyeket, akiket méltán jegyzett meg az elmúlt két évtizedben is a történeti emlékezet, Kovács Bélával kezdődik a névsor, a Kisgazdapárt 1947 februárjában Szovjetunióba hurcolt főtitkárával. De talán rögtön Kovács Béla neve után következhet az ugyanabban az évben elhurcolt másik politikus, Karig Sára, az a szociáldemokrata politikus asszony, aki 1947. augusztus 31-én leleplezte a választási csalást, neki köszönhetjük azt, hogy tudomást szerzett a közvélemény a kékcédulás manipulációkról. Karig Sárát előbb megfenyegették, hogy még baja lehet, mert Szibéria nincs olyan túl messze, majd másnap elhurcolták, és sorsa nagyon sokáig ismeretlen volt. Karig Sárának köszönhető az, hogy botrány keletkezett akkor a kékcédulás választásból; akkor, az azt követő hetekben szociáldemokrata miniszterek sztrájkba léptek, köztük az a Riesz István igazságügy-miniszter, akit később ennek köszönhetően az ávó börtönében agyon is vertek.
Karig Sára 1953-ban, Sztálin halála után került vissza Magyarországra, és szintén egyik első elmesélője volt annak a pokolnak, ami a Szovjetunióba hurcolt magyar embereket várta.
(15.00)
Őt is 10-12 órás munkában dolgoztatták felszíni fejtésen, és közben próbált fennmaradni, próbált ember maradni abban a pokolban.
Azt gondolom, hogy akkor, amikor az Országgyűlés próbál rendet tenni a nemzeti emlékezetben, fontos, hogy világnézeti, politikai meggyőződéstől függetlenül hajtsuk meg a fejünket az áldozatok előtt, és fontos, hogy politikai, világnézeti különbségre való tekintet nélkül hajtsunk fejet mindenki előtt, aki nemcsak ember maradt abban a pokolban, de ráadásul hazatérte után aktívan részt vett vagy részt próbált venni a múlt feltárásában. Karig Sára, aki szerencsétlenségére szavazatszámláló biztos volt a ’47-es országgyűlési választáson, de volt olyan tisztességes, hogy nem kívánta elhallgatni, és nem hagyta magát megfélemlíteni a kommunista választási csalások miatt, elszenvedője volt a gulág poklának, és 1953 után, amennyire a rendszer engedte, próbálta fölnyitni az emberek szemét, és irodalmi tevékenysége mellett nagy energiát fektetett arra, hogy tudomást szerezzen a magyar közvélemény Vorkutáról, arról, ami ott Szibériában várt magyar emberekre.
(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Viszont ha a Magyar Országgyűlés egy emlékhatározatot kíván elfogadni a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjáról, akkor a teendők közé föl kéne venni még egy feladatot. Tudniillik bármit is teszünk itt Magyarországon az emlékezet feltárása érdekében, a törekvéseink mindig is egy falba fognak beleütközni, hiszen egy külhatalomba hurcolták el ennek az országnak a polgárait. Nem tudjuk és nem tudhatjuk, a Magyar Országgyűlés minden törekvése ellenére sem pontosan feltárni azt, hogy kit miért ítéltek el, vagy kit miért tartottak fogva ítélet nélkül.
Éppen ezért a Lehet Más a Politika azt javasolja, hogy az Országgyűlés ebben a határozatban hívja föl a kormányt arra, hogy járjon el az orosz félnél annak érdekében, hogy az 1944 után a Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgárok sorsára vonatkozó szovjet belügyi és állambiztonsági iratokhoz az érintettek, a leszármazók, illetve a magyar hatóságok hozzáférhessenek. A múlt heti vitanapon már szóba került, hogy a múlt feltárása, miután Magyarország egy megszállt ország volt, mindig is hézagos lehet, ha pusztán csak a magyar állambiztonsági iratok nyilvánosságát követeljük. Magyarország sorsa szorosan függött a Szovjetunió politikájától, és nagyon sok embert egyébként nemcsak a Szovjetunióban, hanem itt Magyarországon is olyan dokumentumok alapján tartottak fogva, végeztek ki, illetve hurcoltak meg egyébként, amely iratok a mai napig Moszkvában vannak.
Éppen ezért a Magyar Országgyűlésnek dolga lehet, hogy felhívja a kormányt arra, hogy tegyen meg minden diplomáciai erőfeszítést annak érdekében, hogy elsősorban a Szovjetunióba elhurcolt magyar polgárok ottani sorsára vonatkozó dokumentumokat kapják meg az érintettek leszármazói, illetve kapják meg a magyar hatóságok. Természetesen ez a törekvés messzebbre is vezethet, hiszen egyébként is a magyar kormánynak jó oka lenne eljárni az orosz félnél annak érdekében, hogy a magyar múltra, 1944 és 1991 között Magyarországra, a magyar polgárokra vonatkozó szovjet állambiztonsági iratokhoz a magyar kutatók, a leszármazók, illetve Magyarország hatóságai szabadon hozzáférhessenek.
Ennél a módosító javaslatnál kérném szépen az előterjesztők, illetve a képviselőtársak támogatását, egyébként természetesen a határozati javaslatot támogatjuk.
Köszönöm szépen. (Taps.)
