MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET (Fidesz), a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A válasszal kezdem, mert a kérdést alkalmasint azok a képviselőtársak is feltennék, akik talán elhagyni készülnek az üléstermet.
Azért november 25-e az általam javasolt megemlékezés emléknapja, mert 9-11 évnyi szenvedés után 1953 és ’55 novemberében érkezett Magyarországra a kisszámú túlélők többsége, valamivel több mint 3 ezer meggyötört, megkínzott honfitársunk. 1953. november 25-én Nyíregyháza-Sóstón léptek először magyar földre azon kevesek, akik túlélték a gulág rabtelepeinek borzalmait.
Amikor a Magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánítja, megemlékezik arról a történelemhamisításról, amely azzal vette kezdetét, hogy a bevonuló Vörös Hadsereg hadifoglyok gyanánt az utcákról vízért és kenyérért sorba állni induló emberek között szedte össze azokat a foglyokat, akikkel a szovjet nemzetgazdaságot kívánta rabszolgamunkában továbbépíteni.
Közel 800 ezren voltak, és megközelítőleg 9-11 évnyi, ítélet nélkül eltöltött szenvedés után 3 ezren érkeztek haza. Az Európai Uniónak azokban a tagországaiban, amelyek a második világháború győzteseinek sorába sorolják magukat, ezzel a ténnyel, mint a megjelent kommentárokból is kitűnik, valóban nem sokat tudnak kezdeni. Annyi még érthetőnek tűnik a tőlünk nyugatabbra szocializálódott szemlélőnek is, hogy utcáról összeszedett embereket koncentrációs táborba szállítani ítélet nélkül vagy olyan eljárások alapján, ahol a vádlott az intézkedő hatóság nyelvét sem érti, az voltaképpen nonszensz.
Amint lehetetlenség az is, hogy a vádlottak ügyében nem a győztessel immár szövetséges hazájának bírósága ítél, hanem szovjet haditörvényszék, ha egyáltalán sor került erre. Érthetetlen továbbá, hogy miként lehet, lehetne különbséget tenni a Führer csodafegyverében és persze a dunántúli olajmezők birtoklásában reménykedő, kihátráló nácik és a beözönlő, Berlin felé nyomuló kommunista hordák között. A géppisztolyukat ugyanúgy rászegezték a polgári lakosságra, életet és vagyont nem kímélve cselekedtek.
(Dr. Stágel Bencét a jegyzői székben Móring József Attila váltja fel.)
Nem győzzük hangsúlyozni, hogy hazánk szuverenitása már 1944 végén, a németek bevonulásával megszűnt, és mint mindenki számára látható, a szovjetek bevonulásával sem állt helyre.
Jómagam - akinek mindkét szülőjét elvitték a gulág rabtelepeire - gyermekkoromban azzal az érthetetlen magatartással találkoztam, hogy szüleim, ha azt akarták, hogy ne értsük, miről beszélnek, a számunkra akkor ismeretlen orosz nyelven szóltak egymáshoz meg a családot egyszer-egyszer felkereső túlélő társaikhoz. Azért tették, mert meg kellett védeniük bennünket. Ugyanis mind az elbocsátó szovjet állambiztonság, mind a fogadó magyar ÁVH nyilatkozatot íratott velük alá, hogy a letartóztatás és a szabadlábra helyezés közötti időszakban történtek szigorú államtitkot képeznek. A nemzetközi jog ellenére tehát így kezdődött, hazai magyar kommunista hatóságok, a rettegett ÁVH és jogutódjai működése nyomán a magyar sorstragédia társadalmi méreteket öltő elhallgatása.
Hallgatni kellett arról a közel félmillió honfitársunkról, akik a mínusz 40, mínusz 50 fokos hidegben, gyakran értelmetlen és szervezetlen munkában pusztultak el. Hallgatni kellett arról a rendszerről, ahol bírósági ítélet nélkül, a védekezés lehetősége nélkül zárnak szögesdrót mögé, és kényszerítenek kényszermunkára koncepciós perekben hozott döntések alapján idegen állampolgárokat.
Hallgatni kellett arról a rendszerről, hogy a fogva tartás körülményeit és hosszát nem büntetőbíróság, hanem a táborparancsnokság határozta meg. Hallgatni arról, ami több mint félmilliónyi magyar emberrel a XX. században a genfi egyezmény és a haditörvények megsértésével megtörtént.
Azt gondolom, hogy ne hallgassunk tovább. Most abban a helyzetben vagyunk, amiben az emlékeket a rendszerváltást követően megnyitó család vagy a történelmet a valóban megtörténtek alapján oktató tanár találja magát.
(14.10)
Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell a félmilliónyi névtelenül elpusztult honfitársunk között például Kovács Béla kisgazda politikusra, aki tíz évig raboskodott a gulág lágereiben; Gróf Esterházy Jánosra, a szlovákiai magyarság hős vezetőjére, aki hosszú évekig raboskodott a gulág rabtelepein, majd Csehszlovákiában; Kiss Szaléz ferences atyára, akit a szovjetek kivégeztek; Harangozó Ferencre, aki 9 évi szovjet rabság után kijutott Németországba, és a Burg Kastl-i magyar gimnázium igazgatója volt több éven át; Mészáros Tiborra, aki Mindszenty hercegprímás úr utolsó titkára volt; Kölley Györgyre, a nyugati magyar cserkészek vezetőjére, Menczer Gusztávra, a Szorakész elnökére, aki 16 éven keresztül vezette a Kárpótlási Hivatal mellett működő társadalmi kollégiumot, és Oloffson Placid bencés atyára, aki a mai napig is fáradhatatlanul nyújt lelki vigaszt sorstársainak, mert történelmi adósságunk ez.
A terrort elszenvedettek képviselői egyre fogyva, de még itt élnek közöttünk. Azt a sorsot élik meg, amelyről az Európai Unióban hüledezve hallják, hogy egy-egy javakorabeli ember már pályája delén tudta csak meg szüleitől, hogy zsidó származású, még identitását is eltitkolták előle a túlélők, nehogy kára származzon abból. Ez a Lajtán túlon már érthető és helyes, hogy érthető, de a Sztálin, Rákosi Mátyás és Péter Gábor parancsára és szervezésében történteket értetlenül, hitetlenkedve fogadják. Még egyszer mondom, közel 800 ezren viselték ezt a sorsot, és a politikai rabok közül 3 ezren sem jutottak haza, egy megszállt országba, ahol tragédiájukról tilos volt beszélniük, ahova a mindennapos társadalmi kitaszítottságba érkeztek haza.
Felsoroltam az imént néhány nevet, akik a történelemkönyvekben sem igen fordulnak elő, legfeljebb a korszakkal foglalkozó előadásokban, írásokban. Köztük van az édesapámé is, és édesanyámat már itthon, a fogságban elszenvedett betegsége miatt vesztettem el idő előtt.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Most itt, önök előtt állva nem tehetek mást, csak ami a történtek logikájából következik: szakítsuk meg azt a folyamatot, amelyről más egyéb törvényjavaslatok kapcsán is szólunk. Tegyük meg azt a lépést, hogy a virtuális világban tapasztalatokat szerző, identitásukat kereső új generációk megismerhessék az előtörténetet, és kialakíthassák e folyamat kapcsán azt az erkölcsileg megalapozott egészséges értékrendet, amelyre európai mércével mérve is szükségünk van. Fejezzük ki megemlékező szolidaritásunkat annak a közel 800 ezer honfitársunknak a szenvedésével, akiknek még azt is megtiltották, hogy egykori sorstársaikkal találkozzanak és családjukkal, leszármazóikkal őszintén szólhassanak a történtekről.
Tegyük helyre az emberiség világtörténelmének mindeddig elhallgatott kommunista barbárságát, amely az ipar fejlődése vagy a városiasodás és a migráció történelmi és szociológiai témái mellől kínosan hiányzik a XX. század leírásaiból. Állítsuk helyre a hazai és nemzetközi közvélemény előtt azok önbecsülésének lehetőségét, akik - túlélve ezeket a szörnyűségeket - életüket újrakezdve is segítették a társadalmat, az egyházat, a rászorulókat azokban a folyamatokban, amelyeket a változó hatalmi és berendezkedési viszonyok lehetővé tettek.
Jómagam indokoltnak látom, hogy amikor az Országgyűlés emléknappal ismeri el azok magatartását, akik a hazánkban berendezkedő kommunista diktatúra következtében veszítették el egzisztenciájukat, kerültek a családi gazdaságok megszüntetésének céljával kuláklistára, és jutottak abba a helyzetbe, hogy a nagyvárosokból kitelepített egykori polgári középosztállyal és az arisztokrácia maradékával kellett megosztaniuk nyomorukat, akkor lépjünk még előbbre, és mint az országgyűlési határozati javaslatban is áll, tegyük november november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Arra kérem önöket, hogy a határozati javaslatomat szavazatukkal támogassák. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
