MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Nyilván a nem méltó hozzászólások nem érdemlik meg, hogy azokra reagáljak, mégis van néhány dolog, amire szeretném, hogyha visszatérnénk.
Van, aki itt latolgatja, hogy sok-e az emléknap vagy kevés az emléknapok száma. Azt gondolom, talán pont ennek a ’44 őszétől tartó történelmi korszaknak az agyonhallgatottsága is azt jelzi, hogy ha valóban azt gondoljuk, hogy végre a múltunkat fel kell tárni, hogy jelenünk lehessen és jövőt tudjunk építeni, akkor minden emléknap, minden olyan nap, amikor a kommunista diktatúra bűneiről tudunk beszélni, tudunk megemlékezni áldozatokról, felhívni a társadalom figyelmét mindarra, amit elhallgattak, az segít bennünket abban, hogy az amnézia zsákjából ki tudjuk húzni ezt a barbár időszakot, és az emlékezés színpadára tudjuk emelni a XX. század sötét korszakát.
Schiffer képviselőtársamnak szeretném mondani: most azzal nem szeretnék vitatkozni, vitába szállni, hogy ki mindenkit lehetne még ebbe a listába betenni; nyilván számos olyan elhunyt, értékes embert tudnék én is mondani, akiknek a neve ezen a listán nem lenne baj, ha szerepelne. Mégis történészekkel és ma még élő Szorakész-tagokkal, illetve a TIB tagjaival, valamint a Recski Szövetséggel és PEK-es tagokkal közösen állapodtunk meg abban, hogy ne bővítsük ezt a listát, maradjanak ők. Karig Sáráról is szó esett; én most azt gondolom, hogy ne bővítsük ezt a listát, de Karig Sára személye természetesen tiszteletre méltó, és mindaz, amit ön elmondott róla, helytálló.
Az iratok hazahozásával kapcsolatban azt tudom önnek mondani, hogy tessék szíves lenni elmenni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába; minden, ami Oroszországból vagy a Szovjetunióból hazahozható volt, az itthon van. A Szovjetuniónak is volt egy olyan intézete, ma is működik még, csak már nem a Szovjetunió, hanem Oroszország égisze alatt, az a neve, hogy Memorial, Magyarországon pedig XX. Századi Intézet. Közösen összefogva hoztuk, hozták haza az édesapámék azokat a kilométernyi hosszúságú iratokat, amelyek fellelhetőek voltak a mi áldozataink tekintetében. Majdnem mindenki megkapta a rehabilitációs okmányát, és majdnem minden áldozat hozzájutott - vagy az áldozat hozzátartozói hozzájutottak - azokhoz az iratokhoz, amelyek fellelhetők voltak. Valóban nagyon hiányos az iratanyag, és ezért is nem tudjuk pontosan megmondani, hogy valójában hány százezren pusztultak ott el. Hiszen csak arról lelhető fel iratanyag, aki az elfogásától, az elfogása pillanatától kezdve életben eljutott valamely rabtelepre. Ha valaki menet közben meghalt vagy kivégezték, vagy leesett valahonnan és úgy halt meg, róla nincs irat, merthogy darab-darab, nem tartották őket nyilván.
Az édesapám könyvében egyébként, amelyre Ágh Péter képviselőtársam is felhívta a figyelmet, számos dokumentum nyilvánosságra lett hozva, ott számos dokumentum fellelhető. Ő nemcsak egy visszaemlékezést vagy családi történetet mesél el ebben a könyvben, hanem a 16 év történészi kutatásainak az anyagát is nyilvánosságra hozta 2007-ben, és nyilván azért 2007-ben, mert 2006-ig kötötte őt a titoktartási kötelezettség, amíg a Kárpótlási Hivatal társadalmi kollégiumának az elnöke volt, addig számos iratot nem hozhatott nyilvánosságra. Amikor a kárpótlás folyamata befejeződött Magyarországon, utána volt lehetősége arra, hogy könyvet írjon, és számos olyan dokumentumot nyilvánosságra hozzon, ami aztán nyilvánosságra is került.
Hoppál Péter képviselőtársam említette, hogy emlékművek terén nem állunk jól. Ez valóban így van, bár el kell mondjam önöknek, hogy 1990-től a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete 14 városban, illetve településen állított emléktáblát. Ezt megerősítheti Ágh Péter képviselőtársam is, aki utalt a Szombathelyen lévő emléktáblánkra a Bagolyvár falán, vagy Vinnai Győző képviselőtársam, aki számos alkalommal részt vett Nyíregyháza-Sóstófürdőn a Krúdy szálló falán lévő emléktáblánk újrakoszorúzásánál.
És itt szeretnék egy gondolat erejéig visszatérni arra a nem túl biztató hangvételre, amivel önök itt megszólaltak. Szeretném önöktől megkérdezni, hogy hol voltak önök az elmúlt 22 évben, amikor én minden évben mind a 14 emléktábla koszorúzásánál ott voltam, megszerveztem, elhívtam a képviselőtársaimat, elhívtuk a polgármestereket. Volt, ahol eljött, volt, ahol soha nem jött el. Amikor mi, Szorakész-tagok emlékeztünk, amikor újságot adtunk ki, interjúkat, televíziós riportokat készítettünk ezekkel az emberekkel, amikor Sára Sándor segítségével számtalan dokumentumfilmet és játékfilmet is létrehoztak, önök hol voltak? Arra szeretném kérni önöket, hogy egy kicsit forduljanak vissza a reális talajra, és ne akarjanak nagyobb magyarok lenni vagy igazabb magyaroknak látszani azoknál, akik több évtizede teszik a dolgukat parlamentben, parlamenten kívül azért, hogy ez a sötét korszak ne kerülhessen bele a történelmi amnézia zsákjába. Higgyék el, hogy 12 év szocialista kormányzás alatt azért ők mindent elkövettek annak érdekében, hogy azzal, hogy a kárpótlás megtörtént, pipáljuk ki, és ne beszéljünk róla többet.
Nagyon sok mindenki nagyon sok mindent tett annak érdekében, hogy eljuthassunk máig ide, hogy valóban megszüntessük a kettős mércét Magyarországon, és azt mondhassuk, hogy a vörös- és a barnainges fasizmus között nincs különbség, és ennek az emléknapnak a létrehívásával ezt is kifejezzük ma Magyarországon.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)
