DR. VARGA ISTVÁN
DR. VARGA ISTVÁN
DR. VARGA ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A romániai népszámlálás közelmúltban megjelent drámai adatait böngészve akaratlanul is először Bánffy Miklós halhatatlan regénytrilógiájának címe, a Megszámláltattál, És hijjával találtattál, Darabokra szaggattatol, majd a Magyar Nemzet 1977. évi karácsonyi számában megjelent Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című írása jutott eszembe, s persze Gottfried Herder nevezetes jövendölése 1791-ből. “A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” A pontos fordítás így hangzik: “A magyarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finnugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják és évszázadok múltán tán már nyelvükkel is alig találkozunk.”
Zrínyi második éneke betű szerint foglalja versbe Herdert: “más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép”.
Azonnal felötlik bennem a dél-erdélyi “Utolsó magyar” drámai fotósorozata, és a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban félig megvakított, s halhatatlan Sütő Andrásunk intelme. “Mert ami a szemünk előtt zajlik, növekszik: az erdélyi magyarság folyamatos kivándorlása, nem csupán érzelmi, hanem matematikai kérdés is. Amiből mindig csak elvesznek, de hozzá nem adnak, kifogy az egyszer, megszűnik törvényszerűleg… Fenyegető rémünk nem az asszimiláció, hanem a romániai magyarság teljes megsemmisülése... Aki fut, nem azért fut, hogy visszatérjen... A kivándorlás nem látványos folyamat, olyan, mint a belső vérzés.”
Tisztelt Országgyűlés! A 2002-es 1 415 718-as lélekszámhoz képest mostanra az erdélyi magyarság 193 807 fővel fogyott, egészen pontosan 1 238 000-en vagyunk jelen Bethlen Gábor és Mátyás király szülőföldjén. Ehhez vegyük hozzá, hogy 1992 és 2002 között 190 ezerrel lettünk kevesebben, ez húsz év alatt 384 407 magyar. Vegyünk tehát egy nagy levegőt, és mondjuk ki: ez közel 400 ezer.
A hagyományosan magyar megyékben - Hargita, Kovászna, Maros, Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs - 237 ezer magyar lélekkel lettünk kevesebben. A 147 ezer magyar az úgynevezett szórványból hiányzik. Dél-Erdély, Bánság, Máramaros magyarságának helyzete több mint tragikus. Míg Temes megyében 1992-ben 62 ezren voltunk, mára csak 35 ezren maradtunk. Arad megyében 61 ezerről 37 ezer főre fogyatkoztunk. Brassóban 63 ezerről 39 ezerre csökkent a magyarok száma, vagy Máramarosban 54 ezer magyarból csak 37 ezren maradtunk.
Meggyőződésem, hogy a viszonylag kedvező Hargita, Kovászna, Bihar, Szatmár és Szilágy megyei adatok nem ellensúlyozhatják Maros, Kolozs, Beszterce-Naszód, Máramaros és Fehér megye magyarságának tragikus helyzetét, és akkor még nem beszéltünk a Kincses Kolozsvár magyarjainak 19 százalékról 16 százalékra történő csökkenéséről, ami 2002-höz képest 14 ezer fős veszteséget jelent.
1910-ben Kolozsvár lakosságának 86 százaléka magyar volt. Az 1910-ben szinte színmagyar Marosvásárhely magyar lakossága 2002-ben 47 százalék, míg jelenleg a 45 százalékot sem éri el. Ady és Szent László városában, Nagyváradon, amely 91 százalékos magyar többségű volt, a 2002. évi népszámlálás szerint 27 százalék, most pedig mindössze 24 százalékra csökkent az ott élő magyarok száma. Nem lehetnek hiú reményeink a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken és Burgenlandban sem.
Tudomásul kell vennünk azt a keserű valóságot, hogy a világ és a környező országok teljesen közönyösek a magyarság létkérdése iránt, és képtelenek belátni - idézem -, hogy “a Monarchia és a történelmi Magyarország megsemmisítése volt a világtörténelem legbrutálisabb, legbarbárabb, legotrombább és legigazságtalanabb cselekedete, amelyet a bosszút lihegő értelmetlenség és barbárság szabadított a világra.” Praznovszky Iván nem oly régen elhunyt diplomatát idézem.
Csoóri Sándor szerint “a sebeket letakarni is egy másik világ gyolcsával lehet, amelyet köznapi szavakkal úgy hívnak, hogy erdélyi magyar autonómia”.
Tisztelt Ház! Befejezésül a közelmúltban elhunyt képviselőtársunkat, a lakiteleki alapítót, a nagy magyar drámaírót, Csurka Istvánt idézem. “Olyan nemzet vagyunk, amelynek tagjai öt világrészre vagyunk szétszóródva, s amelyeket csak akkor nem lehet kiiktatni a nemzetek közül, ha ráébred a maga megkülönböztető sajátosságára, elsősorban azokra, amelyek éppen e szétszórtságából származnak. Olyan nemzet vagyunk, amelyik végveszélyben, ha tisztségviselői felmutatták neki a véres kardot, páratlan hőstettek végbevitelére, csodára volt képes.”
Engedjék meg nekem, képviselőtársaim, hogy a mártírhalált halt Batthyány Lajos miniszterelnökünk születése napján a véres kardot szimbolikusan felmutassam. (Felnyújtja a jobb kezét.)
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
