BALOG ZOLTÁN
BALOG ZOLTÁN
BALOG ZOLTÁN, az emberi erőforrások minisztere, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt képviselő Hölgyek és Urak! Örülök, hogy romaügyben régi harcosokkal vitathatom meg újra ezt a kérdést. Ha megengednek egy dialektikusnak is nevezhető tézist rögtön az elején, meggyőződésem, hogy a romaintegráció ügye Magyarországon annál sokkal fontosabb ügy, mint hogy azt a romákra bízzuk. A második mondat pedig, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy a romaintegráció ügye Magyarországon annál sokkal fontosabb ügy, mint hogy a romákat kihagyhatnánk belőle. Talán ez a két mondat fejezi ki leginkább azt a szemléletváltást, amit az elmúlt két évben a mi kormányunk próbált ezen a területen megvalósítani. A szemléletváltás a kormányzati politikában fontos volt. Azon, amit mi korábban képviseltünk, akár ellenzékben, akár kormányon, nem kellett változtatnunk, legfeljebb csak ki kellett egészítenünk, és ez az a két szó, ami úgy hangzik, hogy munkahely és tanulás. Mindig úgy gondoltuk, hogy a fölzárkózáshoz az út a munkán és a tanuláson keresztül vezet, egyébként akár roma származású az ember, akár nem.
Hogy milyen kiegészítéseket tettünk ehhez a programhoz, arról az expozém második részében szeretnék beszélni. Először egy kis történeti visszatekintéssel emlékeztetni szeretném önöket arra, volt, aki már akkor is tagja volt a Magyar Országgyűlésnek, én magam nem voltam még akkor tagja, hogy 10 évvel ezelőtt, jövőre lesz 10 éve, hogy 2003-ban Budapesten rendeztek egy nagy nemzetközi konferenciát a közép- és kelet-európai országok kormányfői “Romák a bővülő Európában - a jövő kihívásai” címmel. Aztán utána ezeknek az országoknak a miniszterelnökei - 9 országról beszélünk: Horvátország, Bulgária, Románia, Macedónia, Csehország, Szerbia, Montenegró, Szlovákia és Magyarország - 2005. február 2-án aláírták Szófiában a roma évtized programról szóló megállapodást. Hogy milyen tudatosság van a különböző országokban ezen a területen, talán jól kifejezi, hogy 9 országból 3 országot magyarok képviseltek, hiszen Romániát miniszterelnök-helyettesi szinten Markó Béla, Szlovákiát Csáky Pál miniszterelnök-helyettes, Magyarországot pedig az akkori miniszterelnök képviselte.
Ennek az integrációs évtized programnak a célja az volt, hogy fölgyorsítsa és fenntartható módon biztosítsa a romák társadalmi és gazdasági integrációját, egyben hozzájáruljon a romákról alkotott kép pozitív változásához. A program nyomán aztán erre több mint két évre, 2007-ben elfogadott a Magyar Országgyűlés egy határozatot, amiben a “Roma integráció évtizede” program stratégiai terve volt a téma. Akkor, annak idején, ha jól emlékszem, több mint 90 százalékos többséggel szavazta meg az Országgyűlés ezt a stratégiai tervet. Azt tudom mondani, már akkor is éreztük, ellenzékben, amikor ezt megszavaztuk, hogy meg fogjuk mi ezt még később bánni, mert bizony ami ebből kijött aztán, először néhány hónap, majd újabb két év elteltével, az nem adott okot túl sok derűlátásra.
2007 végén elfogadta az akkori kormány a stratégiai tervhez kapcsolódó kormányzati intézkedéseket, 2008-2009-re egy kétéves tervet kellett megalkotni, amely megnevezte azokat a területeket, ahol előre kell lépni, az oktatás, a foglalkoztatás, a lakhatás, az egészségügy és az egyenlő bánásmód érvényesítése, valamint a kultúra, a média és a sport területén. 2010-ben, a kormányváltást követően ezt az adósságot, amit el kellett volna végeznie az előző kormánynak, hogy benyújt ezzel kapcsolatban egy jelentést, próbáltuk pótolni. Létrehozott az előző kormány egyfajta koordinációs szervet is, amit Roma Integrációs Tanácsnak neveztek, ezt is tájékoztatnunk kellett volna. De amikor mi egy új keretben a társadalmi fölzárkózás és cigányügyi tárcaközi bizottságban megtárgyaltuk ezt a jelentést 2010. október 5-én, akkor úgy gondoltuk, ez a jelentés alkalmatlan arra, hogy benyújtsuk az Országgyűlésnek.
A formai hibáktól eltekintve alapvetően tartalmi kifogásaink voltak, mert a jelentéstervezet nem tartalmazta, nem is tartalmazhatta, hiszen erről nem voltak megbízható információk, az elindított programok megalapozottságát, eredményét és hatékonyságát. A jelentéstervezetből nem derült ki, hogy a forrásfelhasználás milyen helyszíneken, milyen célcsoportra irányul, hány fő támogatása történt meg, és az adott időszakban konkrétan mekkora összeg került kifizetésre a programok lebonyolításához. Nem volt nehéz ezt a megállapítást megtennie az előkészítő bizottságnak, hiszen az Állami Számvevőszék már korábban elkészítette azt a vizsgálatot, amiben kimutatta, hogy az úgynevezett romaprogramokra fordított források több mint 90 százalékáról nem lehet nagy bizonyossággal megállapítani, hogy azokat valóban a romák ügyére fordították vagy pedig nem.
Ez egy jó érv szokott lenni, annak idején, amikor mi ellenzékben voltunk, a mi szánkból is jól hangzott ez az érv arra, hogy micsoda korrupció folyik ezen a területen. Én nem is akarnám ezt a mai újsághírek tükrében vitatni, mégis azt kell mondanom, hogy legyünk méltányosak, az fontos, mert valóban, a fölmérések hatékonysága ezen a területen, mondjuk így, ha ez is a korrupt hozzáállás része, akkor legalább annyira oka annak, hogy nem tudjuk pontosan, mire is fordították ezeket a pénzeket. Tehát ha a nyilvántartások hiányoznak, eleve az, hogy ki beszélhet arról, hogy roma vagy nem roma, ki az, aki méri a százalékokat ebben az ügyben, és mit is jelent a hatékonyság, ha mindezek a mutatók hiányoznak, akkor elég nehéz bizony a hatékonyságról beszélni és az ellenőrzést elvégezni.
Ezért mi úgy döntöttünk, hogy ezt a jelentést nem tárjuk az Országgyűlés elé, hanem akkor már elindult az a kezdeményezés, hogy az európai uniós elnökségünk során a romaintegráció ügyét emeljük európai szintre, európai keretben próbáljuk megvitatni ezt a dolgot. Azt hiszem, ez egy jó döntés volt, anélkül, hogy bármifajta sikerpropagandát szeretnék folytatni, mert hiszen a papírok azok papírok, a megvalósult intézkedések azok, amik számítanak. Mégis azt kell mondanom, hogy az, hogy Magyarország fölhívta a figyelmet arra, hogy egy olyan ügyről van szó romaügyben, ami nem lehet kizárólag Magyarország vagy a kelet-közép-európai országok ügye, hanem egy európai ügy… - és nemcsak olyankor, amikor Franciaországban ebben az ügyben feszültségek keletkeznek, hanem egyébként akkor is, amikor csöndesek a médiák ebben az ügyben.
(13.30)
Hogyha szabad egy kicsit provokatívan fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy az egy tarthatatlan állapot, hogy az orvosainkra szükség van Nyugat-Európában, a romáink meg nem kellenek, hiszen Európában nemcsak a munkaerő áramolhat szabadon - most már Magyarország is belekerült ebbe a rendszerbe -, hanem az utazás szabadsága is egy olyan eredmény, amiről mi 40 év diktatúra és utazási korlátozások után nem szeretnénk lemondani. Hogyha meg akarjuk őrizni ezt a vívmányt, az európai polgárok szabad mozgását, akkor viszont nem hunyhatjuk be a szemünket az elől, hogy vannak olyanok, akik ezt a vívmányt, ezt a szabadságjogot nem úgy használják, hogy törvényes keretek között élnének ezzel, tehát visszaélnek ezzel a joggal. Gondoljunk akár az emberkereskedelemre, akár az illegális vagy éppen a legális prostitúcióra vagy a koldusmaffiákra, mindezek olyan jelenségek - még mielőtt bárki félreértené -, ahol az áldozatok között elsősorban romák találhatók. Hogy a tettesek között is találhatók, az, úgy gondolom, természetes, bár sajnos ezen a területen egy olyan interetnikus együttműködés valósul meg, ami miatt faji alapon ezt a kérdést megint csak nem lehet megítélni.
Tehát amikor európai üggyé próbáltuk tenni ezt az ügyet, akkor részben az uniós országok felelősségét szerettük volna hangsúlyozni, részben pedig szerettük volna fölhívni a figyelmet arra, hogy azoknak a forrásoknak a fölhasználása, amik bizony igen jelentősek, és a magyar eurófizetők pénze is benne van ezekben a forrásokban, a felhasználása ebben az ügyben nagyon kétséges és nagyon problematikus. Tehát itt az Európai Uniótól, az Európai Bizottságtól és a parlamenttől mi magunk is új intézkedéseket, hatékonyabb intézkedéseket várunk, mint eddig.
Úgy gondoltuk, hogy a Roma Integrációs Tanácsot is át kell alakítani, merthogy egy olyan öszvér megoldást hozott létre ott az előző kormány, ami működésképtelen volt. Egyrészt azért, mert bent ültek a kormányzat képviselői, akik egyre inkább aluldelegálták ezt az ügyet, minél kevésbé volt ez népszerű a Roma Integrációs Tanácsban, másrészt bent ültek a romaszervezetek képviselői, és egy napi adok-kapokon kívül nem történt semmi, ha megnézik a jegyzőkönyveket ebben az integrációs tanácsban.
Mi, amikor két részre bontottuk ezt a tanácsot, az egyik oldalról megalakítottuk az előbb említett tárcaközi bizottságot, amelynek az a dolga, hogy - Társadalmi Felzárkózási és Cigányügyi Tárcaközi Bizottság címen - a kormányzati intézkedéseket koordinálja, akkor megalapítottuk a másik oldalon a Roma Koordinációs Tanácsot, amelyiknek pedig az a célja, hogy egyetlenegy, illetve két kormányzati képviselővel folytasson párbeszédet arról, hogy hogyan is valósul meg a romákkal kapcsolatos ügyek kezelése a kormányzatban. Itt a kormányzaton kívül több mint 20 résztvevője van a civil társadalomnak, nemcsak romák, de elsősorban romák, azokat a szervezeteket, intézményeket hívtuk ide, amelyeknek romaügyben mondanivalójuk lehet, az egyházaktól elkezdve a Magyar Tudományos Akadémián át egészen a szakszervezetekig, az Egyenlő Bánásmód Hatóság képviselőiig. Egyébként meghívtuk a legilletékesebbnek tartott bizottságok elnökeit is, tehát a munkaügyekkel foglalkozó parlamenti bizottság elnöke is tagja ennek a bizottságnak, Gúr Nándor - egyébként mindig épületes hozzászólásokat szokott elmondani ezen az ülésen - is tagja, Lukács Tamás, az emberi jogi bizottság elnöke, akik természetesen helyettesítőkről is gondoskodhatnak, ha ők maguk nem tudnak ide eljönni.
A kormányzat programjában igyekeztünk annak az uniós keretstratégiának, amit végül is a mi bábáskodásunkkal sikerült elfogadni 2010 júniusában, egy olyan követést, illetve egy olyan reakciót elkészíteni, ami arról szólt, hogy minden országnak el kell készíteni a saját maga nemzeti stratégiáját. Ezt a munkát el is kezdtük, és 2011 őszén egy meglehetősen széles társadalmi vita után 2011 decemberében, elsőként az Unióban a magyar kormány el is fogadta azt a stratégiát, amelynek a neve - és ez nem véletlenül van így - nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia, alcíme: mélyszegénység, gyerekszegénység, romák. A továbbiakban úgy beszélek erről, mint fölzárkózási stratégiáról.
Amikor az új kormányszerkezetben az államtitkárság - amelynek korábban én voltam a vezetője, most is én vagyok a vezetője miniszteri megbízatásom után is - létrejött, akkor nem véletlenül adtuk ezt a nevet - bár nagy vita erről a kormányon belül is -, nem véletlenül adtuk a nevet ennek az államtitkárságnak úgy, hogy társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság, mert úgy gondoltuk, hogy ha Magyarországon valaki a szegénység ügyét megpróbálja etnicizálni, vagyis kizárólag egyetlen népcsoportra leszűkíteni, minthogyha Magyarországon csak a romákat, a cigányokat érintené a mélyszegénység, akkor a probléma lényegét nem fogja érteni. Viszont, hogyha valaki kizárólag általában szegénységről, mélyszegénységről beszél Magyarországon, és nem beszél arról a speciális kérdésről, ami egyébként a romáknak az ügyét érinti ezen a tárgykörön belül és azonkívül is, az pedig megint csak becsukja a szemét a magyar valóság előtt; tehát ezért gondoltuk azt, hogy nemzeti társadalmi felzárkózási stratégiának nevezzük ezt a stratégiát, és az alcímben jelezzük, hogy itt a cigányság ügye külön figyelmet érdemel. Egyébként európai szinten is ez a megközelítés érvényesül, amennyiben egyáltalán megközelítik ezt a kérdést, amire egy jó, frappáns angol kifejezést találtak, az “explicit but not exclusive” címmel, ami azt jelenti, hogy kifejezetten oda kell figyelni ezekben a programokban arra, hogy mennyiben és hogyan érinti a romákat, de egyébként a mélyszegénységekkel kapcsolatos programokon belül kell odafigyelni erre a területre, a romák ügyére.
A mi megközelítésünk három lábon nyugszik. Az egyik az, hogy azt állítjuk, hogy ma Magyarországon a szegénységi kockázat három tényezőből származik. Az egyik az, hogy ha valaki elsősorban alulképzettség, iskolázatlanság miatt szegény családba születik, akkor ő nagy valószínűséggel szegény is marad. Hogyha valaki olyan területén születik az országnak, amelyik különösen hátrányos helyzetű, akkor valószínűleg sokkal kisebb az esélye arra, hogy kitörjön ebből a körből, mint hogyha valamivel jobb területre születik. Talán jellemző szám erre nézve, hogy Miskolcon ugyanazért a munkáért feleannyi bért lehet kapni, mint mondjuk, Budapesten; érdemes megnézni ebből a szempontból a Bosch gyár fizetési listáit. Aztán van egy harmadik kockázat, ami az etnikai kockázat: ha valaki cigány családba születik, akkor nagy valószínűséggel nehezebb neki kitörni ebből az állapotból, a mélyszegénység állapotából, mint hogyha egyébként nem cigány magyar családba született volna. Nevezzük negyedik kockázatnak, hogy ha valaki nőként születik, akkor ez még inkább hátrányos helyzet. Tehát ha valaki Nyakó képviselő úr környékén roma nőként látja meg a napvilágot, akkor különösen hátrányos helyzetűnek tekinthető; természetesen a Cserehátra gondolok.
A felzárkózási stratégia megpróbálja ezeket a területeket megcélozni. Tehát van egy területi célzás ebben a dologban - az előbb említett Cserehát, azt gondolom, hogy ilyen szempontból nagyon lényeges -, van egy etnikai célzás a dologban, és van egy általános szegénységi kockázatokat felszámolni kívánó célzás is ebben az ügyben.
Hogyha az adatokat nézzük Magyarországon, természetesen becsült számok vannak, de azért a kutatók többsége… - számokkal is lehet, és szoktak is politizálni, én ezt most a számokkal nem tenném meg. A legmegbízhatóbb adatok szerint a magyarországi roma népesség létszáma 750 ezer főre becsülhető, és ezen belül körülbelül 500-600 ezer ember él mélyszegénységben, és miután körülbelül 1,2-1,3 millió ember él egyébként Magyarországon mélyszegénységben, ez azt jelenti, hogy a jövedelme a minimáljövedelem 60 százalékát sem éri el havonta. Ez azt jelenti, hogy minden második ember, aki mélyszegénységben él, az roma, cigány ember, és minden második ember pedig nem roma, magyar ember ebben a körben. Körülbelül 400 ezer gyermek, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, azoknak körülbelül a fele roma származású, éppen a leghátrányosabb helyzetű térségekbe koncentrálódik ez a probléma.
Ezért, amikor alcímként a gyermekszegénységet külön megadtuk mint problémát, a jövő generációk kérdését, érdemes odafigyelni arra a helyzetre, nehogy valamifajta képmutatásba essünk, amikor egyébként a magyarországi demográfiai mutatókon kesergünk, közben pedig a megszületett gyermekeknek nincs igazán komoly esélyük arra, hogy kitörjenek abból a szegény világból, amibe beleszülettek, ezért fontos az, hogy a gyermekszegénységre különös figyelmet fordítsunk, hiszen a gyermekeket sokkal jobban érinti, illetve sokkal erősebben érinti a szegénységi kockázat, mint a felnőtteket.
(13.40)
Az európai uniós összehasonlításban a gyermekek sokkal nagyobb arányban élnek mélyszegénységben Magyarországon, mint egyébként átlagban a magyar népesség, ez 22 százaléka a gyermekeknek.
Tehát a gyermekszegénység elleni programot - amit egyébként szintén az előző kormány indított a “Legyen jobb a gyerekeknek” stratégiával - szintén részévé akartuk tenni ennek a társadalmi fölzárkózási stratégiának. Tehát két olyan gyökere van, amelyekhez ugyan kritikusan viszonyulunk, ahogy az előbb említettem, de mégis úgy gondoljuk, hogy a stratégiai célok kijelölésében, a nemzetközi figyelemfölhívásában, különösen is a roma évtized program mégiscsak egy jelentős lépés volt, és ebben Magyarország olyan stratégiai újításokat hozott be, amiből, úgy gondolom, hogy más országok is tanulhatnak.
A felzárkózási stratégia abból a szempontból is, úgy gondolom, hogy újdonság, hogy nem egyszerűen stratégiát tettünk le az asztalra, hanem elkészítettük az elkövetkező évekre az intézkedési tervet is 2012 és 2014 között. Tehát ez egy olyan stratégia, aminek a mellékletében a felelősöket, a forrásokat és a határidőket láthatják és nyomon követhetik, ellenőrizhetik.
Beszéltem arról a hangsúlyeltolódásról, ami a korábbi európai uniós programokhoz képest jellemzi a magyar megközelítést. Úgy gondoljuk, hogy természetesen az emberi jogok hangsúlyozása, az emberi méltóság hangsúlyozása ezen a területen egy nagyon fontos megközelítés, mégis azt hisszük, hogy ha a gazdasági és a szociális helyzettől függetlenül közelítünk, és a valóságtól függetlenül, a valóságtól elvonatkoztatva közelítünk kizárólag emberi jogi szemüvegen keresztül ehhez az ügyhöz, akkor sem a romáknak, sem más szegénységben élőknek nem teszünk jót. Hiszen kizárólag áldozatszerepben fogjuk őket látni, és ez a saját magukért vállalt felelősséget bizony nem fogja bennük erősíteni.
Ezért a hangsúlyt áthelyeztük egy olyan területre, ami elsősorban a szociális és a gazdasági fejlődést tekinti. Hiszen úgy gondolom, hogy Magyarországon, miközben ezt az ügyet alapvetően egy negatív hozzáállás veszi körül polgártársaink részéről - okkal, ok nélkül -, aközben azt talán még ebben a Házban is mindannyian együtt, bármelyik párt színeiben ülünk is, konszenzussal tudjuk képviselni, hogy ma Magyarországon a mélyszegénységben élő rétegek, ezen belül a romák helyzete a gazdasági fejlődésnek, a gazdasági növekedésnek egy fontos akadályát képezi. Tehát a hatékony beavatkozás nemcsak egyszerűen emberbaráti beavatkozás, hanem az egész ország ügye, ezért szoktunk úgy beszélni erről az ügyről, mint ami nemzeti ügy, nemzetstratégiai ügy, a magyar nemzet elkövetkező évtizedekben való fejlődésének, kibontakozásának lehet egy nagyon jelentős akadálya, de ha jól kezeljük ezt az ügyet, akkor adott esetben még motorjává is válhat.
Ha szabad megint egy európai uniós kitekintést néhány mondat erejéig megengedni magamnak, akkor azt mondanám, hogy komoly közgazdászok felmérése szerint, ha a romák foglalkoztatási szintje Európában elérné a foglalkoztatási átlagot, erre emelkedne, akkor az 2 és 4 százalék közötti nemzetiössztermék-növekedést tudna eredményezni. Egy elég furcsa kontraszt, hogy miközben - legalábbis az alacsonyan kvalifikált munkakörökben - harmadik országokból, az Európai Unión kívüli országokból jelentős importra szorul az Európai Unió munkaerőben, aközben az itt lévő 8, 10, egyesek szerint már 12 milliós cigányságot nem tekintjük ebből a szempontból potenciális partnernek.
Azt gondoljuk, hogy természetesen ismerve a problémát, amit rózsadombi szociológusok címszóval szoktunk illetni, hogy vannak bizony Magyarországon ma nagyon sokan, elsősorban nem roma származásúak, akik abból élnek, hogy évtizedek óta különböző tanulmányokat szerkesztgetnek össze és tesznek le a politikusok asztalára, és ezt helyzetelemzésnek nevezik; ezzel együtt úgy gondoljuk, hogy egy komoly helyzetelemzés nélkül mégsem lehet ebben a kérdésben elindulni. Vannak nemcsak rózsadombi szociológusok, hanem olyan komoly szociális munkások, akiknek nemcsak tereptapasztalataik vannak, hanem elméleti ismereteik is. Ők készítették ezt a helyzetelemzést, ami ezeknek a hátrányoknak a bemutatását és a kiutakat próbálja fölmutatni ebben a stratégiában. Ahogy említettem, a gyermekjólét prioritása és a romaügy prioritása benne van ezen a területen.
A társadalmi vita következményeként két olyan területet illesztettünk hozzá a stratégiánkhoz azon túl, amit az Európai Unió elvárt a maga stratégiájában, keretstratégiájában, amelyek, úgy gondolom, hogy Magyarországon különösen fontosak, tehát a foglalkoztatás, a tanulás, a lakhatás és az egészségügy kérdése mellé mi hozzátettük a szemléletformálás és a közbiztonság kérdését.
A szemléletformálás kérdése arra utal, hogy ha egy negatív környezet vesz körül a társadalomban valamilyen ügyet, ha úgy gondoljuk, hogy ebben az ügyhöz mi csak elutasítással tudunk fordulni, akkor bizony bármilyen erősek a kormányzati szándékok, nem fogunk tudni sikert elérni. Ha ez nem tükröz egyfajta társadalmi konszenzust, hogy ebben az ügyben pozitív változásokra van szükség, és nem kíséri - mondjuk így - a civil társadalom, polgári világ támogatása, akkor bizony egy negatív környezetben a jó eredmények is visszájukra tudnak fordulni.
Ismerjük ezt az enyhén vagy erősebben populista megközelítést, hogy amikor kimondjuk a pozitív diszkrimináció kifejezését, akkor erre Magyarországon általában negatívan reagálnak azok, akik úgy gondolják, hogy tőlük elvesznek valamit, és odaadnak másoknak, amit azok pedig nem érdemelnek meg. A pozitív diszkrimináció az élet számos területét átszövi, és nincs talán egyetlen olyan magyar polgár sem, aki ebben az ügyben ne lenne valamilyen módon haszonélvezője annak, hogy az állam - természetesen a különböző területeken, akár úgy, hogy aktivitást díjazva - olyan juttatásokban részesíti a polgárait, amiket esetleg más csoportok nem kapnak meg, ha ő aktívabb ebben az ügyben. Talán említettem már itt, a Házban, például ilyen a színházjegy vagy a mozijegy, aminek a jelentős részét az adófizetők fizetik. Azt is mondhatnánk, hogy diszkriminálva van az, aki nem jár színházba, hiszen ő nem kapja meg ezt a támogatást, de ez már csak így van, az aktivitást lehet díjazni. Vagy pedig olyan területen, ahol valaki különös hátrányt szenved el, megpróbálnak neki pluszsegítséget adni. Nagyon fontos, hogy itt az az elv, az az alapelv érvényesül, hogy a pluszjuttatásokért teljesítményt várunk el. Most már elsősorban az iskolában az ösztöndíjprogramokban, de egyébként, ha gondolunk a közfoglalkoztatás rendszerére, az is teljesen nyilvánvaló, hogy megpróbáljuk a segély világából a munka világa felé terelni ezeket a csoportokat.
Tehát a szemléletváltoztatás azért fontos, hogy egyrészt nyilvánvalóan tisztán, világosan és őszintén beszéljünk azokról a konfliktusokról, amelyek ma többségnek és kisebbségnek a viszonyát terhelik. Nagyon fontos, hogy beszéljünk azokról is, amiknek etnikai hátterük van, vagy pedig úgy tűnik, hogy etnikai hátterük van, és éppen akkor, ha erről egy valóságos társadalmi párbeszéd bontakozik ki, derülhet ki, hogy mi az, aminek valóban lehet etnikai, faji háttere, és melyek azok a konfliktusok, ahol a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottsága eredményezi ezt a fajta szembenállást.
És akkor el is jutottunk a közbiztonság kérdéséhez, ami Magyarországon, azt gondolom, különösen hangsúlyos dolog. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Köszönöm szépen. Úgy tudtam, hogy 25 percem van, de most akkor…
