SZILÁGYI PÉTER
SZILÁGYI PÉTER
SZILÁGYI PÉTER, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Talán a legfontosabb kérdés ezzel a jelentéssel kapcsolatban, hogy mit tanulunk a cukoriparunk összeomlásából. Elkövetjük-e ugyanazokat a hibákat újra és újra a többi élelmiszer-ipari szektor esetében is? Feladjuk-e az élelmiszer-önellátásunkat mezőgazdasági ország létünkre? Megtanulnak-e a gazdáink szövetkezni, és ki tudunk-e állni a nemzeti érdekeinkért a nemzetközi tárgyalásokon?
A jelentés számos következtetésével egyetértünk, azonban komoly hibának tartjuk, hogy az 1998-2002 közötti privatizációs, illetve gyárbezárási lépésekkel nem foglalkozik, ami megállapításainak a hitelességét nem növeli, így ugyanis az a kép rajzolódik ki a jelentésből, hogy az elmúlt húsz év kormányai közül egyedül az Orbán-kormánynak volt világos stratégiája a cukorrépa-termesztésre és a cukoriparra, ami csupán annyiban fedi a valóságot, hogy az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormánynak valóban nem volt ilyen egyértelmű koncepciója. De a bizottság munkája arra is egyértelműen rávilágított, hogy az Orbán-kormány sem rendelkezett - és ma sem rendelkezik - ilyen koncepcióval. A bizottság munkájának eredményeként nem jött létre tényszerű megállapítás a cukorágazat jövőjét illetően, így félő, hogy a határozati javaslat elfogadását követően a téma a feledés homályába merül, ha az elfogadott határozat nem rögzít konkrét elérendő célokat és felelős intézményt a stratégia megalkotásához, illetve kivitelezéséhez.
Annak idején az első Orbán-kabinet a magyar cukoripar tekintetében csupán annyival okozott kevesebb kárt a többinél, hogy a működési ideje alatt a privatizációnak már csak az utójátéka zajlott, a kvóták visszavétele pedig még nem kezdődött el. Vagyis csak annyi a különbség, hogy az a kormány cukorügyben nem került igazán komoly döntési helyzetbe, de nem is fordította más irányba az eseményeket. Az viszont bizonyos, hogy azoknak, akik a magyar cukorágazat jelenlegi helyzetéért most az összes többi kormányt ostorozzák - amúgy jogosan -, ugyanúgy megáll a felelősségük ennek a helyzetnek a kialakulásában, egyrészt kormányzati szinten - hiszen valóban nem lehet azt mondani, hogy 1998 és 2002 között gyökeresen más irányú folyamatok zajlottak volna a cukoriparban -, másrészt személyes szinten is, gondoljunk csak Martonyi János vagy Matolcsy György szerepére.
Az LMP ugyanakkor azt gondolja, hogy nem lehet egy mezőgazdasági, illetve élelmiszer-ipari szektor sorsáról, múltjáról értelmesen állást foglalni annak eldöntése nélkül, hogy mi a célunk egyébként a magyar mezőgazdasággal és a magyar élelmiszeriparral. Márpedig ennek a kérdésnek az eldöntésére eddig egyik magyar kormány sem vállalkozott, és a jelenlegi sem tűnik hajlandónak rá. Ez az a terület, ahol a szavak és a tettek gyökeresen ellentétben állnak. Az első Orbán-kormány - még emlékszünk - szóban a kistermelők támogatását hangsúlyozta, érdemi segítséget viszont az állami gazdaságok privatizációjához és a nagybirtokrendszer erősítéséhez adott. Ugyanez a határozatlanság érzékelhető a jelenlegi kormányzati ciklusban is: nincs vidékstratégia, a kormány földbirtok-politikájának kedvezményezettjeit illetően egyre több kétely merül fel, nem tudjuk, hogy mi a tervük az agráriummal azonkívül, hogy a holdudvarukban lévő agrár-nagyvállalkozóknak kívánnak kedvezni.
Mindezt azért fontos most hangsúlyozni, mert a cukorrépa-termesztés és a cukorfeldolgozás nem önmagában áll, hanem része a magyar mezőgazdaságnak és az arra épülő feldolgozóiparnak. Nem lehet egyetlen elemet kiragadni egy bonyolult rendszerből és annak az egy elemnek a problémáit kezelni anélkül, hogy az egész rendszerről lenne valamilyen elképzelésünk. Mit gondol a jelenlegi kormány a mezőgazdaságról? Milyen birtokméretben gondolkodik? Milyen tulajdonosi formát preferál? Milyen változtatásokra készül az élelmiszer-kereskedelemben? Milyen eszközökkel kívánja védeni a magyar termelőket és a magyar termékeket? Anélkül, hogy ezekre a kérdésekre választ adnánk, nem lehet érdemben beszélni a magyar cukoripar jövőjéről. Márpedig a magyar mezőgazdaság alapvető kérdéseire sem a Fidesz választási programjában, sem a kormányprogramban, sem a kormány első húsz hónapjának döntéseiben nincs benne a válasz.
A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor a cukorgyárakról és a cukorrépa-termesztésről beszélünk, akkor valójában egy jellegzetesen múlt századi problémát igyekszünk kezelni. A cukorrépából előállított finomított répacukor egészségügyi kockázatai miatt nem lesz a XXI. századi élelmiszeripar stratégiai terméke. Ez a gondolat a bizottság munkája során is felvetődött, méghozzá kifejezetten a cukorrépa-termesztők részéről. A helyettesítő termékek - barnacukor, izocukor, gyümölcscukor, stevia - jelentősége folyamatosan nő, miközben a fehér cukorral kapcsolatban néhány fejlett országban már olyan szabályozási lépéseket láthatunk, mint amilyeneket korábban a dohánytermékekkel kapcsolatban tapasztaltunk. Vagyis amikor a jövőről, a termesztők jövőbeni piaci lehetőségeiről, az élelmiszer-önellátásról és a fogyasztók érdekeiről beszélünk - lehetőség szerint az összes szempontot tekintetbe véve -, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy ezeknek az alternatíváknak a szerepét és kilátásait megvizsgáljuk.
Végig kell gondolnunk, hogy a magyar mezőgazdaság és a magyar fogyasztók érdekeit mennyiben szolgálná a hagyományos cukoripar újraélesztése, és mennyiben lenne fenntartható ez az ágazat olyan körülmények között, amikor a cukor élelmiszer-ipari jelentősége csökken. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a földterületeket szétszabdalták, a termelési eszközöket eladták, illetve azok technológiailag elavultak. Jó néhány ezer hektár répaföld termése kellene ahhoz, hogy gazdaságosan üzemeljen egy gyár, amelyet ráadásul állami támogatás nélkül képtelenség megépíteni. Mérlegelni kellene, hogy ha jelentős állami forrást szánunk az ágazat feltámasztására, az valóban akkor hasznosul-e a legjobban, ha a cukorkvóták visszaszerzésére és mondjuk, egy cukorgyár felépítésére fordítjuk. Elemezni kellene, hogy a hazai viszonyok között a cukorrépa-e a legjobb, illetve az egyetlen szóba jöhető alapanyagnövény. Vizsgálatot igényel annak eldöntése is, hogy nem lehet-e a cukorszükséglet egy részét kisebb, a helyi termelésre jobban építő és a szállítási igényt csökkentő gyártóüzemekkel biztosítani.
Ezeket a kérdéseket a bizottság érdemben nem vizsgálta. Márpedig sem a termelőkön, sem a fogyasztókon nem segít önmagában a múlt hibáinak feltárása, ha nem vonunk le belőle használható következtetéseket a jövőre nézve.
Szívesen látnánk a határozatban több, az ágazat jövőjére vonatkozó elvárást akár egy külön határozati pont formájában. Erre be is nyújtunk egy módosító indítványt. Az LMP szerint a cukoripar jövőjére vonatkozó döntést egy átfogó vidékstratégiából kellene levezetni, amelynek része az élelmiszer-önrendelkezésre és a helyi termelésre vonatkozó koncepció is. Amennyiben a magyar kormány ezen a területen döntési helyzetbe kerül, a cukorkvótarendszer fenntartását nem tartjuk indokoltnak, hiszen a cukor világpiaci ára egyre magasabb a bioetanol-ipar hatása miatt, a kvóta pedig EU-s szinten jóval alacsonyabb termelést tesz lehetővé, mint amennyit elfogyasztunk.
Egy magyarországi cukorgyár felépítésére a hazai igények biztosítására szükség lehet, ebben az esetben figyelembe kell venni az alábbiakat. Az új gyárnak alkalmasnak kell lennie alternatív alapanyagok, tehát nem kizárólag cukorrépa feldolgozására; az igénytelen és aszálytűrő cukorcirokra gondolok. Ez fontos tényező, mivel hazánk adottsága - figyelembe véve a várható felmelegedést is - nem kifejezetten alkalmas a nedves, kiegyenlített klímát kedvező cukorrépa termesztésére, valamint annak termesztési költségei az energia- és műtrágyaárak emelkedésével párhuzamosan egyre inkább emelkednek. Fontos, hogy természetes folyót, ivóvízbázist ne terheljen az új gyár. Magas munkanélküliséggel sújtott terület közelében épüljön. Csak visszatérítendő támogatást kapjon az államtól, vissza nem térítendő támogatásban pedig lehetőség szerint csak uniós forrásból részesüljön.
Tehát összességében bár találhatók érdekes eredmények, megállapítások a cukoripari vizsgálóbizottság jelentésében, azt gondoljuk, hogy az Országgyűlésnek alapvetően nem a múlt feltárásával, hanem az aktuális problémákra való megoldások keresésével, a jövő kihívásaira való felkészüléssel kell foglalkoznia. Ezért nagyon fontos, hogy megfogalmazzuk a megfelelő tanulságokat, és az országgyűlési határozatban az ágazat jövőjére vonatkozó irányok is szerepeljenek.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
