VARGA GÉZA
VARGA GÉZA
VARGA GÉZA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Ahogyan már a kisebbségi vélemény megfogalmazásánál említettem, mi fontos tényezőnek tartjuk azt, hogy a meghallgatottak elmondását rakjuk össze különbözőképpen, és igenis, következtetéseket is vonjuk le, olyanokat, amelyeket esetleg nem teljes értékűen lehet dokumentumokkal igazolni.
(20.10)
Ilyen ez a bizonyos IMF-vonulat is, ahogy említettem már, ennek a ’82-es szerződésnek az aláírása, és itt a nevet is még egyszer mondom: Medgyessy Péternek volt ebben jelentős szerepe; nemcsak azért, mert ez a név tetszik nekem, hanem azért, mert azt gondolom, hogy azoknak a politikai felelőssége mindenképpen végigkövethető a folyamatban, akik az euroatlanti integrációnak a mindenáron való követését és támogatását tartották fontosnak. Hiszen ennek a ’82-es IMF-hez való csatlakozásunknak hatalmas íve van. Az ív állomásai: a privatizáció, a rendszerváltás, az eladósodása az országnak, a külföldieknek történő kiárusítás - esetünkben, a témánknál a cukoriparnak -, majd a csatlakozásunk, és majd ennek a pénzügyi paktumnak az aláírása. Ezek mind ugyanarról a tőről fakadnak, és mind ugyanazokkal függenek össze.
Itt ennek az IMF-szerződésnek, amelyet már többször említettem, az a jelentősége, azért fontos ez, mert ennek az IMF-szerződésnek az aláírásától kezdve tudtak a külföldiek, a külföldi tőke információhoz jutni a magyar gazdasági állapotokra vonatkozóan, a cukorgyárakat különösen ideértve. Ezeknek a külföldi cukoripari versenytársaknak már információjuk volt akkor, miközben itt a hazai politikai rezidensek készítették elő a törvényeket lépésről lépésre; többször elhangzott már ezeknek a sorozata Font képviselő úrtól is. Miközben itthon gyártották a politikai rezidensek ezeket a törvényeket, aközben a külföldi vevők készültek erre a privatizációra. Talán a kormánypárt, a Fidesz mellette van, többször a spontán privatizációra helyezi a hangsúlyt, de örömmel halljuk, hogy Sáringer-Kenyeres képviselőtársam ez ellen ugyanúgy tiltakozik, mint ahogy mi tiltakozunk ellene. Nem lehet spontán privatizációnak nevezni azt, amikor láthatóan a háttérben folyamatok húzódtak meg.
A bizottsági ülésre nem vittem magammal ezt az iratcsomót, ez most velem van. Itt országgyűlési határozatok, ÁVÜ-határozatok, az ÁVÜ belső rendelkezései, jegyzőkönyvek és hasonlók támasztják alá, hogy ez az egész folyamat törvényekkel kiválóan körül volt bástyázva, le volt cövekelve. Itt a kérdés az, hogy a törvények betartatására fordított-e elég hangsúlyt az akkori politikai vezetés. A spontán privatizációt természetesen a vállalatvezetők, akik a vállalati tanácsok élén voltak, megpróbálták a lehető legjobb tudásuk szerint végrehajtani, de itt vannak a vagyonértékelés szabályai. Nem állítom azt, hogy ők minden esetben helyesen és a törvények szerint jártak el, na de akkor ez a probléma, nem pedig az, hogy ők spontán privatizáltak; hanem akkor politikai felelősök voltak, akik hagyták spontán privatizálni a cukorgyárainkat és az élelmiszeripar egészét, miközben jól körülszabályozott törvények voltak.
Itt ez az országgyűlési határozat ’90-ből való, a 2.3. pontja világosan mondja, hogy az állami vagyon külföldiek részére történő értékesítésének mik a szabályai. Most ezeket nem olvasom fel, lehet, hogy ha odakerülünk a vitában, akkor szóba jön majd. Tehát ezen törvények betartásának a politikai szándéka hiányzott gyakorlatilag, és ezért ez alapot ad a politikai felelősség megállapítására. Itt a magyar társadalmat nem kellene ennek a spontán privatizációnak a meséjével traktálni, hiszen ez nem így volt.
Ezek a külföldiek felkészültek már erre. Megint csak a vállalati tanácsok jegyzőkönyveiből tűnik ki, hogy nem úgy volt - német, osztrák, francia répatermelők vállalatairól van elsősorban szó -, hogy ők körbejárták a tizenkét cukorgyárat, és mindegyikkel tárgyaltak, hanem pontosan tudták, hogy az osztrákok melyik gyárakra cuppannak rá, a franciák melyikre és a németek melyikre. Tehát azért ezekből a folyamatokból ne mondják azt, hogy ez összeesküvés-elmélet, és nem tudom, teóriagyártás, azért az mégiscsak tény, hogy az osztrák miért nem ment el oda tárgyalni, ami később francia kézbe jutott, vagy fordítva. Hát azért mégiscsak kell hogy ezek valami üzenetet hordozzanak, nem csukhatjuk be a szemünket azzal, hogy ezek nem bizonyíthatóak!
Tehát szerintem kimondhatjuk igenis, hogy a külföldiek részéről tudatosan célzott privatizáció történt a hazai kollaboránsok segédletével. Ezek a politikai kollaboránsok világosan megnevezhetők volnának a folyamat jegyzőkönyveinek áttanulmányozása után. A bizottságnak büntetőjogi vizsgálat indítására ugyan nem volt feladata, de hogy kérdésfeltevés formájában se jelennek meg a jelentésben ezek a tények, azzal egyáltalán nem tudunk egyetérteni, és ahol lehetőség van erre, kezdeményezni fogjuk az ügyészségnél ezeknek az eseteknek a felvételét.
A menedzsereknek kétségtelenül volt tárgyalási joguk, de a szerződést, amit végül is alá kellett írni, az illetékes minisztérium jogi osztálya készítette elő. Bocsánat, de egy másik nevet kell ma este többször mondanom, úgy hívták, hogy Martonyi János miniszter úr, aki a Németh-kormánynak a privatizációs kormánybiztosa volt, később, ’90 után pedig az ÁVÜ igazgatótanácsának az elnökhelyettese. Tehát itt kétségtelen szerepe és felelőssége van, ő azonban kijelentette, hogy a szakmai részletekre nem emlékszik.
Amikor Sáringer-Kenyeres kollégám, képviselőtársam az amnéziás meghallgatottakra hivatkozott, akkor kérdeztem tőle, hogy ki vezetett ebben. Hát ebben az én véleményem szerint Martonyi János vezetett, mert ő volt a legközelebb ezekhez a szerződésekhez, hiszen a jogi osztályt vezette, amelyik ezt előkészítette, és ő volt az, aki a kezét feltartotta, hogy “uraim, én nem emlékszem semmire, én szakmai kérdésekbe nem mentem bele”. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Gergényi se emlékezett semmire!) Ezt a jegyzőkönyvből egyébként teljesen világosan tudja mindenki követni és látni, amit mondok, itt nem egyszerűen… Ő Raskó György személyére utalt, aki a szakmai hátteret biztosította ehhez az egészhez, aki először tanácsadója volt az ÁVÜ igazgatótanácsának, majd később tagja. Természetesen amikor őt hallgattuk meg a felelősségére vonatkozó kérdések esetében, akkor ő sem emlékezett személyre pontosan.
Egyedül Suchman Tamás volt az - kérem, nézzék meg a jegyzőkönyvekben -, aki viszont világosan elmondta, próbálok idézni, hogy: “Itt nem azok döntöttek, akiket a bizottság meghallgat, sokkal inkább egy háttérhatalom.” Nem én mondtam, Suchman Tamás, akinek a nevét nagyon jól ismertük akkori híradásokból, azóta is, ő ezt kimondta legalább. Nem tudom, hogy ezt korrektségnek lehet-e nevezni vagy bűnbánatnak, ítélje meg mindenki.
Ez nekem mint a bizottság egyik tagjának mindenképpen okot ad arra, hogy következtetéseket vonjak le az euroatlanti törekvéseink hibás voltáról, ha egyszer azok ilyen káros következményekkel jártak hazánkra nézve. Ezeket azonban a bizottság nem tartotta fontosnak, és az erre vonatkozó módosító javaslataink többségét elutasította.
A Magyar Cukor Rt. próbálkozásait az 1. § b) pontjának tekinteném, tehát elválasztva attól a folyamattól, amelyik a rendszerváltás előtt kezdődött, hogy világosabban külön lehessen tárgyalni; azért, mert itt már nagyon fontos szerepet kapnak megint csak a korabeli törvények és a feltételrendszer, a privatizációs feltételrendszer szerint. Itt a répatermelő gazdáknak kellett volna nagyobb szerephez jutni, és ez egy további ok arra, hogy a jelentést miért nem tudjuk így támogatni: a jelentésünk is azt állapítja meg gyakorlatilag az összefoglalóban, hogy ’93-ra az öt cukorgyárat a környékbeli termelők által tulajdonolt Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft. vette meg. Ez nem fedi a valóságot, mert itt a termelők csak ilyenre, manapság strómannak nevezzük, voltak használva. Volt ugyan tulajdonrészük, de ők ugyanúgy lemondtak a teljes döntési jogukról, mert egyszerűen gazdaságilag elkötelezettek voltak, le voltak szegényedve, és a menedzsment ki tudta ezt használni. Tehát gyakorlatilag megint csak a cégiratokból követhető, hogy a termelőknek nem volt szavazati joguk ebben az Első Hazai Cukorgyártó és Forgalmazó Kft.-ben sem.
Maga a bizottság tárgyalta, hogy nem a cukorrépa-termelők voltak a vevők, hanem az öt cukorgyár igazgatója által alapított társaság, amely éppen hogy kiszorította a termelőket a tulajdon feletti rendelkezésből. Ez a tévedés dr. Pongrácz Tibor szakértő írásában jelent meg iratellenesen, módosítóimban fel is hívtam erre a figyelmet; most mégis a parlament előtt találjuk azzal, hogy ezt szavazzuk meg. Tehát azt állítani, hogy termelői tulajdonba került az öt cukorgyár, téves állítás, mint ahogy a jelentés ezt mondja.
(20.20)
Ugyanezen évekről, az 1992 és ’96 közöttiekről nincs semmilyen említés arról, hogy az ÁVÜ milyen módon kezelte a cukorgyári többségi tulajdonát. Ugyanis mindig arról beszélünk, hogy gyakorlatilag a hét cukorgyár esetében ’97 szeptemberében megtörténtek az aláírások. Az aláírások megtörténtek, nagyjából egyharmad részt kaptak a külföldi tulajdonosok, de a többségi tulajdon továbbra is az ÁVÜ kezében és a tulajdonában maradt, vagyis állami tulajdonban. Igaz, hogy a napi irányítás feladatait ezek a szerződések átadják a külföldi vezetésnek, de a tulajdonjogot nem. Tehát részvényeik voltak, ezért ott ültek az igazgatótanácsban, minden döntésről tudtak, pontosan tudták végigkövetni a folyamatot, és azokról a folyamatokról meg tudták ítélni, hogy az káros-e az országra vagy sem. Káros volt az országra, nem tettek semmit.
Szintén itt van, ebben az általam sokat hivatkozott iratcsomóban egy belső jelentése az ÁVÜ-nek, amiben erre felhívja az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának figyelmét, az ÁVÜ igazgatótanácsa azonban nem tett semmilyen lépést ennek érdekében. A kérdést megint fel kell tenni: miért nem? Itt az ÁVÜ igazgatótanácsának Mádl Ferenc volt az elnöke, Martonyi János a helyettese, majd később Pongrácz Tibor követte őket a sorban.
Az további szomorú tény, hogy az öt gyárból alakult konzorcium is tőkehiánnyal és versenyképességi gondokkal küzdött, amikor felkeresték Medgyessy Pétert, ahogy Font Sándor képviselőtársam is ezt helyesen említette már. Azonban amire nem utal a jelentés, ugyanakkor a cégadatokból ez is követhető, hogy ugyanaz a Medgyessy Péter, aki a Magyar Fejlesztési Bank elnökeként nem adott pénzügyi támogatást ennek a magyar cukoripari kezdeményezésnek, ugyanez a Medgyessy Péter ugyanebben az időpontban a felügyelőbizottságában ült az egyik, a franciák által tulajdonolt konzorciumnak, cukorgyárakat működtető konzorciumnak, tehát egyszerűen ellenérdekelt volt. Így sem tesszük fel a kérdést, hogy hogyan lehet ez, hogy nem volt-e ez összeférhetetlen, vagy nem történt-e itt gazdaságilag is elmarasztalható bűncselekmény? Ezeket nem teszi fel a jelentés, és addig, amíg ez nem történik meg, nem tudjuk támogatni.
A közösségi cukorreform kapcsán, amikor a kvótánkat elveszítettük - ezt a második szakaszként szoktuk aposztrofálni ma este -, a Gyurcsány-kormány felelőssége minden kétséget kizáróan tetten érhető abban, hogy a 75 százalékát elveszítettük a kvótánknak. Már elhangzott a WTO neve egy picit más összefüggésben, de miközben ez alkalmas terep a Fidesz és az MSZP iszapbirkózására, hiszen itt már a Fidesz megnevezi Gráf minisztert mint politikai felelőst, de kérdem én, hogy a többi neveknél miért nem történik ez meg. De a politikai felelős megnevezésén túl ez azért azt a tanulságot is adja valóban, hogy nézzünk körül a világban: az, ami a cukoriparunkkal tudott történni, az az élelmiszer-önrendelkezésünknek a lábbal tiprása, és kiváló példa arra, hogy a liberális kereskedelem hova tud vinni. Gyurcsány Ferenc puszipajtásához, Tony Blairhez köthető az, ő jelentette ki, a nagy liberalista, hogy de hát, kedves Európa, mi a csodának kell nekünk itt egyáltalán cukorrépát termelni, ha egyszer Brazíliából bejön egyharmad áron. Hál’ istennek ebben konszenzus van közöttünk, hogy ezt mélységesen elítéljük. De én azt hiszem, hogy a jelentés ezeket a mögöttes, vagy rendszerszemléletben gondolkodva a magasabb szint tanulságait nem vonja le, és elmulasztja ezt a lehetőséget.
Azonban a jelentéssel kapcsolatban vannak további aggályaink, és ezek nagyon lényegesek. Azt mondhatom, hogy a cukorbizottság december 28-ai ülése után, amikor a módosítóink többsége vissza lett utasítva - és köszönet azért a néhányért, amit elfogadott a bizottság -, amikor a társelnök úr, Font Sándor elnökölte azt az ülést, amikor én az egyes módosítóim mellett érveltem, és hivatkoztam dokumentumokra, de nem volt nálam ez az iratcsomag, kétségtelen, akkor nem a képviselők kezdtek el vitatkozni az én javaslatomról, hanem minden esetben Pongrácz Tibort kérdezte meg az elnök úr. Pongrácz Tibor pedig azt mondta következetesen mindegyikre, hogy nem. Érdekes volt számomra, hogy hogyhogy Pongrácz Tibornak az ő állításait, a nemleges vagy ellentétes állításait nem kell dokumentumokkal ott mindjárt alátámasztani, az én hitelességem pedig kérdőjelnek volt a tárgya. (Font Sándor: Géza, Géza!)
Tehát sajnos csak a vizsgálat vége felé, a jelentésünk tervezete láttán… (Font Sándor: Don Quijote-i hős leszel lassan, Géza!) Tessék? Hangosabban! (Az elnök csenget.) És a Pongrácz szakértő úrral kirajzolódott nézetkülönbség okán, kényszerű kíváncsisággal fogtam hozzá, hogy magam is utánanézzek a korabeli eseményeknek, dokumentumoknak. A jelentéstervezet tárgyalásakor egyre világosabb lett, itt egy külföldön előzetesen összehangolt gazdasági tevékenységre került sor, amelyet belföldi pénzügyi, politikai és privatizációs döntéseink támogattak. A jelentéstervezet tárgyalásakor már hangsúlyoztam kétségeimet, és módosító javaslatok formájában azt előterjesztettem.
Számomra ekkor derült ki, hogy a privatizációs ismereteket összegyűjtő, Fidesz által delegált szakértőnk, aki a jelentés összeszerkesztésének lényegi részét is végezte, idős Pongrácz Tibor fia. Ez számomra akkor derült ki, az utolsó ülés után. Én azt gondolom, hogy amikor ifjú Pongrácz Tibort a bizottság szakértőjévé választottuk, legalább ezt a tényt illett volna közölni, mert bizonyára azért ez felvetette volna az összeférhetetlenség kérdését.
Ugye, a papa az ÁVÜ igazgatótanácsának volt az elnöke, őt azonban a bizottság nem hallgatta meg, a neve fel sem merült az eljárásban, holott az idősebb dr. Pongrácz Tibor vezetésével működő grémium hozta a cukorgyárak sorsát meghatározó működési és részvényeladási döntéseket ’92. január 27-étől. Sáringer képviselőtársam is említette, hogy mennyi felesleges embert hallgattunk meg. (Font Sándor közbeszól.) Nos, idős Pongrácz Tibor meghallgatása igenis érdemi lett volna. Amikor a bizottság elfogadta ifjú Pongrácz Tibor személyét szakértőnek, ez a családi háttér nem került említésre.
A bizottság jelentéséből kitűnik, hogy a Világbank szerkezetkiigazítási programjának döntő hatása volt az eseményekre. Erre találunk utalást, de a szakértőnk, aki maga állította össze ennek az időszaknak az eseményeit, nem talált késztetést a pénzügyminisztériumi feltárásra. Nos, idősebb Pongrácz Tibor nemcsak az ÁVÜ IT elnöke volt, hanem ’92. februártól a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára is, tehát a világbanki befolyásnak hivatalból ismerője. Ifjabb dr. Pongrácz Tibor nem kezdeményezte apja meghallgatását ebben a témában sem, holott tudta az összefüggést, és talán a felelősséget is. Idős dr. Pongrácz Tibor ezenkívül a fentiek idején a kormány gazdasági kabinetjének titkára is volt, tehát azok a gazdasági károk, amelyeket az ország elszenvedett a külföldi kisebbségi tulajdont szerzők vezetése alatt, a felmondott cukorrépa-szerződések, az eltérített cukorgyárak, az illegálisan behozott úgynevezett sűrűlé, a belföldieket védő vám felemelésének elmulasztása mind-mind ismert volt dr. Pongrácz Tibor, a kormány gazdasági kabinetjének titkára számára. De dr. Pongrácz Tibor nem tudni, miként kezelte ezeket az eseményeket, hiszen nem hallgattuk meg, nem hívtuk be, mert nem hívta fel személyére a figyelmünket a szakértő delegált.
Az Állami Vagyonügynökség gyakorolta a tulajdonosi jogokat, és értékesítette a részvényeket az igazgatótanács döntéseivel, miután az ÁVÜ-re a törvény e felelősséget ráruházta. A privatizáció első számú felelősei tehát az ÁVÜ mindenkori igazgatótanácsának elnökei és tagjai. Ezt a politikai felelősséget nem húzza alá a jelentés. Megjegyzem, hogy idős Pongrácz Tibor előtt dr. Mádl Ferenc töltötte be ezt a tisztséget, tehát szóba sem jöhetett ’90-től a cukorgyárak spontán privatizációja, hanem az a befektetői kezdeményezésű bizottság privatizációs eljárása szerint zajlott. Ilyen szabályt tett közzé az ÁVÜ. Pongrácz Tibor, az ÁVÜ igazgatótanácsának elnöke kapta azt a belső jelentést is, amelyben a külföldiek által privatizált üzemek esetén a szerződés be nem tartása volta a tárgya, és annak ellenére, hogy ez egy belső jelentés volt, erre sem történt semmilyen intézkedés. Tehát a cukorgyárakat nem egyszeri eseményként adták el, hanem egyre több részvény eladásával fokozatosan (Az elnök csenget.), és ez tovább ment, mint a kilencvenes évek.
