DR. GAUDI-NAGY TAMÁS
DR. GAUDI-NAGY TAMÁS
DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. A Ház előtt van egy nemzetközi egyezmény Magyarország Kormánya és a Szerb Köztársaság Kormánya között, a 2013 októberében Bukarestben köttetett egyezmény katasztrófák esetén történő együttműködésről, kölcsönös segítségnyújtásról. Tulajdonképpen nem kellene, hogy egy ilyen törvényjavaslat, egy ratifikációs törvényjavaslat nagyon megrendítse a Ház szokott rendjét. Nem kellene így lennie, ha egy olyan állammal köttetne ez a szerződés, amely állammal Magyarországnak rendezett és minden nemzeti érdeket kielégítő kapcsolata van. Most Szerbia nem ilyen.
Tehát az első számú felvetésem ezzel az üggyel kapcsolatban az, és kérem államtitkár urat, hogy ezt továbbítsa majd mindazoknak, akiknek ezt címzem, hogy álláspontom szerint nagyon rossz utat jár a magyar kormányzat akkor, amikor akár katasztrófavédelemben, akár bármilyen más témakörben úgy köt kétoldalú megállapodást területmegszálló állammal, igen, jól értette államtitkár úr, területmegszálló állammal, Szerbiát ennek tekintjük, Szerbia megszállva tartja a Magyar Királyság egy jelentős részét, a Délvidéket, ebből fakadóan egy megszálló állammal egy teljesen más bánásmódban kell eljárni, mint egy normális partnerállammal.
Igen, mondhatnák azt, hogy van egy 1947-es békeszerződés, mi a problémám ezzel. Sőt, ez a bizonyos ’47-es békediktátum még azt is tartalmazza, hogy a magyar állam azt vállalta akkor nemzetközi nyomás alatt, hogy betiltja, fölszántja, megsemmisíti azokat a szervezeteket, amelyek úgymond revizionisták. Na most, elnézést kérek, hány év telt el ’47 óta? Nagyon sok, ugye? Azt kell mondani, hogy ennyi eltelt év után a magyarság helyzete Délvidéken drámai irányba fordult. Gondoljuk már meg, hogy mit csinálunk! Nyilván senki nem vitatja el azt, hogy katasztrófavédelem területén jó és üdvös együttműködni és segítséget nyújtani. Ezzel semmi probléma nincs. Hozzáteszem, azért hadd tegyem már föl a kérdést: eddig Magyarország hogyan működött együtt Szerbiával katasztrófák esetén? Nyilván együttműködött.
Bevallom őszintén, én nem tudok olyan nagy katasztrófákról, ami történt volna magyar-szerb viszonylatban. Ellenben olyanról tudok, hogy szerb repülőgépek és szerb katonai egységek megsértették Magyarország légterét, illetve átlépték a magyar államhatárt a polgárháború idején. De hát ennél még nagyobb a baj. Sokkal nagyobb a baj! A megszállt Délvidéken a most már 300 ezer főre csökkent magyarság végidőket él. Ezt nem én mondom, ezt a hat délvidéki magyar párt közül öt egybehangzóan állítja. Aki nem hiszi, az olvassa el az idén augusztus végén, illetve tavaly szeptember végén kiadott petíciójukat, követeléseiket, amelyeket egyrészt 9 pontban, második alkalommal 12 pontban foglaltak össze.
(13.40)
Egyes-egyedül a hazaáruló Vajdasági Magyar Szövetség mondja azt, hogy minden rendben van. De miért mondja azt? Azért, mert pozícióban van, azért, mert a pénzelosztó helyek fölött ők diszponálnak, azért, mert nem érdekük a valóság feltárása.
El kell mondanom azt, hogy múlt héten Azerbajdzsánban jártam az International Humanitarian Forum nemzetközi konferencián, ahol volt köztársasági elnökök is meghívottak voltak, köztük Borisz Tadics volt szerb elnök. Volt alkalmam vele találkozni, nagyon nyitott volt, nagyon normálisan állt a témához, és miután átadtam neki egy magyar nemzeti címert tartalmazó kitűzőt és néhány információs anyagot a délvidéki magyarság helyzetéről, és tájékoztattam őket a hét délvidéki fiatal tarthatatlan előzetes letartóztatásáról, amelyet a magyarságuk miatt szenvednek el már egy éve, Temerinben egy kocsmai verekedés miatt harminc szerb támadott rájuk, és alig tudtak elmenekülni, de ők vannak előzetesben, őellenük folyik eljárás, egy szerb ellen folyik eljárás, ő szabadlábon védekezik. Most erre azt mondta Tadics szerb elnök, hogy ez elképesztő, őket a szabadlábon való védekezés joga megilleti. Ő is így gondolja, és nagyon sokan így gondolják, hogy nagyon nem jó irányba megy a szerb-magyar kapcsolat. És most elkezdődött egy úgynevezett történelmi kibékülésről szóló mantrázás, ami egyszerűen egy tévút. Tévút, és van egy nagyon bölcs régi latin mondás, hogy historia est magistra vitae, tehát a történelem az élet tanítómestere. Tanulni kellene a történelmi előzményekből és a történelmi eseményekből, tanulni kellene például abból, hogy Ausztria hogyan reagált arra, hogy a szervesen Ausztria részét képező Dél-Tirolt, amikor 1920-ban elcsatolták tőlük, gyakorlatilag szín tiroli, tehát németajkú lakossággal, akkor hogyan reagált erre Ausztria. Nyilván a két világháború között sajátos helyzet volt, ugye, ott az Anschluss gyakorlatilag egy kicsit nyugtatta ezt a témát, azután Mussolini és Hitler lényegében nem oldották meg a dél-tiroliak helyzetét, azonban 1946-ban, a háború után aláírta a két ország külügyminisztere azt az egyezményt, amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozó és végrehajtói hatalmat Bozen tartományban.
Ez nagyon jól hangzik, Magyarország is megtette, így hozzáteszem, 1995-ben teljesen értelmetlenül, hazaáruló módon megkötöttek egy alapszerződést Szerbiával, ahelyett, hogy azzal kezdte volna 1990-ben az úgymond szabadon választott magyar kormány, hogy azt mondja, elnézést kérek, egy diktatúra alól felszabadultunk, egy diktatúra alól felszabadult államban mi másként látjuk a határok kérdését, másként látjuk azt, hogy megszállva tartják a magyar területeket, és fenyegetik létükben, fizikai létükben, identitásukban a magyar közösségeket Délvidéken. És mit mutatnak az adatok? Azt mutatják, hogy ez így van. Tíz év alatt romlott a helyzet, 40 ezer magyarral vagyunk kevesebben, bocsánat, van a délvidéki magyarság kevesebben, és elvándorlás van, a háború rengeteg embert elűzött. Nekem volt olyan évfolyamtársam Szegeden az egyetemen, aki délvidéki magyarként éveken át nem tudott hazamenni, vagy bujdosnia kellett a kertek alatt, mert egyébként elvitték volna katonának, hogy harcoljon a horvátok ellen, ahol egyébként nagyon sok magyar…
