VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Akkor folytatnám azt, ami részben itt a kétpercezésben is elkezdődött, részben amit a bizottsági kisebbségi vélemény megfogalmazásánál elmondtam. Tehát szembesültem azzal a ténnyel, hogy bejött egy ilyen törvényjavaslat, és tényleg komolyan mondom azt, hogy látva az előterjesztők nevét, arra gondoltam, végre meghallották azokat a hangokat, amiket véleményem szerint egyébként kormánypárti képviselők is ugyanúgy kapnak, mint én, tucatjával naponta a visszaélésekről, a rendszer megváltozásának hátrányairól, az emberek nagy számának lehetetlen élethelyzetbe kerüléséről, és ez alapján megpróbálják majd módosítani ezt a törvényt. Amikor megnyitottam, akkor láttam azt, hogy persze, természetesen egy-két apró pozitív elemet tartalmaz, nem is aprót mondanék, inkább azt mondanám, hogy nem komplexen kezelt és nem teljesen kivitelezett javítást tartalmaz ez a törvény, azonkívül technikai módosításokat tartalmaz, de magát a rendszert és magának a rendszernek az igazságtalanságait nem igazán orvosolja.
Mire gondolok? Gondolok itt akár arra is, hogy a felülvizsgálatok rendszerét hogyan kellene megváltoztatni, mert amit Bertha Szilvia képviselőtársam már egy példában említett, számtalan megkeresést kapok én is, hogy a felülvizsgálatokon milyen visszaélések történnek. Igaz, Soltész Miklós államtitkár úr a múltkor, az interpellációm során védte a rehabilitációt végző orvosokat, és az ő nevükben kikérte magának azt, amiket én mondtam, de ha az érintettek ezt mondják, és folyamatosan napról napra megalázó helyzettel találkoznak a felülvizsgálatokon, ahol többek között egy vak asszonynak azt mondják, hogy 3 év múlva rehabilitálni fogják, és látni fog, és a féllábú embert arra biztatják vagy arra próbálják rábeszélni, hogy ő gyíkember, rehabilitálható lesz, és kinő majd a lába, addig nem tudunk mit tenni.
Amíg a megalázó helyzetek megvannak, amíg úgy születnek eredmények, hogy sok esetben az orvosok meg sem nézik az esetleges sérülést, ami szemmel látható, vagy meg sem nézik a papírokat, és úgy vonják le a következtetéseket, és úgy döntenek emberi sorsokról, addig itt nagy változás nem lesz. Mert elképzelhető, hogy statisztikai adatokban nagyon jó számokkal elő lehet jönni, hogy tulajdonképpen, amit válaszként nagyon sokszor meg is szoktam kapni: nem változott semmi, a kategóriából nagyon kevés százalékban estek ki, legfeljebb csak azok estek ki, akik már elérték az öregségi nyugdíjkorhatárt, és ők a rokkantnyugdíjrendszerből átkerültek az öregségi nyugdíj rendszerébe.
(15.20)
Csak arról nem szól a fáma soha, hogy a besorolások hogyan változtak. Tehát a megváltozott munkaképességű kategórián belül hogyan változtak a besorolások akár a rehabilitálhatóaknál, akár a rokkantsági járadékosoknál, és hogy ők sok esetben mennyivel kevesebb jövedelemhez jutnak, mint a rendszer bevezetése előtt.
Konkrétan rátérve azokra a javaslatokra, amelyeket ez a törvényjavaslat tartalmaz. Beszéljünk először a jövedelmekről, a jövedelmi határok megszabásáról! Először is egy az, hogy ezt a problémát mi már felvetettük az általános vitában is, amit már a bizottsági ülésen is mondtam, tehát az eredeti törvény általános vitájában, hogy ezek problémát fognak okozni. De még mindig nem értem azt, hogy ha már egyszer hozzányúltak ehhez, és igenis meghatározták azt, hogy a háromhavi átlag számítson, és így nagyon sokan ne essenek ki az ellátásból, akkor nem értem, hogy azt a következő lépcsőfokot miért nem lehetett már megtenni, hogy amennyiben ez a lehetőség fennáll, hivatkozva azokra a példákra egyébként, amit az előterjesztők meg is jegyeznek, illetve bele is írnak még az indoklásba is, hogy olyan helyzetben például, ha a munkahelyén jutalmat, végkielégítést, prémiumot, bármilyen pluszszolgáltatást kap, akkor ne veszítse el az ellátását, ezért fontos az, hogy ez a háromhavi átlag szerepeljen. Csak az olyanokat nem veszik figyelembe, hogy mi van akkor, ha egy megváltozott munkaképességű személy, aki úgy érzi, hogy most egy munkahelyet megpróbál, kipróbál, elkezd ott dolgozni, esetleg többet keres, mint a minimálbér 150 százaléka, de nem három hónap után, hanem négy vagy öt hónap után kerül a rokkantságából adódóan olyan élethelyzetbe, hogy mégsem tudja ellátni ezt a feladatot, akkor ő már nem jogosult az ellátásra.
Nem értem, hogy ha ezt az első lépcsőfokot megtettük, hogy három hónap átlagát vegyük figyelembe, akkor azt a lépcsőfokot már miért nem lehetett megtenni, hogy ne megszűnjön az ellátása, hanem szüneteltetve legyen egy meghatározott időre, mert akkor ugyanis már-már véglegesen kiderül, hogy helyt tud-e állni abban a munkában vagy nem, vagy ha olyan élethelyzetbe kerül, hogy az egészségi állapota miatt mégsem tudja vállalni azt a feladatot, és elképzelhető, amit már mondtam az előbb is, hogy ez nem három hónap alatt fog kiderülni, hanem négy-öt vagy hat hónap alatt, hogy az állapotromlása akkor jut el abba a fázisba, hogy bár a felügyelőbizottságban lévő orvosok ezt nem állapítják meg, de ő a saját bőrén érzi, hogy egyre nehezebben megy le a lépcsőn vagy egyre nehezebben jut el a munkahelyére, tehát ebben az esetben neki megszűnik az ellátása. Tehát javaslom, hogy itt majd a szüneteltetést iktassuk be; egyébként ezzel kapcsolatban módosító indítványunk is lesz.
Amit már a bizottsági ülésen is mondtam és a bizottsági vélemény ismertetésénél is említettem, ezek a számok megkérdőjelezhetőek. A mindenkori minimálbér 150 százaléka egy megkérdőjelezhető szám. Ma ott tartunk Magyarországon, hogy a minimálbér 150 százaléka cirka 110-120 ezer forint nettó bért jelent. És tekintve azt, hogy a megváltozott munkaképességű, illetve a rokkant személyeknek mekkora pluszköltséget jelent havi szinten az ő élethelyzetük, akkor azt mondhatjuk, hogy nagyon sokszor az életfenntartásukhoz az ellátásuk plusz a minimálbér 150 százaléka sem elég. Miért zárjuk ki őket abból a lehetőségből, hogy esetleg többet keressenek, és így az ellátást és a jövedelmüket együtt is igénybe vehessék?
Persze értem én azt, hogy részben ez is lehetett az oka, hogy ezzel játszadozni lehessen, hogy a rokkantsági és a rehabilitációs ellátások a nyugdíjrendszerből átkerültek a járulék formájába, ugyanis akkor ez már nem egy biztosítási rendszerű ellátás, tehát akkor veszem el tőlük, és akkor szabok olyan feltételeket, amiket én akarok, amikor úgy gondolom, illetve amikor a büdzsé, az egyéni érdekeim vagy a kormány érdekei úgy kívánják, és ez elfogadhatatlan.
Vagy ha nem is arról az élethelyzetről beszélünk, hogy neki több pénzre van szüksége, konkrétan megfogalmazva a havi ellátásához, akkor csak olyanokat vegyünk figyelembe - erre egy élő példát tudok mondani. Van egy ismerősöm, aki mentőbaleset során az egyik lábát elveszítette. Visszament a munkahelyére dolgozni, bent lévő ügyeletet tartó mentőápolónak, és arra kellett rádöbbennie, hogy neki választania kell: a rokkantsági ellátását kapja vagy a jövedelmét kapja. Ugyanis az ő jövedelme a szakirányú végzettsége, a pályán eltöltött évei alapján magasabb, mint a minimálbér 150 százaléka. Akkor ő, aki munkahelyi baleset során, sőt egy hivatási munkahelyi baleset során elveszítette az egyik lábát, már nem jogosult arra, hogy az ellátását is kapja és a munkajövedelemben is részesülhessen? Pedig egy középfokú végzettségű emberről beszélünk.
És akkor még nem beszéltünk a felsőfokú végzettséggel rendelkező emberekről, akiknél egyértelmű elvárás az, ha már elmennek dolgozni, esetleg ha már iksz évet eltöltöttek abban a hivatásban, abban a szakmában, és már tapasztalattal is rendelkeznek, magas iskolai végzettséggel rendelkeznek, esetleg posztgraduális képzéseken is részt vettek, és folyamatosan figyelembe vették azt, hogy kövessék a szakma és a kor követelményeit, és ez a végzettséget mutató papírjaikban is jelentkezik, akkor őket olyan helyzetbe állítjuk, hogy vagy elmész a végzettségednek, szaktudásodnak, jártasságodnak megfelelő munkahelyre, és azt a bért ott megkapod, vagy az ellátásodat kapod, sajnos a kettőt együtt nem tudjuk folyósítani, vagy a kettő együtt nem igazán működik. És ez egy igazságtalan rendszer.
Ugyanúgy igazságtalan rendszer egyébként, mint maga a törvény, mert én értem a célt; látják, melyik frakcióban ülök. A Jobbik-frakció tagjaként azt mondom, hogy a szociális ellátórendszerből, akár a nyugdíjrendszerből és mindenféle ellátás rendszeréből minden egyes potyautast ki kell szűrni. Ugyanis ők azok az emberek, akik érdemtelenül az állam gondoskodását igénybe veszik. És ez nagyon sok esetben igazságtalan olyan emberekkel szemben, akik esetleg pont nem jogosultak egy ellátásra, de ők nem tudják igénybe venni, közben nehezebb élethelyzetben vannak, mint azok, akik potyautasként élősködnek ezen a rendszeren.
Tehát én azt mondom, hogy a potyautasokat ki kell szűrni. De a potyautasok kiszűrését nem fűnyíróelv szerint kell végrehajtani, mint amit a megváltozott munkaképességűekről szóló törvény jelentett az ellátottak számára. Hanem igenis venni kellett volna a fáradságot, és egy olyan ellenőrzési rendszert kidolgozni, hogy a potyautasokat kiszűrjük a rendszerből. Körülbelül hasonlóan, mint amit a támogató szolgálatokkal csináltak annak idején. Azt még az előző kormány csinálta, de önök felállva tapsoltak neki, ugyanis folytatták azt az utat. Bevezették a pályáztatási rendszert azért, mert főleg Kelet-Magyarországon nagyon sok olyan autókereskedő volt, aki az autókereskedésében lévő autóparkot bejegyeztette támogató szolgálatként, és így igénybe vette a kedvezményeket, illetve a neki járó összegeket. Akkor is ezt gondoltam, aztán később már, amikor a parlamentbe kerültem, többször el is mondtam: ebben az esetben is nem inkább a csalók kiszűrése és felkutatása lett volna a célravezető, és nem egy olyan helyzet létrehozása, amiben egy általam végzett kutatás alapján kiderült, hogy több megyében fehér foltok maradtak a támogató szolgálat ellátási területeiben?
Vagy ha a megváltozott munkaképességűekről beszélünk, még egyszer elmondom: nem kiszűrni kellett volna ténylegesen a potyautasokat és a csalókat azzal szemben, hogy fűnyíróelvszerűen mindenkitől elvettük az ellátást, és olyan élethelyzetbe hoztuk őket, hogy a megélhetésük került veszélybe? És akkor még számtalan példát lehetne sorolni. Vagy akár a fogyatékosfoglalkoztatásban, hogy milyen rendszert kéne működtetni azon túl, amit Bertha Szilvia képviselőtársam mondott, hogy az állami foglalkoztatók milyen színvonalon és milyen rendszerben működnek. Lassan körülbelül már ott fogunk tartani, hogy a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása és a rokkantak és a rehabilitációs ellátásban részesülők foglalkoztatása hasonló szerepet fog betölteni, mint a cigányintegráció. Óriási pénzeket lehet lenyúlni, szervezeteken, vízfej hatóságokon keresztül, és óriási pénzeket is lehet megtakarítani, nem azok kárára, akik potyautasai a rendszernek, hanem azok kárára, akik ténylegesen, önhibájukon kívül kerültek ebbe az élethelyzetbe.
És akkor emellett hallottunk nagy hangokat arról, hogy az egyéb nyílt munkaerő-piaci elhelyezkedéseket is segíteni fogják, és azon kívül, hogy csökkentettek a százalékon a rehabilitációs hozzájárulással kapcsolatban, meg azon kívül, hogy ígérték, hogy majd lesz munkáltatói motiváció és érzékenyítés, semmi nem történt. Ennek igazán, ténylegesen meg kéne történnie, és akkor nem itt tartanánk.
(15.30)
Ingatja a fejét államtitkár úr, de én úgy gondolom, hogy a motiváció és az érzékenyítés területén csak látszatintézkedések történnek, tényleges intézkedésekről vagy az egész országot felölelő, áttörő projektekről nem igazán tudok. Ezzel kapcsolatban is egy érdekes helyzet volt, a megváltozott munkaképességűekről szóló törvény általános vitáján említettem azt, hogy ha létrehozunk egy ilyen vízfej hatóságot, akkor már valami tényleges, használható, racionális feladatot is adjunk neki, és legyen az ő feladatuk az érzékenyítés. Akkor - nem merek kicsit csúnyább szót mondani, mert tőlem is el fogja venni elnök úr a szót, ezért azt mondom, hogy - tulajdonképpen, cizelláltan szólva, butácskának neveztek a vitában, aztán ehhez képest néhány hónap után e hatóság feladatkörébe tartozott ez is.
Ebben a kérdésben is, meg azokban is, amiket már e javaslattal kapcsolatban mondtam, szeretném felhívni a kormány figyelmét, hogy kicsit érzékenyebben, szenzitívebben figyelje az ellenzékből jövő észrevételeket, ugyanis azt kell sajnos tapasztalnom, hogy bár önök is megkapják ugyanazokat a leveleket, mint én, valahogy úgy látom, hogy mi közelebb maradtunk a való élethez, mi közelebb maradtunk azokhoz az emberekhez, akik ténylegesen érintettek ebben a kérdésben, tehát elsődlegesebb forrás vagyunk itt az Országgyűlésben, mint önök. Nem szégyen tanulni attól, akinek valamilyen témában nagyobb tudása van vagy nagyobb tapasztalattal rendelkezik.
Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
