VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN
VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Azzal ellentétben, ami már itt elhangzott, hogy hogy szólhat egy kábítószer-ellenes stratégia hét évre, amikor szinte hónapról hónapra, napról napra változik a kábítószerhelyet Magyarországon mindenféle szempontból, de én ezt inkább a stratégia pozitívumának veszem. Amint már a kétperces vitában említettem, jó dolog az, hogy csoportokra osztja a megelőzési tevékenységet, és igenis ennek nagyon fontos állomása a család, éppen ezért lehet akár hét évben, de még több időben is gondolkodni.
A nagy problémám nekem ezzel a stratégiával az, hogy persze nagyon szép célkitűzéseket tartalmaz, vannak benne pozitív elemek is - amint már mondtam, a felosztásnál -, csak ad egy vázat, amire bármit fel lehet építeni, de keretet nem igazán. E stratégia alapján, ugyanúgy, mint már pár nappal ezelőtt egy másik vitában, egy másik javaslattal kapcsolatban is elmondtam - úgy látszik, önök ebbe a hibába mindig beleesnek -, erre a vázra egy nagyon jól működő drogellenes stratégiát is fel lehet építeni, meg egy egyáltalán nem működő drogellenes stratégiát is fel lehet építeni.
Persze, mint már mondtam, nagyon jó elemeket is tartalmaz a megelőzéssel kapcsolatban, az iskolai megelőzéssel kapcsolatban. Ahhoz, hogy megfelelő drogprevenció lehessen Magyarországon, a jelenlegi körülmények között az iskolák és az oktatási intézmények szocializációs feladatát kicsit ki kell tágítani, kicsit nagyobb hangsúlyt kell erre fektetni. Egyébként a stratégiában szerepel is, hogy különböző szocializációs tréningeken vegyenek részt a diákok, konkrétan meghatározva csoportokat, és konkrétan meghatározva azt is, hogy milyen problémákra fókuszálva kell ezeket kialakítani. Külön kiemeli például, hogy értékkonfliktus miatt bajba került fiatalok segítésére és tréningjére van szükség, de a tágabb fogalomban vett konfliktuskezelésről, magáról a konfliktus feldolgozásáról nem említ egy szót sem, pedig nagyon sok esetben a helyes konfliktusmegoldó képesség, a jól működő konfliktusmegoldó képesség elkerülhetővé teszi azt, hogy a későbbiekben drogfogyasztóvá váljon az a fiatal. Vagy akár a visszautasítás képességének a fejlesztése; sajnos ott tartunk, hogy ezt is fejleszteni kell. Ez is hozzásegíthetné a fiatalokat ahhoz, hogy később, amikor olyan élethelyzetbe kerülnek, hogy a kínálás megtörténik, akkor ezt kellőképpen és normálisan vissza tudják utasítani.
A csoportok felsorolásánál nagyon örültem annak, hogy a lakókörnyezeti csoportok esetében hangsúlyt fektet arra, hogy ne csak szakemberek beszéljenek embereknek, közösségeknek a drog problémájáról, hanem nagyon súlyos drogkarrierrel rendelkező, úgy is mondhatnám, hogy tünetmentes droghasználók is folyjanak be ebbe a munkába. Egyébként meríteni lehet, s gondolom, a kormány is utánanézett ennek, ugyanis rengeteg rehabilitációból kikerülő fiatal és idősebb is van, aki akár a segítő oldalon elhelyezkedve tudja segíteni a folyamatokat. Tehát ott ezt nagyon jól megtaláljuk. Viszont az iskolai, az oktatási intézmények résznél ezt így külön kiemelve nem találtam meg.
Már a bizottsági ülésen is elmondtam, hogy látok elmozdulást abból a rossz irányból a stratégia alapján. Persze ezt is csak beleképzelni tudom, mert konkrétan nem szerepel, hogy letérünk arról az útról, hogy a drogprevenciós folyamatok részeként az osztályfőnöki órán egy egyenruhás rendőr megjelenjen és beszéljen a kábítószerek káros hatásáról. Remélem, hogy erről az útról le fogunk térni, mert én nagyon jól tudom azt, hogy például Tatabányán, ahol élek, egy nagyon jól képzett és erre a munkára nagyon jól ráállt rendőr látja el ezt a feladatot az általános iskolákban, csak mégsem olyan közeget teremt azzal, hogy egyenruhában megjelenik a tanteremben, mintha mondjuk, a már általam említett tünetmentes szerhasználó megjelenik egy osztályfőnöki órán és elmondja, ő hol kezdte, hova jutott el és a szerhasználat révén mi volt az a - csúnya szóval élve - mocsok, amibe a végén belekerült, és mindaddig, amíg nem ismerte fel, hogy mocsokban van, addig nem is tudott ebből kijönni, sőt segítség nélkül nem is tudott ebből kijönni. Erre nagyon nagy hangsúlyt kellene fektetni az iskolákban és az oktatási intézményekben.
Arról, hogy kell-e rendvédelem az iskolában vagy nem, vagy kell-e szociális munkás az iskolában vagy nem, szerintem felesleges vitatkozni, mert én azt mondom, hogy rendvédelem is kell az iskolában, és szociális munkás is kell az iskolában. Mert sajnos már a 13-14 éves gyerek is, de vegyünk egy középiskolai korosztályt, egy 16 éves az iskolában szerrel olyan szándékkal megjelent diákkal, aki azért ment be, hogy eladja azt a kortárs csoportjában szereplőknek, nem sok mindent fog tudni kezdeni, de az iskolai rendőr helyén tudja kezelni ezt a problémát, vagy akár egy iskolai szociális munkás nem hiszem, hogy az iskola környékén lófráló, potenciális áldozatra váró dílerekkel szemben bármilyen módon fel tudna lépni. Erre lenne alkalmas az iskolai rendvédelem szerepe.
Arról lehet vitatkozni, hogy a drogfogyasztás kriminalizálása milyen mértékű, hol vannak ebben a hibák. Egyébként vannak benne hibák, csak én pont fordítva venném a hibákat. A jelenlegi büntető törvénykönyv szerint például majdnem hogy azt mondhatjuk, hogy egy dílert és egy fogyasztót egy enyhébb kategóriában kezel a törvény. Ezzel kapcsolatban volt is módosító indítványom a Btk. vitájánál. Mert ha veszünk egy kábítószert, a marihuánát, a jelenlegi törvények szerint a THC-tartalom alapján utcai fűből száz gramm az, ami csekély mennyiségnek számít.
(13.00)
Én erre azt mondom, hogy 100 grammtól már nem csekély mennyiség, tehát ezért azt mondom, hogy akinél 99 gramm marihuána van, ő már nem fogyasztó, vele egészen máshogy kéne bánni; tehát én inkább itt látom a törvény hibáját.
És amit már említettem, úgy látom, hogy az elterelés intézménye fejlődőképes és fejlődik is Magyarországon. Annak idején még, amikor pártfogó felügyelőként dolgoztam, emlékszem arra - akkor még nem a rendőrségi szakaszban állították meg az eljárást, hanem az ügyészi szakaszban, vádemelés elhalasztása volt az az eljárás, amiben részt kellett venniük ezeknek a fiatal embereknek, főként fiatal embereknek, és az elterelésen ennek keretében kellett megfelelniük -, akkor még olyan szinten működött, hogy a fiatalok a csoportfoglalkozást arra használták föl, hogy a csoportfoglalkozás előtt az intézmény mellett a bozótosban találkoztak, körbejárt a cigi, és úgy mentek be az elterelés csoportfoglalkozására. Szerencsére, úgy látom, hogy ezen már túlléptünk, és ténylegesen inkább személyre szabottabban működnek ezek az elterelések. Éppen ezért mondhatom azt, hogy ez még egyfajta jó út is lehet a drogfogyasztás időbeni megfékezésére, ugyanis amit már az előbb egy kétpercesben mondtam, nagyon sok fiatal, aki már kábítószer-problémával küzd, vagy még abban a fázisban van, hogy kóstolgatja a drogokat, számára ez lehet az első találkozás az addiktológiával és segítő szakemberekkel. A pályafutásom során is, amikor még a pártfogó felügyelethez tartoztak ezek az ügyek, találkoztam olyannal, aki a kötelező elterelés révén kapott egy olyan segítséget, amin aztán továbbindulva, a tiszta életet tudta választani.
Tehát ezek érdekes kérdések, hogy mire kell inkább költeni, mire nem kell inkább költeni, milyen irányba kell elindulni. Én azt mondom, hogy a legcélravezetőbb mindig a középút, és azt mondom, hogy a két rendszert kell ötvözni, tehát mind rendészeti oldalról, mind segítő szempontból kell támogatni - kicsit képzavarral élve: támogatni - ezeket az embereket.
Én is sokszor fiatalt mondtam; sajnos ebben egyet kell értenem néhány előttem szólóval, hogy fiatalosra szabott, nagyon fiatalosra szabott a drogstratégia. De hogyha figyelembe vesszük azt, hogy a kábítószerekhez való könnyebb hozzájutás Magyarországon körülbelül a kilencvenes évek elején-közepén kezdődött el, akkor már azért a szórakozóhelyeken megjelentek, akkor már egy átlagfiatal is könnyebben hozzájuthatott kábítószerhez; aztán később jött az az időszak, hogy már bárki hozzájuthatott kábítószerhez - ez egy másik kérdés -, de azóta eltelt minimum húsz év. A húsz év alatt felnőtt egy generáció, és sajnos már nagyon sok esetben a 30, 40, 50 éves korosztály is az, amelyik ezzel a problémával küszködik. Tudom, náluk nem a prevencióra van szükség, hanem a jól működő elterelésre vagy már sok esetben a jól működő kezelésre, de úgy látom, hogy ők minthogyha ebből a stratégiából kimaradtak volna.
(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
S ha már a rehabilitációnál tartunk, ott is nagyon szépen megfogalmazott célokat látunk, de ez is csak egy váz, és a keret, nem tudom, hogyan lesz meghatározva. Most gondolok ilyesmikre, hogy akár a már többször említett civileknél vagy egyházi résztvevőknél nagyon jól működő modellek átvétele szerepelni fog-e esetleg ezekben a cselekvési tervekben. Most gondolok egy olyanra, mint bármilyen más, akár szociális problémánál, akár kriminológiai problémánál, akár szenvedélybetegségnél kútba dobott cselekvés a rehabilitációban az, ha nem adunk számára egy kiutat, és a rehabilitáció végén ugyanabba a közegbe küldjük vissza a tünetmentes, akár drogfogyasztót, ahonnan indult, akkor túl sok eredményt nem fogunk elérni.
Nem tartalmazza a stratégia, és szerintem nagyon fontos eleme lenne a rehabilitációnál - ezt már a bizottsági ülésen is említettem - a társadalmi reintegráció és a munkaerő-piaci reintegráció erősítése a tünetmentessé vált, a rehabilitáción átesett drogfogyasztóknál; gondolok itt akár a védett munkahelyekre, erre nagyon jó példák vannak. Amit már a bizottsági ülésen is példaként említettem, és már többen említették a ráckeresztúri intézményt, vagy akár kompletten vehetjük a református egyház keretein belül működő drogrehabilitációs és drogprevenciós programokat: ott azért is tud nagyon jól működni, mert a rehabilitáción átesett fiatalokat, embereket nem hagyják elkallódni, hanem nagyon sok esetben akár a református egyház berkein belül egyfajta védett munkahelyet biztosítanak a számukra, ami egyébként duplán kifizetődő, mert az így elhelyezett számára kifizetődő, mert nem kallódik az életben, és nem kerül vissza ugyanabba az élethelyzetbe, hanem esélye van a felkapaszkodásra, meg intézményi szempontból is jó - én erre nagyon sok jó példát látok -, mert így az adott intézmények saját maguk által kinevelt munkaerővel, szakemberrel dolgozhatnak a továbbiakban.
Mondjuk, a református egyház és általában véve az egyházak könnyebb helyzetben vannak valamilyen szinten a drogrehabilitáció területén, mert ha akár munkahelyre nem is tudják, a munkaerőpiacra nem is tudják reintegrálni az onnan kikerült embereket, azért lehetőségük van arra, hogy közösségeikbe, kisebb közösségeikbe, egyházi közösségeikbe integrálják a tünetmentessé vált szerhasználókat, és így egyfajta védőhálót biztosítanak a számukra.
A másik pedig a félutas házak rendszere, erre is nagyon jó példákat látunk. Akár a komlói modell, ahol aztán Pécsett egy félutas házban, későbbiekben Pécsett támogatott albérletekben élhetnek ezek a fiatalok, kipróbálhatják azt, hogy ők mennyire képesek az önálló életre, és amennyiben már százszázalékosan bizonyítottá vált, hogy ők képesek erre, akkor onnantól fogva elengedik a kezüket. Persze nem teljesen, bármikor számíthatnak a segítségre, de elengedik a kezüket, és akkor már nagyobb lehetőségük van arra, hogy ne essenek vissza, és a reintegrációjuk megtörténjen. Ezért is van az egyébként, akár ha az utánkövetést figyeljük, akár a kivezetés rendszerét figyeljük, hogy a legeredményesebb és a legkevesebb visszaesővel működő intézmények ezek, amelyek a rehabilitáción túl nagy hangsúlyt fektetnek a további lépcsőfokok, a reintegráció útján vezető további lépcsőfokok kialakítására.
Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
