MAGYAR ZOLTÁN
MAGYAR ZOLTÁN
MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! “Háborús veszély és harckészültség a magyar-jugoszláv határon” címmel szeretném elmondani mai napirend utáni felszólalásomat, amelyben az ott szolgálatot teljesítő magyar katonáknak szeretnék emléket állítani.
Már javában folyt Jugoszláviában a polgárháború, a nemzeti és etnikai tisztogatások időszaka, amikor 1991. október 27-én 20 óra 51 perckor a jugoszláv légierő vadászrepülőgépe bombatámadást hajtott végre a magyarországi Barcs városa ellen. A kazettás bombák szét nem robbanó részeinek vizsgálata és a körülmények szakszerű vizsgálata bizonyította, hogy szándékos támadás történt a város ellen. A 144 darab, egyenként 2,5 kilogramm súlyú, fékezett zuhanási sebességű kisbomba Barcs szélén landolt, így szerencsésen megmenekült több száz lakos és sok ingatlan. Ez az eset már világosan jelezte Magyarország irányába, hogy a magyar munkásőr AMD és AMP gépkarabélyok horvátországi felkelő gárdáknak történő titkos átadása egyre inkább idegesíti a hivatalos jugoszláv politikát és a nagyszerb állam eszméjét újra előhúzó félkatonai szervezetek hadurait egyaránt. 1991. november elején több alkalommal jugoszláv harci gépek Magyarország légterét használták fel támadási felvonulási területnek, sőt Magyarország légteréből indítottak rakétatámadásokat horvátországi földi célpontok ellen. A határ magyar oldalán éjszakánként szerb diverziós mozgásokat figyeltek meg.
Az akkori magyar kormány november elején a Magyar Honvédség légierejét és szárazföldi felderítő csapatait, továbbá a kiskunhalasi Gábor Áron páncéltörő tüzérdandárt háborús veszély harckészültségi fokozatba helyezte, míg a honvédség teljes állománya részére fokozott készültséget rendelt el. A magyar határőrség, mint akkor a fegyveres erők része, szintén minősített szolgálati feladatrendszerre állt át, s megkezdte a határvadász századok gyors felállításának előkészületeit. A Magyar Honvédség egri, debreceni és hódmezővásárhelyi csapatfelderítő, a szolnoki mélységi felderítő, az orosházi műszaki felderítő, a kiskunhalasi mozgópáncélos felderítői és a kiskőrösi alegységek 1991. november 7-én foglalták el harci állásaikat közvetlenül a magyar-jugoszláv államhatár vonalán. A kiskunhalasi páncéltörő tüzérdandár lett az összevont alegységek hadtápbázisa és a szárazföldi harcbiztosítás mélységi bázisa.
A Magyar Honvédség a tényleges jugoszláv néphadsereg gépesített lövésztámadásával számolva, ami azt jelentette, hogy a jugoszláv hadsereg közel 250 ezer fős erejével és további 50 ezer fős félkatonai erővel számolt hazánk, Szentendre és a trianoni határ közötti félúton, Cegléd vonalánál alakította ki a második magyar védelmi állásokat. Ugye, ez Budapest védelme érdekében történt meg. Közben számos népirtási kategóriába tartozó program folyt nagy erőkkel Jugoszláviában. A krajinai horvátok és a bosnyákok szerencsétlenségére, a magyarok szerencséjére Nagy-Szerbia nyugati határának visszaállítását tűzte ki elsődleges céljának az akkori szerb vezetés. Ezek után ott lövették halomra a gyerekeket, nőket, öregeket, és vágták le az elfogott katonák fejét, s nem Magyarországon, pedig Magyarország is a legvédtelenebb korszakát élte meg akkoriban. Németország és az USA határozottan kiállt Jugoszlávia területi integritása és egysége mellett. A magyar hadsereg még nem pótolta a szovjet kivonulás miatt keletkezett lőszerveszteségeket és az egyéb ehhez hasonló veszteségeket sem heverte még ki.
Szerencsére a szerb politika nem merte megkockáztatni az északi támadást. A magyar hadsereg és határőrség erői a mélységi rendőri erőkkel és polgári védelmi állománnyal megerősítve nagy falatnak bizonyult a Nagy-Szerbia hirdetőinek, nem mertek nekimenni Magyarországnak. Döntően ugyan politikai okokból, de talán a magyar katonai védelmi készség is visszahőkölésre késztette őket. A hiányos felszerelés, a kulacsban megfagyó víz, a konzervélelmezés, a hónapokig tartó 24-24 órás váltások, a hideg és a szél, a felfázások mind-mind a politikai és a társadalmi megbecsülést hivatott, úgy gondolom, mind a mai napig életben tartani. Mégis, mikor lehetett volna egyáltalán az aranyeret kipihenni, mikor lehetett volna a fagysérüléses fülcimpát pótolni, mikor lehetett volna a mai napig titkokat képező határtúloldali akciók lelki terheit kipihenni? Úgy gondolom, hogy soha. Valós veszélyben volt a magyar haza több mint 20 éve is.
Szeretném, ha ezekre a magyar katonákra, akik akkor ott helytálltak, mindig úgy gondolnánk, mint a magyar haza hős védőire, és talán nem túlzás azt mondanom, hogy egy jóval komolyabb megbecsülés illetné őket a politika oldaláról is.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik és a kormánypártok soraiban.)
