DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN
DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Néhány perccel ezelőtt ismét tisztelettel hallgattam Horváth János képviselő urat. Azért tisztelettel hallgattam, mert könnyen lehet, hogy a magyar felsőoktatás aktuális részkérdéseiben kevésbé mozog otthon, viszont az a tapasztalat, amit akár nemzetközi téren, akár professzorként, akár az Egyesült Államokból hozott haza, szerintem hasznára van a magyar Országgyűlésnek, és annak a közös gondolkodásnak, amiben együtt veszünk részt.
Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy egy olyan vita folyik - ez is mintha elhangzott volna -, minthogyha egy törvényt, történetesen a felsőoktatási törvényt hozná most létre a Magyar Országgyűlés, pedig egy alkotmánymódosítás nyomán a felsőoktatási törvény kiigazítása, bővítése a témakör.
Ezt azért érdemes felvetni, mert mintha olyasmiről beszélnénk - és amikor felsőoktatásról van szó, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem hiábavaló érveket egymásnak szegezve -, amit akkor lehetett és kellett volna elmondani, amikor a nemzeti felsőoktatásinak nevezett törvény másfél évvel ezelőtt létrejött. De minthogy az akkor kiérleletlen volt, a koncepciók nem voltak kellően alátámasztva, és ezt igazából tudta kormánypárti és mondta ellenzéki, ez okozza azt, hogy másfél év elteltével olyan, egyébként meghatározóan fontos kérdésekben, részkérdésekben vitatkozunk és foglal majd állást az Országgyűlés, amelyek nem egy kiegészítés kapcsán kellene hogy előkerüljenek, hanem az egész ügy, a magyar felsőoktatás egésze kapcsán.
Ezért kérem, engedjék meg, hogy elmondjam a véleményünket néhány olyan kérdésről, amely a jelenlegi módosítás okán, de egyébként a felsőoktatás egészére vonatkozik. Elsőként is: az előterjesztésben is, de az elmúlt napok, hetek vitájában, állásfoglalásaiban, nyilatkozataiban is hallottam többek között államtitkár úr véleményét a magyar felsőoktatás egy fontos részéről, az elitképzésről.
Először is azt szeretném megerősíteni és egészen világossá tenni, hogy mi az elitképzést a magyar felsőoktatás szükséges és fontos részének tekintjük, általában elitképzésre egy oktatási rendszerben szükség van. Természetesen itt is, a felsőoktatásban is akkor beszélhetünk elitről és elitképzésről, ha részben van viszonyítási alap, mert nem kell és nem is lehet minden elitképzés, nem is lehet azokat a követelményeket minden intézmény, minden tanszék, minden intézet felé megkövetelni, amit az elit iránt megköveteltünk. Abban az esetben viszont, ha van ilyen törekvésünk, akkor a követelményeket hosszú távú célként kell tudni lehetőleg minél nagyobb konszenzus révén megfogalmazni.
Az oktatás és a felsőoktatás sem igazodik önmagában választási, politikai négyéves ciklusokhoz. Itt hosszú távú dolgokról van szó; olyan hosszú távú folyamatokról, amelyek egészét magán viseli a politika, de sok tekintetben a legjobb szándékú és legjobb színvonalú vagy esetleg a kevésbé ilyen sem tudja alapvetően befolyásolni.
(15.40)
Nehézségeket támaszthat, de a leglényege mégiscsak az az évszázados hagyomány, amely univerzitást tesz, és amely ezt megtartja.
Ezért az a törekvés, amely a magyar felsőoktatáson belül elitképzést, vagy ahogy mi korábban neveztük, a kutatóegyetemi színvonal megteremtését és megerősítését hozta, szerintem fontos és folytatásra érdemes, nem lehet négyévenként megtörni, mert akkor se ebből, se abból nem lesz semmi, miközben az intézményeknek erre szükségük van.
Ezért azt a gyakorlatot, amit mi 2009-2010 legelején a Magyar Tudományos Akadémiával kialakítottunk, és azt a kritériumrendszert, amely természetesen mindig modernizálódhat - mindig kell egy kicsit csiszolni, de az alapja nem egy pártpolitikai meglátás, hanem egy közös tudományos oktatási alap kialakítása volt -, érdemesnek tartom arra, hogy a jelen kormány és a következő kormányok is alapnak tekintsék. Nyilván mindig kell hozzátenni egy keveset, elvenni belőle, de az az alap, amely meghatározta, hogy Magyarországon milyen minősítés alapján beszélünk egy intézmény esetében kutatóegyetemről, és melyek azok, amelyek nem lesznek és nem is kell hogy legyenek kutatóegyetemek, -intézetek, ezt én fontosnak tartom.
Hasonlóképpen lényeges kérdés, többször is elhangzott a részösztöndíjas képzés - én ebben nem hiszek. Nem valamiféle - hasonlóképpen, mint az előbb - pártpolitikai nézetkülönbség van, ez egy szakmai vita, érdemes erről beszélni úgy szakmai közösségben, mint az Országgyűlésben, ha már a felsőoktatás téma. Ez az egész rendszer valahogy se hús, se hal. Világos rendszer az, amikor költségtérítést fizet egy hallgató, világos rendszer az, amikor állami támogatással tanul. A kettőnek ez a közös halmaza szerintem mesterkélt, hordozza azokat az előnyöket, de csak kis mértékben, amit a teljes állami finanszírozású hely, hordozza azokat a terheket, kötelezettségeket, hátrányokat, amelyeket a költségtérítéses hely jellegéből ad, de egyikből se teljes mértékben.
Nem véletlen, hogy az elmúlt években csekély számú jelentkező volt. Kérem, hogy vegyék figyelembe a gyakorlatot az elmúlt tanév jelentkezéseiből meg a korábbi évről, hiszen ez a két év áll rendelkezésre. Azt mondhatom önöknek, hogy a többség nyilvánvalóan azt szeretné, ha államilag finanszírozott keretben tanulhatna, vagy felmérte a lehetőségeit, és azt mondta, hogy eleve költségtérítéses vagy önköltséges formában kíván tanulni. Nem véletlen, hogy ebbe a részösztöndíjas formába nagyon kevesen jelentkeztek, és aztán később, már a júliusi eredmények kihirdetése után, de még a beiratkozások előtt folyamatos korrekcióra volt szükség, hiszen azért ez az államnak is, a költségvetésnek is egyfajta teher; nem annyi, mint egy teljes államilag finanszírozott, de van benne, és mivel nem volt elég jelentkező, egy sereg helyet át kellett csoportosítani, konvertálni.
Megfontolásra ajánlom, hogy ennek a képzési formának vagy ennek a finanszírozási modellnek a jövőjét átgondolják, államtitkár úr, mert sem a hallgatók részéről, sem az intézmények részéről teljes elfogadottsága nem volt soha. Nyilván többet jelent, mint ha nem kap semmit, de azt látom az egymás után jelentkező évfolyamoknál, hogy nem tekintették soha teljesnek és sajátnak.
Egy olyan kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, amelyet sem megjósolni nem kívánok, sem végeredményt vonni, de biztos vagyok benne, hogy valamikor ősszel sokat fogunk erről beszélni. Nem elég arra gondolni, hogy nyáron, júliusban hányan kerülnek be különböző formákban a magyar felsőoktatás intézményeibe, hanem érdemes majd megnézni azt is, hogy valamikor szeptember közepén, második felében ténylegesen mennyien iratkoztak be. A valós szám mégsem az, mint akik júliusban értesítést kaptak: egyetemi, főiskolai polgárrá az válik, aki beiratkozott. Attól tartok - nem megelőlegezve őszi vitákat -, hogy a hagyományosnál nagyobb különbség lesz a felvettek és a be nem iratkozottak között. Ennek úgy az államilag finanszírozott részben, mint az önköltséges részben nem kis mértékben az az oka, ami a jelenlegi törvénymódosításnak is témája.
Nyilván mindannyian sokat beszélgetünk oktatásról, felsőoktatásról, akik ezt nem egyszerűen politikusként vagy érdeklődőként figyelik, azért arról mindannyian be tudunk számolni, és egymás előtt ezt felesleges álságosnak tartani, hogy az ország különböző részein, a fővárosban, az átlagosnál tehetősebbnek nevezett vidékeken vagy Nyugat-Magyarországon tömeges jelenség az, hogy beadta a fiatal a jelentkezését egy magyar felsőoktatási intézménybe, és egy külföldi, elsősorban a határhoz közel lévő más, például osztrák felsőoktatási intézménybe. Ezek köznapi, ott helyben teljesen a hétköznapi beszélgetések témáit képező problémák.
Úgy gondolom tehát, hogy ennek az egész törvénymódosításnak igazából - bár hosszú távon látjuk az eredményét - lesznek olyan részkérdései, amelyeket már viszonylag rövid időtávon belül, féléves távon fogunk látni, de éppen azért, mert fontos a szakmai közös gondolkodás, aminek része a vita - a vitától nem kell félni. A veszekedés egy utálatos dolog, nem visz sehova, azt viszonylag könnyű produkálni, nem kell hozzáértés, nem kell szakmai alázat hozzá, nem kell a másik ismerete, nem kell elolvasni egy sereg tanulmányt, nem kell megnézni, hogy mit mondanak a hazai és külföldi kutatók, csak föl kell állni, aztán jól oda kell vágni valamit. Ehhez nem kell azért éjjelig fennmaradni, hogy ilyet megcsináljanak. Az a szakmai vita, amikor megfelelő alapossággal, de mivel különbözőek vagyunk, gondolkozhatunk különböző módon, ezek a nézetek ütköznek, és lehetőség szerint a nézetek ütközéséből kijön valami, amit lehet tapasztalatként használni.
A hallgatói nyilatkozat kérdésében, ez már délelőtt is elhangzott, azt látom, hogy a problémát - várom persze az államtitkár úr reagálását majd -, azt, hogy magyar hallgatókat, magyar fiatal embereket, 18-20 éves fiúkat és lányokat ennek az országnak minél jobban megtartani, és őnekik úgy nyújtani, hogy egyébként ők is nyújtsanak ennek az országnak, ne vitassuk el egymástól, hogy ez közös akarat.
Abban, hogy ennek mi a megoldása, láthatóan véleménykülönbség van közöttünk. Azt mondom a problémát közösnek vallva, hogy adminisztratív eszközökkel ezt a társaságot, ezt a nemzedéket, amelyik már a szabad Magyarországon született, és a határ számára nem egy politikai kategória, sokszor inkább nyelvi határ vagy földrajzi határ, adminisztratív eszközökkel nem lehet kényszeríteni, tartani. Nem is értik, nem is érdekli őket, át fogják ezt lépni; nem valamiféle tiltakozásként, és nem azért, mert ezt az országot el akarják hagyni - ők valóban szeretnének ebben az országban maradni, tanulni, dolgozni -, hanem mert a körülményeket nem látják biztosítottnak. Adminisztratívan nem lehet ezt a gondolkodást megváltoztatni, adminisztratív eszközökkel megakadályozni azt, hogy ezt megtegyék.
Még egy kérdés. Kétféle módon lehet valamilyen előzetes nívót megállapítani a felsőoktatásban: az egyik a ponthatár kérdése, amikor meghatározott, egységes vagy szakterületenként, esetleg intézményenként különböző ponthatárt szab meg a döntéshozó, és ezt kell teljesíteni, vagy keretszámot, amely eleve megmondja, hogy meghatározott mennyiségű hallgató befogadása az, amit az intézmény képes teljesíteni.
(15.50)
A jelenlegi rendszer - amelyik egy minimumponthatárt szabott meg - tíz szak kivételével bejutást biztosít, de csak egy évre, ez szerintem helyes irány. Fölösleges kérdésekben ne játsszuk a kormánypártit, ellenzékit, mert egyébként meg azokról a hallgatókról van szó, akik régen túlnyúlva a politikai cikluson fognak reményeink szerint diplomát szerezni. Próbáljunk minél többeket beengedni a magyar felsőoktatásba, ehhez a 240 pont jelenleg adottságként elfogadható. Nem gondolom, hogy ez a végső, de most ez egy objektív adottság. És azokat, akiket behoztunk és beengedtünk a felsőoktatásba, minél inkább egy minőségi kategória szerint értékeljük, aki bírja a terhelést, az elit kategóriájába kerüljön.
De még egyszer megismétlem, nem kell mindenkinek elitegyetemre járnia és elitképzésben részesülnie, hiszen különböző képességűek vagyunk. Ha ezt tudjuk teljesíteni, akkor túlnyúlnak a céljaink a politikai választási cikluson, ez jól szolgálja a magyar felsőoktatást.
Elnök úr, köszönöm szépen.
