DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS
DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A köszönet szavával kezdem. Az államtitkár úr bevezetőjére gondolok, de gondolok azokra a hozzászólásokra is, mert volt ilyen jó néhány, amelyiket érdemes megköszönni, mert hozzájárultak, néhányan hozzájárultak képviselőtársaim a téma megértéséhez és előreviteléhez. Én is inkább a tárgyalás, a vita vége felé hozzáadni kívánok néhány gondolatot, mintsem hogy elmondjam ékesen megírt beszédemet, mert összerakni a tudományt néha többet ér, mint elolvasni valami megírt értekezést.
Kezdem azzal, tisztelt Országgyűlés, hogy a kérdést felteszem és válaszolok rá, hogy a felsőoktatás juttatása, a felsőoktatás elérhetősége miért is fontos. Miért? Erre két egyszerű választ szoktam adni. Egyik: a hatásfok, mert valami következménye van, szakértő lesz, az ország gazdagodik, az illető egyénileg jobban áll, tehát hatásfokkal fejezem ki.
(15.20)
A másik pedig a méltányosság. Ez egyfajta olyan dolog, hogy jobb lesz, mert mindenki megérdemli, vagy félig-meddig olyan filantrópus gondolkodás. Tehát hatásfok és méltányosság. Mind a kettő koncepciónak jelentős irodalma van. Ha majd valakit érdekel, könyvespolcok elérhetők ezekről a témákról.
Ugyanakkor következik ebből vagy párhuzamos ezekkel az, hogy a felsőoktatásra elköltött pénz vagy - mondjuk kicsit tudományosabban - befektetés vagy allokáció erre a célra hogyan is fizetődik ki. A társadalom elkölti, az egyén elkölti, az egyetem révén vagy a főiskola révén kerül el oda, ahol a felsőoktatás ténylegesen történik. Nos, ha ezt az egyszerűsítés érdekében befektetésnek tekintjük, befektetés az emberi tudásba. Lehet befektetni úgy, hogy valaki vesz egy darab földet és fát ültet, az a fa nő, és a fa értéke a befektetés jutaléka vagy az eredménye. Vagy a gyárba, vagy a kertbe. Nos, a befektetés jövedelmezősége, jutalma mennyi is a felsőoktatásban? Úgy kezdtem a mondatomat, hogy a felsőoktatásra elköltött pénz. Most nem az az elsődleges kérdés, hogy honnan származik, hanem erre a funkcióra, erre a folyamatra elköltött pénz, társadalom, egyén, bárki csinálja is. Mennyi ennek a jövedelmezősége? Mennyi az eredménye? Talán ez a legjobb szó. Hogyan lehet ezt mérni?
Egyik jó módszer, amit demográfia, befektetés meg más tudományok használnak, az élettartam jövedelme: tehát az az érettségiző 18 éves vagy valaki, az a fiatal személy, aki elmegy az egyetemre vagy nem megy el az egyetemre vagy a felsőoktatás valamiféle folyamatába, hogy mennyi lesz az élete során a jövedelme egyik esetben vagy a másik esetben, nevezetesen, ha vállalja a felsőoktatási folyamatot, vagy ha nem.
Az, hogy ez mennyibe kerül, persze hogy egy fontos szempont, mennyi lesz elköltve, mondjuk, a következő 4 vagy 7 esztendő során, amíg a felsőoktatásban van. Ha azt az összeget, azt a befektetést az az egyén vagy a társadalom vagy akár a kormányzat elköltötte volna fizikai, termelő beruházásra, vett volna egy darab földet és gyümölcsöst létesített volna abból a pénzből, vagy részvényt vett volna valamelyik bankban, s az mennyit jövedelmezett volna, szóval ilyen összehasonlítás nyomán lehet azt tekinteni, hogy mennyi a befektetés jövedelmezősége.
Hadd jelentsem, engedtessék meg, tisztelt Országgyűlés, komoly nemzetközi tudományos számítások vannak - Magyarországon is nyilván van, talán több, mint amennyit én tudok -, szerte a világon jelentős számítások vannak arra, hogy a befektetés az emberi tudásba többet jövedelmez, mint bármi más irányú befektetés, többet, mint az iparba, legyen az gépészet vagy kémia, vagy ha valaki financiális természetű ember, és részvényeket vesz a tőzsdén, és annak a jövedelme, compounding és bárhogyan. Tehát az emberbe, emberi tudásba való befektetés egy jó dolog a társadalom számára, az ország, a nemzet számára. Persze ezt azért mondom, mert tudjuk, ez az ország, társadalom, nemzet egyénekből tevődik össze, tehát az egyének összességéről beszélek.
Ha erre emlékezünk, és ha kíváncsiak vagyunk, és tanácsolom a tisztelt Országgyűlésnek, hogy mi országgyűlési képviselők legyünk kíváncsiak, és bizonyosodjunk meg erről, mert akkor magabiztosabban döntünk, hozunk, alkotunk, formálunk törvényeket, ha ezen továbbjutunk, akkor fölmerül a kérdés, hogy na most ez kinek jár, ki legyen az az egyén, az a személy, akibe ez a befektetés, beruházás történik. Annak, akinek vagyona van, s megengedheti? Vagy annak, akinek összeköttetése van, és eljut oda, ahol a tandíjforrások vannak, legyen az állami vagy alapítványi vagy valamilyen más? Persze, ezek mind tapasztalatok, ez mind megtörténik. Mégis amikor törvényt alkotunk vagy törvényalkotásról gondolkozunk, ugye jó volna tudatában lennünk annak, hogy oda történjen a befektetés, ahol a legtöbb jövedelmet ígéri. Ez pedig az egyéntől függ, mert hiszen egyéneket szemlélünk itt. Tehát honnan lehet azt tudni, hogy a 18 éves vagy 20 éves valakik közül melyik az a személy, akibe való befektetés révén több jön majd a társadalomnak, mert az illető többet termel, több valamit föltalál, több beteget meggyógyít, és így tovább, sokféleképpen megjelenik a teljesítmény?
No, hát itt van az a nehéz kérdés, de érdemes vele foglalkozni és lehet: a bizonyítás, bizonyítani azt, hogy kinek jusson az a támogatás. Talán nem is támogatást kell használnom, hanem befektetést. A támogatás szót véletlen kimondtam, de persze időszerű itt, mert a befektetés forrása aztán lehet az a fillér vagy az a forint vagy az a dollár, lehet a magántulajdonnak az elköltése, ha az illető olyan, vagy az államkincstárból jövő, az adófizető pénze, vagy valahonnan máshonnan.
Most nem is ez a szempont, aminek a vizsgálatát javasolom, hanem a bizonyítás folyamata. Ez egy nagyon nehéz dolog. De hát vannak felvételi vizsgák és vannak ajánlólevelek és különböző fölmérése, megbecsülése annak, hogy no, milyen fából is van ez a derék fiatal ember, mennyit ígér ez az élete folyamán, én mint a felvételi bizottság tagja, professzor vagy felvevő, vagy a középiskolai tanár, aki ajánlom vagy nem ajánlom, és így tovább. Hogy is jön ez a bizonyítás a lehetőségre való érdemességhez, érdemes-e arra, hogy a lehetőséget megkapja?
A felsőoktatásról való törvényhozásunk sok mindenről szól itt, de ugye milyen jó volna, képviselőtársaim, ha a következő esztendőkben szemmel tartaná a végrehajtó intézmény, a kormány, a felsőoktatási apparátus, de maga a piac, ahol alkalmazzák ezeket a felsőoktatott személyeket, hogy jó volt-e a bizonyítás és a kiválasztás.
Tehát amikor törvényt hozunk e témáról, jó volna, ha ilyen szempontok is az emlékezetünkben volnának, mert a bizonyítás ugyebár megjön valahonnan. A konvencionális, a legkézenfekvőbb a piac, az, hogy az az orvos milyen jól gyógyít, aszerint több lesz a betege vagy többet fizető betege lesz, vagy az a mezőgazda, aki jobban tudja, az is, minden mesterségben, szakmában a teljesítmény megjutalmazódik, és a teljesítmény pedig a képességnek, a tudásnak, a felkészültségnek a funkciója, a terméke.
Tehát az a nagyon-nagyon releváns kérdés itt, hogy lehet-e ezt követni, figyelni. Hogyan? A felsőoktatásnál itt nem beszéltünk róla, mert kézenfekvőnek vesszük, persze az iskola osztályozza, és tudjuk, hogy melyik a jobb diák, meg a nem jobb diák, melyik érdemesebb, melyik nem.
(15.30)
Amiről semmit sem hallottam, bár nem voltam mindig az ülésteremben, a mentor fogalma, a mentorálás. Magyarországon talán ez kevésbé divatos, mint pár évszázaddal ezelőtt Közép-Európában volt, vagy a mai világban az angolszász világban, különösen Nagy-Britanniában. Én jobban ismerem az Amerikai Egyesült Államokat. A mentor szerepe ott nagyon fontos. Fontosabb, merem ezt mondani, mert magam is végigmentem ezen a világ legnevezetesebb egyetemein, úgy is, mint doktorandusz, meg úgy is, mint professzor, meg más helyeken. Fontosabb a mentori ajánlás, mint a bizonyítvány maga. Bizonyítványban benne vannak dolgok. Talán előföltétel, hogy legyen egy jó bizonyítvány, vagy biztos, hogy előföltétel, de a végén aztán a döntés mégiscsak attól függ, vagy az döntheti el a kétséget, hogy van-e mentor, és a mentor mit gondol.
Tehát azt szeretném javasolni, amikor mi törvényt hozunk, a törvény lelkületét is formáljuk, nem csak a paragrafusait és a mechanizmusát, hogy bátorítsuk azt a folyamatot, hogy egy alkalmas fiatal keresse meg azokat a személyeket a szakmában, a tudományban, akikre érdemes odafigyelni. Nemcsak hogy majd meghallgatja az előadásokat, vizsgát ír és jó jegye lesz, hanem hogy valahogyan felhívódik a figyelme annak a professzornak arra a jelöltre, és az a jelölt valahogyan úgy csinálja a dolgait, hogy észrevegye az a valaki, az a professzor, és kialakuljon ez a mentor micsoda.
Ez majdnem ilyen baráti, családi dolog. De ez olyan sokat ér, barátaim! Nem tudom, egy országgyűlési fórumon hogy tudom ezt dramatizálni vagy megvalósítani, hogy ezt elmondjam, hogy milyen sokat ér a mentori kapcsolat. Énnekem voltak mentoraim, én is voltam vagy vagyok mentora embereknek. Ez többet ér, mint az a pénz, ami ebbe belefektetődik, mert ez nem is az, ez annál több. Ez persze hogy tudás, persze hogy jóakarat, és van ebben valami - nem tudom. Lehet országgyűlési platformon lélekről beszélni? Hát megkockáztatom.
Tehát a felsőoktatási törvény alkotásánál, tisztelt képviselőtársaim, én a végére maradok, mert szokásom a törvényalkotásnál a végére maradni. Egyrészt azért, bevallom, mert a törvényalkotás során a felszólalásokból tanulok. Tehát okosabbat mondok a végén, mint mondanék, ha az elején szólalnák fel. Egyébként hadd ajánljam ezt sokunk másunknak is. Néha az Országgyűlés színvonala emelkedne ezáltal.
Köszönöm a meghallgatást, szeretném tovább folytatni majd valamikor máskor. Köszönöm. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)
