BALOG ZOLTÁN
BALOG ZOLTÁN
BALOG ZOLTÁN, az emberi erőforrások minisztere: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Asszony! Az ellenzéknek az a kiváltság adatik, hogy a tények ismeretének a hiánya nem zavarja meg a tisztánlátást, merthogy továbbra is azt kell mondanom, hogy az általánosságokban való beszéd, a hivatkozás arra, hogy vannak olyan gyermekek, akik majdnem megfagynak a földön, meg hogy nem érnek oda időben a vizsgálatokra vagy valamifajta szakértői bizottság elé, meg a szétszórt milliárdok, ezek olyan általánosságok, amelyekkel nem lehet mit kezdeni, miközben egyébként az a probléma, amiről ön beszél, valóságos, nagyon súlyos probléma Magyarországnak, és egyébként nemcsak a magyarországi cigányságnak, hanem mindannyiunknak nagyon súlyos problémája. Gondolom, talán ebben a kiindulópontban egyetértünk.
Azt mondani ilyen egyetlen tőmondattal, hogy semmi értelme és semmi eredménye, ez nem egy vitaalap. Soha nem állítottam azt, és a munkatársaim sem állították soha azt, hogy valamifajta nagy történelmi siker kapujában állunk, merthogy egy olyan problémát, ami ötszáz év óta terheli Magyarországot, nem lehet nemcsak két év alatt, hanem valószínűleg négy év alatt sem megoldani és talán még tíz év alatt sem.
De ha legalább abban egyetértenénk, hogy mi is pontosan a célja annak, amit mi úgy hívunk egyébként, hogy a hátrányos helyzetű emberek integrációja vagy társadalmi felzárkózás, akkor talán lennének olyan ügyek, amelyekben konkrétan meg tudunk egyezni. Gondolom, hogy abban a fellépésben, amit egyébként nemcsak rendvédelmi eszközökkel, hanem más szociálpolitikai eszközökkel is kísérünk az uzsorakamat és az uzsorások ellen, abban egyetértünk.
Gondolom, abban is egyetértünk, hogy azoknak nem jár családi pótlék, akik nem járatják a gyermeküket iskolába. Mindez arról szól, azt a célt fogalmazza meg, hogy ha a magyar állam valamifajta segítséget ad azoknak, akik segítségre szorulnak, pluszsegítséget nyújt nekik, akkor ezért el is várhat valamit. Az a teljesítményalapú feltételekhez kötött szociálpolitika és felzárkózáspolitika, amit mi bevezettünk és ami mellett határozottan kitartunk, éppen ezt célozza. Az egész ösztöndíjrendszer, amit ön is érintett fél mondatban, éppen arra épül, ellentétben a korábbiakkal, amikor bárki kaphatott ösztöndíjat, az is, aki egyébként megbukott az iskolában, ma olyan teljesítményhez van kötve az ösztöndíj folyósítása, amely jobb tanulmányi eredményt jelent, az iskola elvégzését jelenti, és akkor tudunk segítséget adni mindenhez. Számos más olyan területe van az életnek, éppen a miniszterelnök úr beszélt a közmunka új rendszeréről, amely ezt a fajta felelősségvállalást, ezt a fajta teljesítmény-, segítségviszonzást jelenti.
Amikor ön arról beszél - amivel teljes mértékben egyetértek -, hogy az egyik legnagyobb tragédiája, mondjuk így, az úgynevezett rendszerváltoztatásnak, hogy csaknem másfél millió munkahely szűnt meg egyébként egy év alatt Magyarországon a kilencvenes évek elején, amiről szerintem sem a cigányok, sem a nem cigány magyarok nem tehetnek így en bloc, annak konkrét felelősei vannak. Másfél millió munkahely szűnt meg, amikor egyébként előtte a magyarországi cigányság 85 százaléka dolgozott, annyinak volt munkahelye, aztán most meg csak 15 százaléknak van, ez a változás bizony ezzel összefügg. Semmilyen más választ nem tudott az állam adni, mint hogy a szociális segélyeket próbálta úgy-ahogy, egyébként leginkább külföldi hitelekből finanszírozni. Ehhez képest ma a mi közmunkaprogramunkban legalább tízezer olyan emberről, személyről beszélünk - akár cigányok, akár nem cigány magyar emberek -, akik életükben még soha nem dolgoztak munkaviszonyban. Pont arról van szó, amiről ön beszél: tízezer ember két év alatt, szerintem ez valami, egyébként pedig az egész közmunkaprogramban 40 ezer cigány ember dolgozik tisztességesen, és nem az a problémájuk, hogy nem akarnak dolgozni, hanem az a problémájuk, hogy nem mindig van elég munka és munkahely, hogy kifejtsék az aktivitásukat.
De a kérdésének a lényegéről, ami a bentlakásos intézményekre vonatkozik, azt tudom mondani, hogy ez egy tárgyalási alap, amiről érdemes beszélni, de azért talán ön is ismeri annyira a magyar szociális ellátórendszert, hogy pontosan tudja, hogy ha egy gyermeket meg kell védeni a saját szüleivel szemben, akik nem méltók arra, hogy szülőnek nevezzük őket, édesanyának meg édesapának, akkor a magyar ellátórendszer erre úgy reagál, hogy állami gondozásba veszi azt a gyereket, egyébként nagyon helyesen. Tehát ha mondjuk, ezt szigorúbban és egyértelműen alkalmaznánk, akkor közel állunk ahhoz a rendszerhez, amiről ön beszél. Ennek az ügynek egyetlenegy olyan kockázata van, amelyen szerintem érdemes elgondolkodni önöknek is és nekünk is, hogy az integrációt valóban szolgálja-e az, hogy ha egy gyermeket elszakítunk a családjától és nem próbáljuk meg a másik utat is, mégpedig azt az utat, hogy valamilyen módon a szülőt is bevonjuk ebbe a felzárkózásba, és valamilyen módon őt is motiváljuk azzal, hogy a gyerekének tudjon segíteni. Van, akik erre alkalmatlanok, van, akik erre képtelenek, de ha (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) vannak olyanok, akik erre alkalmasak és képesek, szerintem azt érdemes megpróbálni.
Köszönöm. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
