MAGYAR ZOLTÁN
MAGYAR ZOLTÁN
MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A napirend utáni sorozataimban már megszokhatták, hogy egy-egy olyan témát igyekszem felölelni, ami úgy gondolom, hogy az agráriumnak, a mai magyar mezőgazdaságnak egy olyan területe, ami erősítésre szolgálna, és ez a mai sem lesz ez alól kivétel.
A vízmegtartás hazánk nagyon komoly problémája. Sokan nem tudják, de itt, a Kárpát-medencében is, annak ellenére, hogy itt fekszik országunk, negatív a vízmérlegünk, és ez egy nagyon ijesztő és súlyos szám; de úgy látom, hogy a kormány politikájában ez a szám nem jelent semmit, hiszen Illés államtitkár úr sokszor kijelentette itt a Házban, hogy a kormány ez ügyben nem hajlandó semmit tenni, sőt a Szigetköz esetében 80 ezer ember aláírását és kérését figyelmen kívül hagyva is sokszor elismételte, hogy a vizek szabad folyása számára szent és sérthetetlen, és a kormány ez ügyben nem hajlandó semmit lépni. Ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a területekről, és ennek egyik lépése ez a fokgazdálkodás, amiről ma szeretnék szót ejteni.
Ángyán államtitkár úr ideje alatt még volt szó arról, hogy lesznek mintaterületek, ahol ezt megpróbálja a kormány újra bebizonyítani, hogy ez egy működő, a mai világban is alkalmazható módszer lehet hazánk sok területén. Tudom, hogy nem lehet mindenhol visszaállítani, és nem is kell mindenhol visszaállítani, de az a szám, hogy területeinknek kevesebb mint 5 százaléka öntözött terület, azt hiszem, önmagáért beszél.
Kvassay Jenő, aki 1850-ben született és 1919-ben hunyt el, mind elméleti, mind pedig gyakorlati munkásságát tekintve az egyik legjelentősebb magyar vízépítő mérnök. Az egész Európában páratlan magyarországi folyószabályozási és vízmentesítési munkálatok idején, illetve közvetlenül ezt követően szervezte meg az egységes vízügyi irányítás intézményeit. Nevéhez kötődik például a Kultúrmérnöki Intézmény, amelynek vezetője is volt, később pedig az Országos Vízépítési és Talajjavítási Hivatal vezetője is lett.
Tőle szeretnék néhány gondolatot idézni, mert úgy gondolom, hogy időtállóak ezek a gondolatok, és így, több mint száz év távlatából is megszívlelendőek, ahogy már a bevezetőben elmondtam, a kormánynak különösen.
Tőle származik: “Mi haszna van, hogy azon roppant víztömegnek, melyek a védgátak közé lettek szorítva a Tisza medrében, gyakran a roppant költségekkel létesített védgátak veszélyeztetése mellett tavaszonként az országból mintegy száműzetnek? Bizonyára semmi. Igyekszünk a víztől megszabadulni minden áron, a nyári hónapokban azután epedve óhajtjuk: bár a száműzött víztömegnek egy részét visszavarázsolhatnók. (…) Az előrelátó vízépítész fő feladata tehát nem az, hogy a kiszámíthatatlan tőkét képviselő vizet, azért, mert kárt tehet, minden áron s minél gyorsabban elvezesse, hanem az, hogy elejét véve a víz kártékony hatásának, azt mint jövedelmező tőkét az ország határain belül minél tovább bent tartsa, s csak akkor bocsássa ki, ha már tovább nem használhatja, és el kell eresztenie, azért is, hogy a várandó új víznek helye legyen.”
Egy másik idézet: “…jobb lett volna inkább soha nem szabályozni a Tiszát, hanem hagyni rakoncátlankodni kénye szerint, hadd maradtunk volna inkább gazdag baromtenyésztő gazdák, míg most egyoldalú gabonatermesztőkké lettünk, kiket a szárazság minduntalan az ínség szélére sodor.”
Még egy idézet: “…lehetetlen át nem látnunk, hogy utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területen öntözni - ama mód, mellyel mezőgazdaságunkat, népünknek és létünknek eme alapfeltételét, állandó virágzás és jólét fokára emelhetjük.”
Még sok hasznos gondolatot tudnék tőle idézni, de talán azt majd az idő szűkében egy későbbi felszólalásomban folytatnám.
Sajó Elemér vízügyi-vízgazdálkodási programtervéből idéznék és zárnám soraim: “Ütött az óra; dönteni kell, elindulunk-e ennek a harmadik honfoglalásnak az útján, vagy pedig megállunk ott, ahol vagyunk? A haladásnak az útját kell választanunk, mert a habozásból, a késedelmekből helyrehozhatatlan károk származnának. Úgy érezzük, hogy vizeink hasznosításának a terve túlnő egy gazdasági probléma határain, és már nemzetünk történelmének útjait érinti.”
Kérem tehát a tisztelt kormányt, hogy fogadja meg ezeket a gondolatokat, mert soha nem voltak még annyira aktuálisak, mint manapság. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiban.)
