MURÁNYI LEVENTE
MURÁNYI LEVENTE
MURÁNYI LEVENTE (Jobbik): Köszönöm. Elnök Úr! Képviselőtársaim! Elnök úr, örömmel hallgattam az ülés kezdetekor az ön szép és megrendítő megemlékezését, azonban az örömöm nem volt maradéktalan, mert azt gondolom, az lett volna az igazán méltó folytatása ennek a megemlékező expozénak, hogy a végére odatesszük: a kommunista kiemelt nyugdíjakat megvonjuk, mégpedig azért, mert tudható az, hogy mondjuk, olyan személy, mint Biszku Béla, aki Kádár János belügyminisztere volt 1957-től 1961-ig, és az én három kivégzett társam halálos ítéletét is nyugtáznia kellett, ma fönt a Rózsadombon, a Felső Zöldmáli út 27-ben kiemelt pártnyugdíjjal tengeti napjait, és még szemtelenkedik a mai magyar valósággal.
Mátsik György ellen is, aki Mansfeld Péterre halált kérő ügyész volt, kértünk és tettünk egy feljelentést annak érdekében, hogy a bíróság vonja felelősségre ezt a vérügyészt. Ezt oly módon, oly hangvételű levélben utasította el az ügyészség, hogy amikor elolvastam, az volt az érzésem, hogy 1957-ben élek, legfeljebb lemaradt az utolsó fejezet, hogy Mátsik György elvtárs, a munkásosztály ökle ismét remek munkát végzett. Túlzások ezek, és az, hogy mi beadtunk a múlt héten egy törvénymódosító javaslatot, hogy a vérügyészeket, vérbírákat vonják felelőségre, állítsák bíróság elé, én azt remélem most is, hogy ez után a hangvétel után, ahogy ön is megemlékezett, elnök úr, sikerre fog jutni ez a javaslatunk. Tudni kell mindenkinek, hogy ma például az 1956-osok olyan nyugdíjból élnek, hogy csak tengetni tudják az életüket, míg az őket letartóztatók, megbüntetők, elítélők, rájuk vádat emelők viszont több százezer forintos kiemelt nyugdíj mellett élvezik az életet. De hát ez a kommunizmus!
Az, hogy ez a kommunizmus kialakulhatott az egész világon és főleg itt Európában, és ezen belül nálunk sajnos két alkalommal is jelen volt az életünkben, egyszer az első világháború után Kun Béla és bűnbandája jóvoltából, majd 1945 után Rákosi - és hadd ne folytassam az összes bűnelkövető nevével - jóvoltából, olyan nyomort taszítva, olyan tragédiát téve a magyar nemzet nyakába, hogy évszázadok kellenek ahhoz, hogy azt valamennyire is ki tudjuk heverni, mert ma is számtalan olyan ember él ebben az országban, aki vagy elvesztette a hozzátartozóját, vagy ő maga is börtönéveket tudhat maga mögött, vagy a teljes, a család által összehozott vagyont elvesztette és ma nyomorogva él ebben az országban.
Azt gondolom, hogy nemcsak azért kell megemlékezni a kommunizmus áldozatairól, mert úgy illik, hogy az áldozatok ne kerüljenek a feledés homályába, hanem azért is, mert az oktatásunk még mindig olyan, hogy sem a Kun Béla nevéhez fűzhető első ciklusú kommunizmust, sem pedig az 1945 utánit nem oktatják még megfelelő módon. Tudomásom van arról, hogy Pécsett ma is van olyan professzor, aki a jövő történelemtanárait még mindig abban a módban képzi, hogy ellenforradalomról beszél 1957 kapcsán.
Azt gondolom, a kommunizmus áldozataira való megemlékezéskor azt is mindenképpen meg kell említeni, hogy ez a nép, a magyar nép, a magyar nemzet volt az, amely 1956-ban olyan mélyütést vitt be ennek az eszmének a szovjet birodalmon keresztül, amely végzetes lett számukra. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Ha egy kicsit emelkedettebben fogalmaznék, azt mondanám, hogy az a maroknyi magyar szabadságharcos, aki részt vett a harcokban a szabadság lándzsájával, megtalálta ennek a szennyes ideológiának az Achilles-sarkát, azon sebet ejtett.
