LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Természetesen nem szeretném megismételni azt, amit a vezérszónoklatokban már volt módunk elmondani. Azt viszont szeretném leszögezni, hogy ezt a törvényjavaslatot olyannyira javíthatatlannak, olyannyira visszavonandónak tartjuk, hogy nem adunk be hozzá módosítókat, mert nem tartjuk lehetségesnek a részleteiben való foltozgatást. Nem tartjuk lehetségesnek a részletekben való javítgatást, először is azért, mert ez a javaslat kettéosztja a társadalmat, kettéosztja az embereket még haló poraikban is, és ehhez nem szeretnénk partnerek lenni.
Másodsorban nem szeretnénk partnerek lenni ahhoz a sajátos elváráshoz sem, ami egyfajta kegyetlen kegyeletet vezetne be a szegény családok, a szociális temetésre rászorult családok esetében. Az a kívánalom, hogy adott esetben muszájból, és nem azért, mert ő egy népszokást ápol, valaki maga ássa meg apja, anyja, felesége, férje, ne adj’ isten a gyereke sírját, ez az elvárás embertelen, kegyetlen, nemcsak morbid, hanem mindenfajta részvétet, irgalmat és szolidaritást nélkülöz. Az ilyenfajta kényszerből önkiszolgáló temetésnél a halottal együtt temetik az emberséget is. Ebben sem szeretnénk partnerek lenni, ezért sem ezt a törvényt akarjuk farigcsálni.
De azért sem ezt a törvényt tartjuk javíthatónak, mert ráadásul a maga sajátos bürokratikus, úgymond szakszerű kegyetlenségében éppen azokat sebzi meg, akiket az élet is már megsebzett. Nemcsak azért, mert éppen gyászolnak és egy nagy érzelmi teher van rajtuk, ami közben igazán irgalmatlan dolog azt várni, hogy munkavédelmi előadásokon vegyenek részt, hogy a szakszerű sírásás megtanulását igazolni tudják, ahogy azt a törvény elvárja, hanem ráadásul épp azokat sebzi meg, akiket az élet is megsebzett, hiszen olyan szerencsétlen, nehézségekkel küszködő, akár a társadalom perifériájára szorult életük volt, hogy rákényszerülnek ezt kérni. Nem, ehhez sem leszünk partnerek.
És abban sem leszünk partnerek, hogy egy valóságos probléma megoldása helyett álmegoldást találjunk.
(14.00)
A probléma valóságos, elhangzott az előbb, a temetési költségek indokkal és indokolatlanul is jó magasra szöktek. Na, ez az, amin ez a törvényjavaslat egyáltalán nem segít, semmilyen módon. Segítség helyett inkább fegyelmez, szokás szerint a szegényeket fegyelmezi, hogy nehogy már úgy képzeljék, hogy naplopó módon csak ingyen temetgethetnek. Nem is értem, mi a célja ennek a fegyelmezésnek! Ugye, nem gondoljuk senkiről, hogy jó dolgában majd hetente ingyen temetést kér? Hát akkor miért kényszerítjük arra, ha ő maga nem ezt választja és nem ezt vállalja, hogy maga ásson sírt, hogy az egyéb szolgáltatásokról ne is beszéljünk? Nem vagyunk partnerek tehát abban sem, hogy a valóságos probléma megkerülésével anyagi vagy egyéb segítség helyett fegyelmezzük a többszörös módon és életük több szakaszában, most még halálukban is amúgy is megsebzett családokat.
Szeretném még kihasználni ezt a hozzászólási lehetőséget arra is, hogy a vezérszónoklatokban kormányoldalról elhangzott érvekkel szembeni ellenérveinket mondjuk el, hiszen erre nem volt módunk délelőtt. Az első érv, ami elhangzott kormányoldalról, hogy végül is ez szabadon választható, nem kötelező. Bocsássanak meg, ha azt mondom, hogy ez igen cinikus érvelés. Emlékeztet arra a klasszikus érvre, hogy szabad a híd alatt aludni, és nem kötelező. De akinek nincs pénze és nem a köztemetést van módja választani, mert egyáltalán vannak hozzátartozók, azt igenis kötelezi a személyes közreműködésre, azt nem szabadon választja az illető. Ilyen típusú szociális temetést a törvény szerint csak akkor igényelhet, ha elvállalja a halottfelkészítéstől a temetőn belüli szállításon át a sírásásig és az elhantolásig az összes ezzel járó személyes és egyáltalán nem jelképes, hanem kemény fizikai, rideg közreműködést.
Szó nincs tehát szabad választásról! Különösen akkor nincs szó, ha mint tudjuk, mert elhangzott államtitkár asszonytól a bizottsági üléseken, önök az úgymond alternatívaként feltüntetett, de nem valóságos alternatívát jelentő köztemetés mennyiségét, arányát és az erre fordított állami kiadásokat vissza kívánják szorítani. Ez nem találgatás, ezt a minisztérium képviselője mondta el a bizottsági ülésen, hogy ez ennek a javaslatnak az egyik célja. Utoljára ilyet tényleg csak regényekben olvastam. Ha jól emlékszem, a Rozsdatemetőben Pék Mária egy nagyon szegény munkásasszony, akinek meghal a gyereke a kórházban, és nincs pénzük halottaskocsival elszállítani, ezért nincs más hátra, villamoson viszi haza a gyereket, letakarja valamilyen terítővel az arcát, hogy a többiek ne lássák, hogy halott gyereket visz, és vissza kell tartania a könnyeit, mert akkor nyilván észrevennék, hogy itt valami rendellenesség történik. Ennek a valaha elképzelhetetlennek tűnő regényrészletnek a visszatérését látjuk. Most nem siratni kell, hanem ásni. Ásni, ha nincs pénzed eltemettetni más módon a halottakat. Ennyit a szabadon választásról.
A másik: arra hivatkoztak a bizottságokban és itt a kormánypárti felszólalók is, hogy végül is ez egy szép népszokás, egy szép közösségi népszokást elevenít fel. Kérdem: akkor miért nem kötelezzük erre a gazdagokat is? Miféle népszokás az, amit a szegényeknek, csak nekik és kényszerből kell valamilyen módon feleleveníteni? Nem kívánok rá választ, költői a kérdés, de ül-e valaki a teremben, aki ezt a szép népszokást a saját családjában felvállalta, felkarolta, és úgy gondolta, hogy neki kell megásni a szüleinek vagy más valakinek a sírját? Mi több, ül-e valaki a teremben köztünk, aki ezt szívesen megtenné, és aki úgy gondolja, hogy ez a törvényjavaslat voltaképpen egy hungarikum megőrzéséről, valamilyen folklórelemről szól? Nem! Ez a törvényjavaslat szociális temetésről szól, arról, hogy a szociálisan sújtottaknak úgymond kötelező legyen népszokást ápolni.
Sajátos érveléssel persze meg is nyugtatott minket az egyik kormánypárti kolléga az emberi jogi bizottságban. Közölte velem és az egyik független képviselő asszonnyal, aki szintén szót emelt a törvényjavaslat ellen, hogy nekünk nem kell félni, minket feltehetőleg el tudnak majd temetni. Köszönjük szépen a megnyugtatást, éppen erről van szó. Azt szeretnénk, hogy ha mindenki odajut életében, hogy a családja egy ilyen kegyetlen pillanatot él át, akkor neki se sírt kelljen ásnia, hanem számíthasson a közösség támogatására, anyagi, erkölcsi és szociális támogatására.
Azt is hallottuk a vitában, hogy van egy didaktikus, pedagógiai jellege a törvényjavaslatnak. Ezt szintén államtitkár-helyettes asszony is elmondta nekünk a bizottságban: le kell szoktatnunk az embereket arról, hogy mindent az államtól várjanak. Könyörgök, ne gyászukban, ne a halottjuk temetésénél szoktassuk le őket arról, hogy mindent az államtól várjanak! Ráadásul vannak pillanatok, ritka pillanatok, amikor igenis ellenszolgáltatás nélkül várhat, aki rászorult, a közösségtől vagy a közösség képviselőjeként az államtól valamit. Éppen betegségében, éppen gyászában várhatja, nem egyszerűen a bürokratikus államgépezet, hanem a közösség és az ennek szervezett hátterét nyújtó állam segítségét.
(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Mivel a valóságos problémákat nem oldja meg a javaslat, a temetői árakat egyáltalán nem oldja meg és nem szorítja le ez a javaslat, van néhány kérdés, ami mégiscsak felmerül, és engedje meg, államtitkár úr, hogy ezeket feltegyem. Meg tudja-e cáfolni a szakembereknek azt a gyanúját, hogy itt voltaképpen arról van szó, trafikpéldára, hogy majd állami monopólium lesz a temetkezési szolgáltatás, amit utóbb koncesszióba adnak ki? Ez lehet, hogy megoldaná az árakat, de akkor tessék szíves ezt mondani! Meg tudná-e mondani, államtitkár úr, ezt biztosan meg tudná, hogy milyen típusú európai egyeztetésre kerül sor: a kegyeleti jog miatt vagy esetleg az uniós állampolgárok temetése miatt van szükség erre? Tudjuk, hogy erre szükség van, ezt megint helyettes államtitkár asszony mondta. Meg tudná-e mondani, államtitkár úr, hogy hárul-e valamilyen teher arra, aki nem képes a személyes közreműködésre, szociális temetést kér, igazoltan nem képes rá, de nincs akkora hagyaték, hogy erre ráterhelhessék. Eladósodik valamilyen módon, vagy az ő esetében az eltörölni, szűkíteni kívánt köztemetés mégiscsak érvényes lesz? Végül és utoljára: meg tudná-e mondani, államtitkár úr, hogy a temetkezési szakembereken túl kérték-e emberi jogi szervezetek, emberi jogi szakemberek, adott esetben az állampolgári jogok biztosának a véleményét? Ők is úgy érezték-e, hogy ez a dolog teljesen rendben van? Hogy semmiféle jogát halottnak és élőnek nem sérti ez a javaslat?
Köszönöm szíves figyelmüket, és várom majd a tárca válaszát. (Dr. Répássy Róbert: Egy lehetőség hogyan sértheti valakinek a jogát? - Dr. Józsa István: Sértheti! - Taps az MSZP padsoraiból.)
