DR. PÓSÁN LÁSZLÓ
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Múltkorában készült egy felmérés, nem is felmérés, inkább csak szúrópróbaszerű kérdezés egyetemisták körében. Meglepő volt azt hallani, hogy a Műszaki Egyetemen próbaképpen megállítottak néhány hallgatót, és megkérdezték, hogy mikor volt a második világháború, és nem tudták, hogy mikor volt a második világháború. Ez azért megdöbbentő, mert ha egy olyan eseménnyel kapcsolatban, ami tényleg az egész világot megrázta, az egész világ népességét és annak utódait is érintette, ilyen ismerethiányban szenvedünk, akkor el lehet képzelni, hogy számos egyéb kérdésben mily nagy lehet ez az ismerethiány. És ez igaz természetesen mind a jobboldali, mind a baloldali színekben fellépő totális rendszerek összes bűnére és rémtettére is.
A baloldali rendszerekkel kapcsolatban pedig óhatatlanul működik vagy működött az a körülmény is, ami egyszerűen arról szólt, hogy a történelmet átírták. A történelmet átírták, nem is kicsit írták át, nagyon átírták. És ha összehasonlítjuk a helyzetünket ebből a szempontból más európai országokkal, akkor ennek fényében még problémásabb a dolog. Gondoljunk arra, hogy Franciaországban volt egy, a nácikkal kollaboráns kormányzat, a Vichy-kormányzat. Franciaország, ha úgy tetszik, két részből állt, volt De Gaulle, és volt Pétain marsall világa. Ezeknek az összeboronálása első ránézésre szinte lehetetlennek tűnt, mégis, a francia nemzeti tudat, mindezt természetesen demokratikus közegben, képes volt feldolgozni ezeket.
Az olaszok esetében is elmondhatjuk nyugodtan, hogy az a Mussolini, aki Hitler szövetségese volt, lényegében az olasz nemzeti tudatból mégiscsak kihullott. Nyilván ebben benne van az összes történelmi körülmény is, Mussolinival szembefordult az olasz király, és sok mindent lehetne itt emlegetni. De mégiscsak az a dolog lényege, hogy ott a történelmi múltat és a hozzá kapcsolódó megismerést politikai eszközökkel nem akadályozta senki, hanem inkább kifejezetten elősegítették. Szerencsésebb nemzetek, több évtizeddel ezelőtt megvolt erre a lehetőségük.
Nálunk működött a történelemhamisítás, a történelem egyoldalú értelmezése, minden szempontból, és a történelem a politikai hozzáállást is alapvetően meghatározza. Hadd mondjak egy másik konkrét, értelmezhető példát. A katyni mészárlás feltárásában egy debreceni orvosprofesszor, Orsós Ferenc részt vett. Orvosként senki nem vitatta szakmai hozzáértését. Akadémikus volt. Politikai szerepvállalása kétségkívül nem teszi őt vállalható személyiséggé, ám a kettőt összekeverni normális helyen mégsem szokták, hogy ért-e valaki egy orvosi kérdéshez, illetve ezen kívül mit gondol politikai kérdésekről, a világról hogyan foglal állást.
(12.40)
De Magyarországon a politika felülírt mindent, akadémikusi tisztségétől is megfosztották, népbíróság és így tovább, sok minden. Ez utóbbi politikai tevékenységére vonatkozik, a tudományos életben betöltött szerepét viszont a politika felülírta. Számtalan ilyen példát lehetne egyébként hozni a világból az elmúlt időszak történeteiből, ami abból a szempontból érdekes, hogy ez a fajta élményvilág akarva-akaratlanul, de mind a mai napig itt van, itt él közöttünk.
Hadd mondjak egy nagyon adekvát példát, ami nagyon aktuális. Mindegyik diktatúra, akár a nemzetiszocialista, akár proletár és kommunista mezben is jelent meg, egy dologtól rettentően félt, amit úgy hívunk, hogy az ember morális felelőssége, erkölcsi tartása, a bűn csak az, amit a jogszabályok bűnnek mondanak, az egyéb ebből a szempontból nem számít. Ezért mind a kettő esetében közös volt az, hogy az egyházakat, a hitéletet, azt a fajta tartást, ami az embernek morális és erkölcsi értelemben is gerincet ad, ki kell iktatni. Egyik esetben Hitlernél is így volt, és Sztálinnál is így volt.
Akkor, amikor ma előkerülnek olyan kérdések, hogy kell-e hittan, jó-e, hogy van erkölcstan, etikai nevelés, akkor érdekes módon találkozunk mind a mai napig nagyon kemény és erőteljes elutasítással, fanyalgással. Hát mi ez, hogyha nem a múltnak valamilyen olyan továbbélése elementáris erővel, ami nem is biztos, hogy feltétlenül tudatosul, de szinte zsigereinkben ott van. Tehát nyilvánvalóan szembe kell nézni azért az elmúlt időszakok történéseivel.
Az is nyilvánvaló, hogy a jövő szempontjából az iskolás generációknak az ilyen természetű nevelése egy kulcskérdés lehet. A kérdés az, hogy hogyan kell ezt megtenni. Nyilvánvalóan ez több, mint egy történelemóra, nem egy egyszerű történelemóra. Az lehet nagyon száraz, általában a legtöbb diák úgy is van a különböző órákkal, hogy azt szeretem, ezt nem szeretem, akármi ott a téma, akkor az már befolyásolja a hozzáállását. Tehát elsősorban pedagógiailag kell ezeket jól végiggondolni, hogy mi hozza meg azt a kívánt eredményt, amit szeretnénk olyan értelemben látni, hogy egy erkölcsös, értékrendjében emberi alapértékeket is tudatosan megélő jövőbeni társadalom kialakulásához vezessen.
Ebből a szempontból azt hiszem, hogy az az irány kezd körvonalazódni, vagy legalábbis én így értettem, hogy nem a kötelezőség, hanem a választhatóság irányába kell elmozdulni. A kötelezőség egy idő után inkább ellenkező hatást tud kiváltani, legalábbis a fiatal generációkban ez többnyire így szokott történni, úgyhogy jobb az, ha ösztönző elemeket építünk be a rendszerbe.
Mind a holokauszt, mind a kommunista világ áldozataival, megrendítő élményeivel kapcsolatban azért jó, ha felidézzük emlékeinkben, hogy az első Orbán-kormány időszakában, amikor ezeknek az emléknapjára vonatkozóan parlamenti döntés született, ezen túlmenően egyébként, az akkori oktatási kormányzat készített kifejezetten segédanyagokat, sillabuszokat is abból a szempontból, amiben javaslatokat tett - nem kötelező, csak javaslatokat tett - a pedagógusoknak, az iskoláknak arra nézve, hogy hogyan lehetne elindulni. Egyúttal pályázati felhívást is közzétett akkoriban, ahol várta a pedagógusközösségek, iskolák azon javaslatait, hogy ők hogy csinálják ezt. Nyilvánvalóan ennek volt díjazása, és így tovább. Magyarán, ösztönözni kívánta azt, hogy az iskolai nevelésbe beépüljenek ezek a tartalmak, és lehetőleg minden iskola a maga szellemiségének, miliőjének megfelelőképpen tudja ezt megcsinálni.
Ami igazán szomorú, tisztelt képviselőtársaim, az az, hogy 2002 után az oktatási kormányzat Magyar Bálint, majd utána Hiller István idején is lényegében az egészet elfeledte, nem létezett, a dolog meghalt, ha szabad így fogalmazni, nem volt. Nyolc év alatt ilyen természetű felvetés a Gyurcsány-, Bajnai-kormányok alatt nem volt sem ilyen, sem amolyan megemlékezéseket elősegítendően. Én azt gondolom, hogy ez inkább a dolog szégyenfoltja, hogy akkor, amikor elindul valami, és gyerekcipőben jár, azt ne próbáljuk letörni azonnal, hanem próbáljuk meg megerősíteni, főleg akkor, ha a szándékok ebből a szempontból egy irányba mutatóak, legalábbis az itt elmondottak alapján azt a következtetést kellett leszűrnünk, hogy egy irányba mutató szándékok vannak vagy voltak, nem is tudom, mi a jó megnevezés erre.
Mindenesetre azt gondolom, hogy találjunk vissza arra az időszakra, azokra az eszközökre próbáljunk építeni, ami lehetővé teszi azt, hogy az iskolákban a gyerekek számára könnyen befogadható, ám mégiscsak kellő mélységben és komolyságban megélhető élményként jelenjen ez meg, és ne pedig csak száraz tananyag formájában, mert az nyilvánvalóan nem fog célra vezetni.
A három javaslattal kapcsolatosan nyilvánvalóan lesznek meg vannak is módosító javaslatok. Én személy szerint azt gondolom, hogy az szerencsés, hogyha mindegyiket tudjuk úgy támogatni, hogy az önkéntes és belsőből fakadó meggyőződés alapján vállalható és kivitelezhető megoldásokat eredményezzen.
Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti sorokból.)
