LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Van egy gyermekmeseíró, Mosonyi Aliz a neve, nagyon kedves és tehetséges gyerektörténeteket ír. Van azonban egy felnőtteknek szóló meséje is, amit több színész előadásában is lehet hallani. A lényege valahogy így szól. Egy napon a világ összes rádiója a világ összes nyelvén bemondta, emberek, szégyelljétek magatokat. És a világ összes embere a világ összes országában, arra gondolva, amire neki kell, elszégyellte magát. Kivéve a magyarokat. Ők lezárták a rádiót - így szól a mese.
Természetesen egyetértek Hoffmann Rózsa államtitkár asszonnyal, hogy nemcsak szégyenletes lapjai vannak bármely nép történelmének, a magyar nép történetének meg pláne nem. Vannak abban fekete, szégyenletes és szép, ha úgy tetszik, arany lapok is. De a történet, Mosonyi Aliz meséje mégis jellemző. Annyi ellentétes indulattal és politikai töltéssel telt meg nemzeti történelmünk sok-sok gócpontja, hogy ma már sokan szeretik elzárni a rádiót, nem figyelni oda, nem törődni a tanulságokkal.
Révész Máriusz azt mondta, és nagyon igaza volt, én is épp arra gondoltam, hogy a mostani vitánknak lehet nagyon rossz és nagyon jó forgatókönyve is, attól függ, hogy hogy csináljuk. Adódhat rossz esély is abból, hogy egyszerre tárgyalunk meg három határozati javaslatot. Adódhat az az esély is, és néha bele szoktunk esni ebbe, hogy mintha relativizálnánk egyik áldozatot a másikhoz képest, egyik bűntettet a másikhoz képest, egyik történelmi tragédiát a másikhoz képest.
De talán, és bízzunk benne, hogy kihozható jó esély, jó forgatókönyv is az egyesített vitából. Talán amikor itt most együtt kinyitjuk újra azt a bizonyos rádiót, tehetünk egy lépést abban az irányban, hogy az elmúlt sok évben megfeleződni látszó történelmet újból kiteljesítsük, vagy legalábbis lépéseket tegyünk annak ellenében, hogy ki-ki csak egy fél történelmet érezzen terjesztendőnek vagy egyszerűen érezze a magáénak. Ez a megfelezett történelem tudniillik nem csak a tudás hiányát jelenti, az is nagyon nagy baj lenne, de többet jelent. Jelent egyfajta akadályt a valódi nemzetté válás útjában.
Jules Renan, a francia gondolkodó egyszer úgy definiálta a nemzetet, és én máig ezt tartom a legszebb és legpontosabb, legfontosabb nemzetdefiníciónak, hogy a nemzet közös emlékezés a múltra és közös terv a jövőre. Szomorúan kell mondanom, hogy ha Renannak igaza van, és azt hiszem, nem csak poétikus értelemben van igaza, akkor, bocsánat, de soha nem voltunk még kevésbé nemzet, mint most. Eltűntek a közös emlékek vagy a szándék a közös emlékezet kialakítására, és arról már nem is beszélek, hogy mintha nem látszana a különböző demokratikus politikai pártok között sem közös terv a jövőre.
Én pedig azt hiszem, és ez nem a mostani kormánynak szól, hanem minden eddigi és leendő kormánynak, hogy csak az a kormány nevezheti magát nemzetinek, amely valódi lépéseket tesz arra nézve, hogy közös emlékünk legyen a múltról, és legalábbis alapértékeit tekintve közös tervünk legyen a jövőre. Igen, nehéz, minden korszakban nehéz a közös emlékezetet megteremteni a múltról, hiszen nemcsak a politikai oldalaknak vannak különböző értékeik és szemléletmódjaik, hanem nagyon különböző családtörténeteink is vannak.
Nem tudom, hogy jó vagy rossz, én abban a helyzetben vagyok, és úgy hallottam, hogy Révész Máriusz is hasonló, különböző oldali családi emléket idéz fel, hogy nagyon-nagyon más ágát élte át a családom apai és anyai ága a lehetséges történelmi sérelmeknek. Összejött minden. Sok magyar család van így, de sok magyar család szintén nagyon fájdalmasan csak az egyik oldali sérelmeket élhette meg.
Én tulajdonképpen annak köszönhetem a születésemet, hogy két nagyon különböző élményanyag nyomán találkozhatott leendő apám és anyám Debrecenben. Apám, aki fiatalemberként akkor már megjárta a Don-kanyart és szerencsére élve hazajött - sokaknak ez nem adatott meg -, már éppen úgy gondolta, hogy az újabb történelmi kalandban már nem vesz részt, és a katonai egységét nem követi Ausztriába és Németországba, ez már a háború vége felé volt, hanem meglépett, ha úgy tetszik, katonaszökevény lett, és elindult nyugatról, történetesen azért Debrecen felé, mert színházi ember lévén azt olvasta, hogy ott már vége az ostromnak, a színház viszont kiürült, és talán akkor ott lehetne új színházat csinálni. Katonaszökevényként ő nyilván egyik oldalról élte meg, ami ’44-45-ben történt. Anyám viszont ugyanezeket a hónapokat egy ruhásszekrényben töltötte a pincébe zárva húgával és barátnőjével együtt, mert féltek - joggal féltek szép fiatal lányok lévén - a szovjet katonák erőszakától.
Két nagyon különböző módon megélt történelem, de én nem lennék, ha ezt a kétfajta történelmet legalább egy időre nem lehetett volna egy közös családi történelmi emlékben feloldani, amiben mindkettejük igazsága szerepel, mert mindkét élmény egyformán igaz volt. Az a dolgunk, legalábbis demokratikus és demokráciára törekvő pártoknak, hogy megpróbáljuk a különböző családtörténetek közös történelmi élménnyé oldását magunknak és a jövő generációnak is segíteni.
Hadd kezdjem a baloldallal! Kell hogy mi, baloldaliak értsük, hogy a legszélesebb értelemben vett úgynevezett nemzeti középosztály hányfajta frusztráción és megpróbáltatáson ment át, akár a Móricz-regények világától kezdve nyilván az összes neveltetési értékét elvevő ’45 utáni helyzetig vagy akár a rendszerváltást követő, szintén történelmi ingatagságot jelentő viszonyokig. Kell hogy értsük ezt. Kell hogy értsük az ilyen széles értelemben vett nemzeti vagy történelmi középosztály sérelmeit. De kell… - nincs is de. És kell hogy mások is értsék, miért fáj olyan sokaknak a Horthy-nosztalgia, hogy miért fáj olyan sokaknak, ha épp az 1944-es történelmi idő képére alakítjuk vissza a Kossuth teret. (Felzúdulás a kormánypárti sorokból.) Kell azt is érteni, és kérem, hogy értsék és ne zúgjanak, hogy nagyon sokaknak ez a korszak akár a szociális kisemmizést, akár ha már holokausztról van szó, a származási okokból való kirekesztést, akár a halálig, a gyilkosságig eljutó kirekesztést jelentette, és nem úgy emlékeznek rá, mint esetleg mások. Amíg meg nem értjük egymás sérelmeit, addig itt nem lesz nemzet, és addig egyetlen kormány sem nevezheti majd magát joggal nemzeti kormánynak. És igen, kell, hangzott el erre a KDNP-s kolléga előterjesztésében mondat, kell hogy a demokratikus pártok saját maguk tagjai és hívei felé is kifejezzék ezt a normát, hogy ne relativizálják senkinek a történelmi sérelmét.
Elhangzott Zuschlag János neve, aki valóban beleillett ebbe a történetbe. Zuschlag János az eseményeket követő héten már nem volt parlamenti képviselő. Frakcióvezető voltam akkor. Nem mondom, hogy fájdalommentes műtét volt. De mégis úgy gondolom, a magunk számára is és mindenki más oldal számára is, aki esetleg hasonló lépéseket valamilyen okból nem tud megtenni, hogy nem tűrhetjük saját sorainkban sem a történelmi sérelmek bagatellizálását, relativizálását és ezzel mások fájdalmának semmibevételét.
Ennek a bizonyos megfelezett történelemnek, amiben egyre inkább élünk, számos csapdáját tapasztalhatjuk. Az elsőre utaltam. Nem tudunk valódi nemzeti szolidaritást kialakítani, ha éppenséggel ellenirányú folyamatok hatnak, és hol a történelem egyik, hol másik részét próbáljuk kiiktatni a nemzeti történelemből.
De van más veszélye is, és érzem ezt a mai vitánkon is. Nagyon sokszor egyszerű politikai replikának tűnik, ha az egyik történelmi sérelemhez képest a másik történelmi sérelemnek adunk hangot, pedig nem az, vagy nem kellene hogy az legyen. De ki ne ismerné azt, hogy én azt mondom, fehérterror, te azt mondod, vörösterror, és mindkettőnknek igaza van. Ki ne ismerné azt, hogy te azt mondod, Terror Háza, én azt mondom, Holokauszt Emlékközpont. És nemcsak azért van igazunk, mert esetleg egy múzeum kiállítását valaki szakmailag nem véli kiegyensúlyozottnak, hanem azért van igazunk, mert mindegyik fontos.
(11.20)
És hogyne hallottuk volna már azt, hogy felhangzik Auschwitz, és akkor megint csak természetesen fölhangzik Katyn és Recsk. És minden mondatnak igaza van. Az Auschwitzot mondó mondatnak, a Katynt és Recsket mondó mondatnak is.
A történészek dolga, hogy a halottak és áldozatok számát összemérjék. De az emberi tragédiák szempontjából a szám összemérhetetlen. Egyik bűn - ahogy Steiner Pál mondta előterjesztésében - nem relativizálhatja soha a másikat. Az adott családnak, az adott nemzetnek, történetesen a magyar nemzetnek rettenetes veszteség a legnagyobb magyar tömegsír, Auschwitz 400 ezer magyar halottja, de rettenetes veszteség a Recskre és más táborokba hurcolt 1500 ember sorsa is. A mennyiség összemérése, ahogy mondtam, a történészek dolga, de hogy a nemzeti emlékezet mindkettőt ébren tartsa, abban már ott van nemcsak a tanítás, hanem a politika felelőssége is. Mint ahogy abban is, hogy ha mi azt mondjuk, Trianon, tudjuk, az is hozzátartozik egy rossz megoldás áldozataira emlékezve, hogy Don-kanyar, és ez fordítva is igaz. Nem lehet csak az egyiket mondani, és a másikat nem.
Természetesen nem abban a hamis idillben szeretném föloldani történelmünk számos buktatóját, hogy végül is mindenkinek igaza volt. A történelem tele van minden oldali áldozatokkal, ne is firtassuk, mikor ki a hibás. Nem ezt akarom mondani. Nincs mindenkinek igaza az adott történelmi szituációban. Van jó és rossz oldal, még akkor is, ha mindkét oldalon olykor jó vagy rossz motivációból is fölsorakoznak emberek. A történelem ilyenfajta emlékhelyeinek megismerése épp ezért is fontos, hogy láthassuk, hogy adott szituációban ki állt a jó és a rossz oldalon. De ez nem változtat azon, hogy aki veszteséget szenvedett el, annak a fájdalma igaz fájdalom. A fájdalmában van igazsága. És méghozzá ez nemcsak az övé, hanem közös fájdalom is. Ahogy Steiner Pál elmondta előterjesztésében, az soha nemcsak a vesztesek és az áldozatok, adott esetben egy kisebbség vesztesége, hanem mindig a többségé is, ami éri a magyar nemzet bárhonnan jövő, bárhogy gondolkodó, bárhova tartozó tagjait.
Sosem felejtem el, hogy a Holokauszt Emlékközpont megnyitásán minden oldalról voltunk ott politikusok, a legdrámaibb kép talán a kiállítás hatalmas nyitófotója volt - gondolom, többen emlékeznek rá -, két kisfiú látszott rajta, két Auschwitzba elhurcolt zsidó kisfiú, és Bocskai-mente volt rajtuk. Semmi nem fejezte ki jobban, hogy azok a gyerekek zsidó gyerekek és magyar gyerekek. Az ő haláluk - mert aztán kiderült a kiállításból, hogy odavesztek, a nővérük maradt meg és találta meg később a fotót - a magyarság vesztesége is, a fájdalom közös fájdalom, hiszen ők magyarok.
De talán éppen ezért kell megismernünk a történelemnek ezen mementóit. Mindnyájan emlékszünk, a közelmúltnak egy még általam is ambivalensen fogadott híre volt, hogy amikor a Zsidó Világkongresszus ellen ezek-azok tüntettek, és egy 19 éves kölyök - bocsánat, hogy ezt mondom -, egy 19 éves érettségiző gyerek megbocsáthatatlan és idétlen módon zsidózott, akkor pár év börtönbüntetésre ítélték. Tudom, mert előzőleg volt priusza, és le kellett vagy le kell ülnie egyéb bűnöket is. De mégis azt mondom: ha egy 19 éves gyerek így gondolkodik, abban van közös felelősségünk. És egy kicsit megértve a bírói ítéletet, jobban örültem annak a más hasonló esetben hozott bírói ítéletnek, amikor valakit arra ítéltek, hogy látogasson el Auschwitzba. Lehet, hogy többet segít, és mondom ezt, még egyszer mondom, a sokirányú történelmi példákra egyformán.
Mert más a személyes élmény. Magamról is tudom: engem életem során a történelemmel két, hangosan felolvasott névsor szembesített a legjobban. Az egyik névsor épp ott, a Holokauszt Emlékközpont nyitásán történt, amikor az odalátogató ismertebb vendégekkel, mindenkivel fölolvastattak 10 vagy 20 nevet, az auschwitzi, pontosabban a holokausztáldozatok névsorát, hozzátéve, hogy honnan való és hány éves volt.
Volt egy másik névsor is, ezt nyilván számomra érzékenyebb vagy személyesen akár kellemetlenebb történelmi szituációban éltem meg. Elég köztudott, hogy én a ’80-as évek második felében az “egy párt” központjában dolgoztam. Mondjuk ’89 nyilván nem 1959 már, de most nem erről van szó. Ezzel együtt a ’80-as évek második fele is, noha élesen elhatárolta magát a Rákosi-korszaktól, legitimitása egyik forrását innen szerezte, de a másik forrását még mindig onnan, hogy ’56-ot ellenforradalomnak tekintette. És én annak az “egy pártnak” a munkatársa - vagy hogy mondják - voltam, még akkor is, ha mint minden magyar családban, nálunk is azért részben másképp élték meg 1956-ot, de ezt elfogadtam.
És akkor eljött Nagy Imre újratemetésének napja, és persze ott voltam a párommal együtt - vagy nem persze, de ott voltam a párommal együtt - a Hősök terén. És tulajdonképpen az verte bele az orrom a történelembe, abba a részben hamis legitimitásba, amit én is fölvállaltam vagy legalábbis nem mentem vele szembe, hogy ott mindenki emlékszik rá, aki ott volt: olvasták a neveket, a kivégzettek neveit ugyanúgy, ahol később a Holokauszt Emlékközpontban hallottam a zsidó áldozatok neveit; a nevet és azt, hogy hány éves korában végezték ki.
Más volt nekem és másképp éltem meg, mint ha csak a történelemkönyvekben olvastam vagy annak idején nem olvashattam volna. Ezt akarjuk, akartuk az indítványunkban, és őszintén remélem, hogy a többi indítványozó is ezt akarta, ezt akartuk megéletni a magyar fiatalokkal. Nem azért, mert nem bízunk a történelemtanárokban. Bízunk annak ellenére is, hogy elég riasztó volt, hogy épp az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol történelemtanárokat képeznek, raktak ki ismeretlen diákok zsidózó feliratokat tanáraik ajtajára. De ez a kisebbség.
Én bízom a pedagógusokban, bízom a szülőkben is. Ha nem haragszanak meg a KDNP-s kollégák, azt tartottam bírálni valónak az előterjesztésükben - nem a szándékot, hanem azt -, hogy ott az indoklásban az szerepelt, hogy erre azért van szükség, mert a történelemtanárok és a szülők egy része ilyen szempontból nem biztos, hogy helyesen értékel.
Bízunk bennük. Tudjuk persze, hogy az ilyesmi - erre utalt Steiner Pál is -, egy ilyen történelmi látogatás megszervezése külön és speciális felkészítést és felkészülést igényel gyerektől és tanártól egyaránt. Azzal is egyetértünk - akkor szeretnénk tisztázni egy félreértést, ha volt ilyen, úgy tűnt nekem Révész Máriusz és Hoffmann Rózsa szavaiból, hogy kell ezt tisztázni, hogy nem föltétlenül arra gondoltunk, sőt nem is arra gondolunk indítványunkban, hogy mindenkit kötelezően egyetlen helyre cipeljenek el. De a lehetőséget, az anyagi támogatás lehetőségét szeretnénk megteremteni ahhoz, hogy ahol a történelmi oktatásban ennek van leginkább helye - és van helye -, ott az anyagi támogatást megkaphassák az iskolák hozzá, ezért is beszéltünk indítványunkban pályázati útról. Tehát nem a választhatóságot akarjuk csorbítani és nem is a történelemtanárok vagy bármely pedagógusok iránti bizalmatlanságot növelni.
Van más veszélye is a felemás módon felemlegetett történelemnek, hiszen valljuk be, benne vagyunk mi, politikusok. Egész politikai kultúrák épültek a történelem megfelezésére: csak az egyiket mondjuk, és csak az egyiket látjuk. Ma már a pártok, még a demokratikus pártok támogatói körét is lehet, hogy jobban elválasztja a történelemértelmezés, mint az, hogy mit akarnak a jövőben, és ez nincs rendben, ez nagyon nincs rendben.
Hadd mondjak egy Orbán-idézetet, ezúttal nem Orbán Viktorét, hanem Orbán Ottóét, a költőét, aki 1991-ben az egyik versében azt írta: “új nyelven akarok beszélni / amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság / sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép”.
És azt is mondta, hogy ő csontjaiban rögzíti azt a hangot, amikor a gazdátlanul összedőlő templomokban fütyül a szél, “hol a kaddist hajlítgatja sivítva / hol egy elcsukló csángó siratót”.
(11.30)
Van bűnünk abban, hogy az egyik oldal a kaddist, a másik oldal meg a csángó siratót emlegeti, ha külön emlegeti. Úgy kell tennünk, ahogy Orbán Ottó tette, és ebben, hogy nincs így, megvan a politikának a bűne, ezért a helyrehozásában megvan a politikai felelősség is. Mert tudni kell, hogy a konszolidáció a történelem egységes látását jelenti, és nem egy hatalmi rendszer stabilizációját. Tudni kell, hogy nemzet akkor van, ha szolidaritás van, nemcsak szociálisan és a különböző politikai oldalak között, hanem a történelmi élmények sorsközössége iránt is. Tudni kell, hogy szellemi-erkölcsi Trianon, ha a történelemből, az utcanevekből, akár MTA vagy önkormányzati segédlettel olyat is kirakunk, amit nem kéne. Tudni kell, hogy a nemzet és a történelem nem fegyver egymás ellen, és egyikünket sem lehet belőle kirekeszteni. Éppen ezért fogunk támogató szándékú módosítókat benyújtani azokhoz az indítványokhoz, ahol még szükségesnek érezzük a megfelezett történelem kiegészítését. Mert egyszerre kell szembenéznünk a jobboldal által elkövetett és a baloldal által elkövetett bűnökkel is. Mind a kettőből van elég. És éppen ezért van feladat is.
Markó Béla, akinek a nemzeti elkötelezettségét nehéz lenne kétségbe vonni, és ezzel zárom, megint csak egy verssel - bocsánatot kérek -, azt írta: “A fene vágyik már a múltra, / de néha mégis eltöprengek, hogy ez az egész, mint az inga, / milyen otrombán visszalengett. (Menczer Erzsébet közbeszól.) / Bár ne zsidózna, ne magyarozna, ne oláhozna, ne tótozna, / hanem egy kilyukadt országot legalább így-úgy befoltozna.”
Van részünk abban, hogy az ország kilyukadt. Alakítsuk úgy ezt a vitát, hogy a befoltozásában is legyen részünk. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiból.)
