MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET
MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A napirend szerint három javaslat fekszik előttünk. Mind a három javaslat Magyarország következő generációinak történelemtudatát kívánja szélesíteni, és ez jelentős felelősséggel és persze veszélyekkel is jár. Mindhárom javaslat arra törekszik, hogy a hiányos történelemoktatást kiegészítse, és objektíven, hiteles formában mutassa be azt a jövő generációi számára.
E körben fontos megjegyezni, hogy Közép-Európa szívében sokféle diktatúrát átéltünk, amelyeknek áldozatairól meg kell emlékeznünk. A jövő generációival meg kell ismertetnünk a múltunkat; mert ha nem ismerik a múltunkat, nem lesz jelenük, és soha sem fogják tudni építeni a jövőt. Tudatosítani kell bennük, hogy a diktatúrák minden formája elítélendő. A benyújtott szövegekből is nyilvánvalóan kitetszik, hogy kormánypárti vagy ellenzéki oldalról bármiféle egyoldalúságot igyekeznünk kell elkerülni, és a benyújtó pártok egymáshoz való viszonyát sem tükröző, egységes szerkezetű javaslat kialakítása lenne az ügyben célszerű. Kérem, tekintsék ezt egy megfontolandó javaslatnak.
Engedelmükkel szeretném emlékeztetni önöket, hogy itt, a Magyar Országgyűlésben korábban és együttesen lebontottuk már a hallgatás falát, amelyet a rendszerváltást megelőző diktatúra épített fel. Megnyílt a mód arra, hogy az 1945-től ’56-ig, vagy az 1956-os forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt elítélt, elhallgatott életutakról megemlékezzünk, így emléknapot kaptak az érintettek, legyen szó akár a sváb kitelepítettekről, akikkel szemben ezt a bánásmódot a hatályos európai normák szerint is el kell ítélni, akár a kuláklisták áldozatairól, akár a nagyvárosok értelmiségének, polgárságának a hortobágyi tanyavilágba történt kitelepítéséről, akár a Gulag rabtelepeire elhurcolt mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról.
A “Te rongyos élet” című film világának felelevenítése talán elég utalás arra, hogy mi az, amit nem szabadna elfelejteni és valamiféle, ma már kevésbé érzékelhető és átélhető politológiai vagy szociológiai fogalommal leírva akként továbbítani gyermekeink és unokáink generációinak, hogy ezt ugyan megemlítik, de plasztikusan értékelni nem tudják. Ebben tehát egyszer már szinte konszenzussal sikerült előbbre lépnünk. Ezúttal csak felidézem és csak a példa kedvéért, hogy az általános iskolák felső tagozatosai a mi időnkben is el-eljutottak Pécsre vagy Egerbe Gázi Kászim vagy Jakováli Hasszán pasa dzsámiját, minaretet nézni, Dobó Istvánt és Bornemissza Gergely küzdőtársait méltatni. De a korszak bemutatása soha sem térhetett ki például az úgynevezett kettős adóztatásra a török hódoltság idején, amikor is a magyar földesúr is éppen úgy szedte az adókat, mint a török. És aligha lett volna magyarázat, mondjuk, arra a török forrásokban előforduló, hüledező felvetésre, amelyben nem értette a Sztambulnak beszámoló török illetékes, miként lehet, hogy a hódoltság területén élő magyarok nem a török muftihoz, hanem a maguk úriszékéhez fordulnak mind gazdasági, mind jogi természetű vitáikkal.
Amikor kimondjuk és tanulságul tankönyvekbe írjuk az elvárást, amely úgy hangzik: soha többé, azt plasztikussá kell tennünk annak a generációnak a számára is, amely internetelérésre képes maroktelefonokkal közlekedik, és amelynek az adott életkorban az a legégetőbb problémája, hogy például a történelem anyagát miképp adják elő ebben a környezetben úgy, hogy képes legyen a vizsgán a maga átélt, személyes élményei alapján az elvárásokat teljesíteni.
Azt mondják a beterjesztett javaslatok, hogy a felső tagozatos fiatal jusson el a szóban forgó emlékhelyekre, ismerkedjék a történelemmel a helyszínen, a történészszakma által előkészített környezeti és tárgyi bemutatón. Fel kell idéznem, hogy az indítványok azonos célzattal, mégis egymást legalábbis sorrend szerint megelőzve születtek. Volt képviselőtársunk, akinek az fájt jobban és az volt fontos, hogy a vészkorszak ma hivatalos számai és adatai kerüljenek be a számon kérhető vizsgaanyagba, s volt javaslattevő, akinek az volt a prioritása, nem indokolatlanul, hogy a recski őrtornyok árnyékában olyasmiről szólni lehet és kell is tudni szólni, ami a Kádár-korszak egészében hiányzott abból a történelemkönyvből, amely propagandaértékét azzal érte el, hogy méltatta az MSZMP kétfrontos harcát a szektarianizmus és a dogmatizmus ellen, de elhallgatta, a feledés homályába mosta, hogy Nagy Imre programját is ellopta Kádár, és hogy miféle kommunista taktikázás előzte meg Nagy Imre ’56-os visszatérését.
Ma itt ülünk a tisztelt Házban, és döntenünk kell. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselőtársaim! Itt kezdve és ezeknek a tapasztalatoknak az alapján kell konszenzusra jutnunk. Szeretném felemlíteni, hogy ez azzal, hogy a különböző diktatúrák áldozatai emléknapot kaptak a hazát reprezentáló törvényhozói közösségtől, a parlamenttől, voltaképpen egyszer már sikerült. Abban kell egyetértenünk, hogy ezen a közös úton kell továbblépnünk. A felső tagozatos, az ötödiktől a nyolcadikig terjedő korosztályú gyerekek különböző előtörténetű családoktól érkeznek. Nem a parlament feladata megmondani, hogy miféle uniformizált szemléletben kell tekinteniük arra a múltra, amelyben szüleik és nagyszüleik is részesek voltak akár elszenvedőként, akár hatalmi tényezőként. De értékrendet, egy külpolitikailag motivált diktatúra veszélyeire felhívó, az emberi és polgári jogokat figyelmen kívül hagyó, vagy a történelmi identitásvesztést megcélzó, érték nélküli, pusztán fogyasztói szemlélet szétterjedését ellenző értékrendet közvetíthetünk általa. Ha valaha nagyfeszültséggel telített drótkerítések a betonoszlopokon, legyen szó akár Auschwitzról, akár Recskről, amely megfelelője volt itthon a Szibériában működő Gulag rabtelepeinek, ahol több százezer honfitársunk pusztult el, a kihallgatószobákban a tényekkel mit sem törődő és megbízójuk szája íze szerinti vallomásokat előre megíró és kikényszerítő őrök és kihallgatótisztek világa az, amit a jövő építésének nevében az eljövendő generációkkal meg kell ismertetnünk ahhoz, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát.
(13.00)
Az emberi méltóság és szabadság ellen elkövetett bűnöket, embertelenségeket egyszerre, egy időben, akár úgy is mondhatom, egymásra utalva kell bemutatni. Ha a Ház határoz, és ezzel irányt mutat abban, hogy a történelmi emlékhelyeket felső tagozatosoknak, középiskolásoknak fel kell keresniük, akkor ezeket az elvárásokat célszerű egységes szerkezetben és egyszerre megfogalmazni. Végezetül hadd tegyem hozzá, hogy kárhozatosnak látok minden olyan törekvést, amely fontossági sorrendet állítana fel, vagy pedig egy-egy emlékhelyet - mint történt korábban egy felvetésben 2002 után a Terror Háza Múzeum esetében - kihagyna a sorból.
Hölgyeim és Uraim! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ceterum censeo megfontolásként tehát azt javaslom, hogy a diktatúrák áldozatainak sorsáról történő megemlékezéshez hasonló módon, egységes szerkezetbe foglalva és a törvényhozás konszenzusos egyetértésével határozzunk annak megvalósításáról, kivitelezéséről, hogy a bennünket követő újabb generációknak miféle történelmi relikviákat, miféle hangsúlyokat mutatunk be ahhoz, hogy értékítéletük valóban az európai rendbe beillő, ugyanakkor ne felületes, egyoldalú, nemzeti múltunkat és identitásunkat semmibe vevő legyen.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
