MILE LAJOS
MILE LAJOS
MILE LAJOS (független): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Először is üdvözlöm, hogy a három határozati javaslatot a Magyar Országgyűlés együttes általános vita keretében tárgyalja. Itt nem az időtakarékosságra gondolok, még csak nem is a technikai leleményre, hanem tartalmi okai vannak az optimizmusomnak, ha úgy tetszik, örvendezésemnek. Az együttes általános vita ugyanis jelezheti, üzenheti azt is, hogy három olyan fejezetéről beszélünk a magyar történelemnek, amelyeket indokolt együtt tárgyalni. Indokolt történelmi okokból, de indokolt a szemléletformálás pedagógiai megfontolásai miatt is, és ezt kívánja az ép érzék, az erkölcs és az azt feltételező felelősség.
Mert miről is van szó, tisztelt képviselőtársaim? A három kereszténydemokrata képviselő által benyújtott javaslat az általános iskola felső tagozatos tanulói számára tenné kötelezővé a Terror Háza Múzeum meglátogatását, a három szocialista képviselő valamennyi közoktatásban tanuló magyar fiatal számára kívánja lehetővé tenni, hogy legalább egyszer eljusson az auschwitz-birkenaui haláltábor helyén létrehozott emlékhelyre, a jobbikos javaslat pedig a középiskolás tanulók számára a Recski Nemzeti Emlékpark meglátogatását kezdeményezi. Auschwitz, Recsk és a Terror Háza, azaz Andrássy út 60. - három helyszín, hírhedtté vált helyszínek, borzalmak és kimondhatatlan szenvedések helyszínei, szimbólumai. Ismétlem, nagyon helyes, hogy egyszerre tárgyalunk róluk.
Én úgy nőttem fel, hogy a kommunizmus rémtetteiről még beszélni is tilos volt. Az iskolai oktatásban nem volt tananyag, valami túlkapásokról hadováltak elnagyoltan és vérlázító hamissággal, társaságokban enyhén szólva sem volt ajánlatos ilyenekről beszélni, a családban pedig óvatosságra intve a gyerekeket olykor szóba kerültek a borzalmak, Generációk fojtották magukba a szörnyűségek emlékét, és generációk nőttek fel a hallgatás nyomasztó csöndjében. A kommunisták kegyetlenkedése szinte felfoghatatlan, a tragédiák kimondásának tilalma pedig a lelkeket nyomorította meg. Erre a tilalomra, a kollektív amnézia kierőszakolására épült a kommunizmus berendezkedése, meghonosodási kísérlete, igen, még emberarcú szocialista korában is. Hatalmas bűn az embertelenség és az embertelen hallgatás kényszere.
Ezért helyes, ha a felnövekvő nemzedékek szembesülhetnek a történésekkel, ezért helyes, ha az utókor szembesül a gyalázattal is. A hallgatásnak tehát vége, de korántsem tartunk a szemlélet megtisztultságának nagyszerű állapotánál. Több mint káros, egyenesen bűn az olyan megközelítés, amely az egyes tragédiákat, szenvedéstörténeteket szembeállítja egymással, nagyságrendeket méricskél, még rosszabb esetben igazolások után kutat, vagy elvetemülten szinte versenyhelyzetet akar teremteni a szörnyűségek között. Szándékosan nem tévesnek neveztem az ilyen megközelítést, hanem egyenesen bűnnek, hiszen az ilyen hozzáállás torzítja a szemléletet, roncsoló, romboló hatása van, mint a hallgatásnak. Egyik gazemberséget nem lehet szembeállítani a másikkal, nem lehet az egyiket kiemelni, a másikról pedig gyalázatosan megfeledkezni vagy megkérdőjelezni, bagatellizálni. Nem ismerem a megrendülések semmilyen osztályozását. Akit nem ráz meg az auschwitzi haláltábor gázkamráinak, a halomba rakott gyermekcipőknek, a gyermekjátékoknak a látványa, az hiába iszonyodik el a recski tábor barakkjaitól, egyetemes emberi értékek, fogalmak iránt érzéketlen és a hazafisága is hamis.
Ami a vészkorszak idején történt, a hiteles nemzeti érzés számára is megrendítő és szégyenletes. A mi történelmünk része, ami a haláltáborokban történt, a mi honfitársainkat gyilkolták százezerszámra a pribékek. Nincs olyan esemény, nincs olyan magyarázat, nincs olyan másik felháborító gazemberség, ami ennek a tragédiának a súlyát csökkenthetné. Ugyan miképpen lehet azonosulni az olyan ember megrendülésével, aki a másik ember, a honfitársa érzékenységére nincs tekintettel? Sehogyan. Erkölcsileg is igazolhatatlan tehát az antiszemitizmus.
Természetesen az okfejtés fordítva is igaz. Ami a Terror Házában látható, az nem lehet közömbös zsidó származású honfitársaink számára sem. Ami a kommunizmus idején megtörtént velünk, az mindannyiunkkal történt.
(12.30)
Származásától függetlenül magyar állampolgárok szenvedték el a kegyetlenségeket, és igen, magyar állampolgárok követték el a gazemberségeket, a disznóságokat is. Óhatatlanul osztoztunk a sorsukban, és kötelező osztozni az emlékezet közösségében is.
Azt mondtam, hogy erkölcsileg igazolhatatlan az antiszemitizmus. Ám azt is mondom, hogy nagyon káros és veszélyes az antiszemitizmussal való ocsmány vádaskodás. Legyen mögötte bármilyen érdek vagy politikai megfontolás. Akkor sem helyes, ha félelmek lapulnak mögötte, mert az ilyen vádaskodás csak mérgezi az életet, éppen a félelmek gerjesztésének válik eszközévé. Meggyőződésem, hogy akik a legharsányabban használják ezt az eszközt, azok nincsenek tekintettel azokra az emberekre, akikben valós félelmek alakulnak ki az antiszemitizmus emlegetése kapcsán. Nem jó félelemben élni, és butaság is, ha senki nem kényszerít a rettegésre.
(Az elnöki széket Balczó Zoltán, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Mindegyik előterjesztés hangsúlyozza a felnövekvő nemzedékek történelemismeretének fontosságát, a szemléletformálás, a személyiség kialakulásának jelentőségét. Ez nagyon helyes. Ám ha már végre tudunk nyíltan beszélni múltunk tragikus fejezeteiről is, ezt a szabadságot ne használjuk arra, hogy rossz példát mutatunk, hogy mi magunk torz képet festünk ezekről a fejezetekről. Ezért nem helyeslem, ha egyik korszakot, mondjuk, a kommunizmus időszakát a legnagyobb traumának minősítjük a modern magyar történelemben. Mintha lehetne itt méricskélni, lennének mértékegységek, amelyek tökéletesen eligazítanának a besorolásban, például a náci-nyilas rémuralommal való idétlen és hamis összevetésben. Mert már a felvetés is helytelen és káros. Fölösleges feszültségeket teremt, az önismeret helyett tévutakra visz.
Minden tragédia, minden kegyetlen korszak önmagában értelmezhető, és önmagában elfogadhatatlan. Nem akarok itt történetfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, ám nem tartom szerencsésnek, ha megismerhető objektív valóságról beszélünk az indoklásban. Még akkor sem, ha a múzeumban ismerhető meg ez az objektív valóság. Furcsa ezt olvasni egy kereszténydemokrata előterjesztésben, ugyanis erősen marxista színezete van. Elég régóta vitatkozik az ismeretelmélet a valóság megismerhetőségéről, itt legyen most elég annyi, hogy a tények feltárása csak része a történelem tanításának, a történészek tevékenységének. Ugyanígy része a tények interpretálása, magyarázata, az összefüggések felmutatása. Itt keresendő a mi felelősségünk is, például annak elfogadásában, hogy bizony sokszor szerencsésebb a történészekre bízni a magyarázatokat és a politikának egy kicsit hátrébb húzódni. Ilyenkor törekszik a politika valóban a tárgyszerűségre, ha úgy tetszik, az objektivitásra. Amikor a megítélésben, a minősítésben szerény tud maradni.
A Lehet Más a Politika tehát támogatni fogja mind a három határozati javaslatot. Egyszerre mind a hármat, és nem egyiket kicsit jobban, a másikat pedig kevésbé. Hozzá kell tennem, hogy a szimbolikus ügyek, az emlékezetpolitika nagyon fontos dolog, de egyben nagyon sérülékeny is. Ha nem bánunk vele csínján, mértékkel, akkor bizony hamar veszíthet jelentőségéből. Ha túl sokszor nyúlunk a szimbolikus ügyekhez, fennáll a veszélye, hogy éppen az ellenkező hatást érjük el. Érdektelenné válnak esetleg még azon korosztályok számára is, akiknek éppen a tudatát, szemléletét kívánjuk alakítani.
Azzal kezdtem, hogy üdvözlöm az együttes általános vitát, mert alkalmat nyújt az egységes kezelésre, üzenhetünk vele, hogy el kívánjuk kerülni a káros szembeállításokat. Igazán akkor volnék nyugodt, ha az előterjesztők máshogyan rendeződnének el. Mondjuk, a kereszténydemokraták indítványoznák a fiatalok számára az auschwitz-birkenau-i haláltábor helyén kialakított emlékhely meglátogatását, a szocialisták kezdeményeznék a recski tábor meglátogatását, és mindenki javasolná a Terror Háza Múzeum megtekintését. Azt remélem, hogy ez is eljön. Azt remélem, hogy a mai vita ebbe az irányba teszi meg az első lépéseket, és abban is bízom, hogy nem a hadakozás folytatódik, hanem a kölcsönös megértés őszinte szándéka vezet mindannyiunkat. Ezért fogjuk támogatni mind a három határozati javaslatot.
Köszönöm a figyelmet. (Osztolykán Ágnes tapsol.)
