SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Megköszönöm képviselőtársaimnak is, akik e késői órán még itt kitartanak. Engedjék meg, hogy éppen azért, mert a mai nap van az évfordulója az utolsó orosz katona távozásának az országból, megemlékezzek dédnagyapámról. Nagy megtiszteltetés az, hogy dédnagyapámról beszélhetek e falak között. 1900-ban született, átélt két világháborút, egy ’56-ot, kuláklistára került, meghurcolták, és soha nem élte meg a rendszerváltást, ’89-et. Én viszont 18 éves fiatalemberként nagyon-nagyon sok álommal és elképzeléssel vártam azt az időpontot, amikor mindaz, amit dédnagyapám mesélt, hogy milyen lehet egy másik világ, bekövetkezik.
Abban az időszakban egy hihetetlen értékgazdagság maradt ránk. Ott voltak a határ menti területek, amelyek teljesen érintetlenek voltak, katonai területek, amelyek érintetlenek voltak. Az elmúlt 23 évben ezeknek az erőforrásoknak jó részét feléltük, belaktuk, tönkretettük, és nagyon-nagyon szomorú vagyok emiatt.
Annak idején mulattunk, emlékszem rá, fiatal madarászként fogadtunk csoportokat; holland csoport érkezett, egymást túrták ki a buszból, hogy egy kék búzavirágos pipacsmezőt fotózzanak, mert Hollandiában akkor már semmi ilyesmi nem volt, és mi vertük a mellünket, hogy milyen gazdag az országunk, milyen értékgazdagsággal dicsekedhetünk, és büszkék voltunk arra, hogy majd mi tanulhatunk a kapitalizmus hibáiból, és nem követjük el azokat a hibákat, amiket elkövetett a fejlett Nyugat. Most, így 23 évvel később azt látom, hogy minden hibát elkövettünk mi is, amit elkövethettünk, és feléltük erőforrásainkat.
Döcögtünk annak idején az M7-esen, mulattunk azon, hogy hogyan döcög az M7-esen a kocsi, mentünk a Balcsira, és jó volt különböző pedagógusüdülőkbe meg ilyenekbe a szüleim révén elmenni. De most már nem megyünk a Balcsira, és 23 évvel később egyre kevesebb gyerek az, aki megfordulhat egy úttörőtáborban, vagy elvihetik nyáron táborba.
Bukarestbe mentem a kilencvenes évek elején egy konferenciára, és döbbenten néztem, amikor Bukarest külvárosán átment a vonat, hogy milyen mezítlábas kis cigány gyerekek rohangálnak kéregetve, és közben megértük 23 év alatt, hogy ha elmegyek Borsodba, jelentős részében ugyanezt látom, és Magyarország egy része ugyanolyan helyzetbe süllyedt, ami akkor elképzelhetetlen volt.
Nagyon-nagyon sok álom és remény volt akkoriban. Akkoriban indultak a civil szervezetek, szárnyra kaptak a kilencvenes évek elején, elkezdtek alakulni, mind hittek a demokráciában, hittek abban, hogy Magyarországon kiépülhet egy olyan demokratikus rendszer, amely majd teret enged annak, hogy a közvetlen demokrácia gyakorlásával a harmadik szektor megerősödjön. Most leginkább akkor halljuk a civil szervezeteket, amikor éppen valamelyik miniszter a Kehit rájuk küldi, vagy éppen megpróbáljuk ellehetetleníteni őket támogatási rendszerekkel.
Én alapvetően nem nagyon a liberális nézeteimről vagyok híres, de a kilencvenes évek elején Geréb Ágnesnek egy programban segítettek volna, hogy létrehozza az első magyar születésházat.
(20.50)
Megvolt hozzá a költségvetési tervezet, hogy beindíthatja ezt, és az a nő, akit olyan sokszor bántottak már, olyan sokszor meghurcoltak, akkoriban reménytelien várhatta azt, hogy hátha beindul Magyarországon az a bábapraxis, ami azóta sem indult be, és egyre nehezebb, üldözésnek van kitéve, és nemhogy nem történhetett meg az, aminek be kellett volna következnie, és Nyugat-Európában sok helyen bekövetkezett, még rosszabb helyzetbe került.
Ugye, akkoriban a privatizáció egy rendkívüli lehetőségnek tűnt, és azt mondták, hogy majd fejlődni fog a gazdaság. Ugyanakkor azt láttuk, hogy az emberek, akik együtt dolgoztak az üzemekben, azokra a tulajdonosok rátettek egy lakatot, ki mit őriz, abból él, a kommunista rendszer maradékából, valahogy ezekből a hatalmakból gazdasági hatalmak lettek, és a társadalomnak egy jelentős része, akinek addig munkája volt és megélt, az azt látta, hogy az a morál kezd el dívni az országban, hogy valahogy, valamilyen eszközökkel rá kell tenni az erőforrásokra a kezünket, és azzal kell boldogulnunk.
Akkoriban, amikor még nem tűnt fel az, hogy a vidék rossz helyzetben van, a kilencvenes évek elején még több ezer birka legelte a túrkevei gyepeket is, és bármilyen alacsony képzettségű embernek volt munkája állattartásban, állattenyésztésben, nem gondoltuk azt, hogy öt-hat éven belül abból a tizenmennyi ezer birkából majd ezer lesz, majd pár száz, és eltűnik a legeltetéses állattartás, tönkremennek a gyepeink, amik több száz évig legeltetve voltak, és mindez összeomlik. Volt „Biztos kezdet” program, aminek nagyjából már biztos vége van. Volt a terv; annak idején ugye, mosolyogtunk a kommunizmus vas és acél országa tervein, ugyanakkor a vas és acél országa munkát adott az embereknek, majd szétverték az összes üzemet, és megszűntek a munkahelyek.
Tehát meg szerettem volna emlékezni arról, hogy mik voltak a reményeink 23 évvel ezelőtt, 18 éves koromban én hogyan láttam azt, hogy milyen remények elé néz az ország, és én nagyon-nagyon csalódottan látom azt, hogy milyen irányba jutott az ország, hogyan alakult a demokráciánk állapota, és az a párt, aki akkor azt mondta, hogy soha ne legyen többségi hatalom még egyszer (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hogyan él most ezzel vissza. Erről szerettem volna megemlékezni.
Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik és az MSZP soraiban.)
