DR. SIMICSKÓ ISTVÁN
DR. SIMICSKÓ ISTVÁN
DR. SIMICSKÓ ISTVÁN (KDNP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! 88 éves korában, hosszú betegség után elhunyt Grosics Gyula, a nemzet sportolója, a magyar labdarúgó-válogatott, az aranycsapat legendás kapusa.
Mai gyakorlatias, rohanó világunkban sokszor halljuk, hogy senki sem pótolhatatlan. De mi tudjuk, hogy igenis vannak pótolhatatlan emberek. Az ilyen pótolhatatlan emberek közé tartoznak a nagyszüleink, szüleink, gyermekeink, a családunk tagjai. Grosics Gyula bácsi a nemzetünk nagy családjának volt pótolhatatlan tagja.
Szegény dorogi bányászcsaládból származott, szülei a kiemelkedés reményében papnak vagy hegedűművésznek szánták. Ennek megfelelően hétköznap esténként hegedűórákat vett, míg vasárnaponként ministrálni járt. Hogy hogyan lett végül is labdarúgó, erről nekem azt mesélte el, hogy 14 és fél éves korában a kerékpárjára támaszkodva nézte, ahogy az NB II-ben szereplő Dorog játékosai éppen a komáromi mérkőzésükre készülődnek, azonban az indulás előtt kiderült, hogy hiányzik a kapus, sőt hiányzik a tartalékkapus is. Majd az edző egyszer csak odaszólt a bámészkodó fiúnak, hogy te velünk jössz a mérkőzésre, te fogsz védeni. El is ment, ösztönösen ment a labdára, ahogy elmondta, és 2:1-re megnyerték a mérkőzést a komáromi csapat ellen. Így lettem, mondja ő, 15 évesen pap helyett kapus.
Az egyház ugyan elveszített egy jövendő kispapot, de az egész nemzet nyert egy világklasszis kapust. Háromszoros magyar bajnok volt a Honvéd színeiben. 390 bajnoki mérkőzésen lépett pályára. 1948 és 1954 között a veretlen magyar válogatott állandó kezdő kapusa. 1947 és 1962 között összesen 86 alkalommal volt a válogatott kapusa. A válogatott szereplését tekintve ritka volt a kudarc, 59 győzelem, 14 döntetlen és csak 13 vesztes mérkőzésen védett, összesen 96 gólt kapott, miközben csapata 258 gólt lőtt.
(13.30)
Az 1952-es helsinki olimpián a győztes magyar válogatott tagja volt. Három világbajnokságon, 1954-ben, ’58-ban és ’62-ben védte a válogatott kapuját. Részese volt az évszázad mérkőzésének, a nevezetes 6:3-as londoni diadalnak, amelyet 1953-ban játszottak. Később, az ’54-es berni világbajnoki döntő ezüstérmese lett.
Az 1956-os forradalom után meghurcolták, az Államvédelmi Hatóság „szárnyai alá vette”, és egy évre eltiltották a játéktól. ’56 után, Pestről száműzve, a Tatabánya kapujában folytathatta, ahol 1963-ig játszott. 1964-ben abbahagyta a labdarúgást, mert nem engedték, hogy a Ferencvároshoz igazoljon. A nemzeti csapattól 86 válogatottság után 1962 őszén, a jugoszlávok elleni meccsen búcsúzott. Hatszor a világválogatottba is meghívták. Visszavonulása után edzőként folytatta pályafutását.
A „fekete párduc” becenevet jellegzetes fekete mezéről, illetve kiváló reflexekkel párosuló, ruganyos mozgásáról kapta. Képes volt arra is, hogy ne csak a hálót őrizze, hanem a védelmet is irányítsa, és a játékkal folyamatosan együtt élve, olykor a kapuját messze elhagyva, szinte negyedik védőként küzdött és biztatta csapattársait.
Tisztelt Képviselőtársaim! Egy kiváló embert veszítettünk, egy igazi nemzeti kincset veszítettünk, a nemzet sportolóját, aki sportolóként és emberként egyaránt példát és irányt mutatott nekünk emberi tartásból, küzdeni tudásból. Ez év februárjában még a róla elnevezett újbudai Grosics Gyula Sportiskolában együtt ünnepeltük a 87. születésnapját, ötszáz gyerekkel együtt. Maradandó élmény volt mindannyiunk számára. Örökké őrizzük emlékét.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)
