SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Parlament! Tisztelt ellenzéki Képviselők! - akik még jelen vannak.
Tisztelt Pulpitus!
1900. január 25-én született meg Fekete István Göllén, Somogy megyében, és a helyi tanítómester fiaként ismerkedett az élettel. Viszonylag korán, ötévesen iskolába került, és onnantól kezdve nagyon kemény nevelést kapott, és ebből a kemény nevelésből született meg vagy jött létre az az ember, aki nemcsak íróként, emberként és gazdálkodóként lehet példaképe a mai kor bármelyik fiataljának vagy emberének, hanem felnézhetünk rá számos más eredménye miatt is.
Összességében a megemlékezés lényege nyilvánvalóan az 1970. június 23-án történt halála, 44 éve hunyt el, és nagyon röviden meg szeretnék emlékezni a 70 életévének néhány eseményéről.
1914-ben alig lépett a középiskolába, önkéntesként jelentkezett az első világháborúba, ahol hadtanoncként vett részt a konkrét harcokon kívül, és összességében a saját csatáit megvívta, saját harcait megvíva szerelt le, majd megkezdődött gazdatiszti pályafutása. Ajkán helyezkedett el egy gazdaságban, ahol megismerte feleségét, és így született 1930-ban és 1932-ben két gyermeke.
(20.50)
Az írást nagyon korán kezdte. Hároméves korától voltak jóformán feljegyzései, viszont már a két világháború közötti időszak volt az, aminek életét szociológiai írásaival, nagyon-nagyon humanista írásaival bemutatta.
A Tanácsköztársaságot nagyon-nagyon kritikusan írta meg Zsellérek című művében. Emiatt a második világháború után a kommunista rezsim nem pusztán mellőzte írói munkásságát, hanem 1946-ban az ávó elvitte. Egyik veséje szakadt le, egyik szeme vakult meg, és többnapi verés után dobták ki a János Kórház mellett. Ezt követően nem kaphatott sehol munkát, és nem vállalhatott sehol semmilyen tevékenységet, és habár korábban tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, semmilyen írását nem közölték.
Régi kapcsolatok kapcsán került Kunszentmártonba, ahol egy halászgazdaképző iskolában kezdett el tanítani, és itt engedte meg az iskola vezetésének közbenjárásával, hogy Halászat című tankönyve megjelenjen, ami újra visszahozta az írói világba.
Ezt követően kapott egy nagyon pici létjogosultságot, hogy írói állatregényei, a Vuk, a Csí, a Kele és a Bogáncs megjelenhessenek Magyarországon, utána a Tüskevár és Téli berek című művek lettek azok, amelyek a hatvanas évektől kezdve újra íróvá tették. Visszaköltözhetett a fővárosba, a földművelésügyi minisztériumban kapott állást, és ez az állás tette neki lehetővé, hogy újra folytassa az írását.
Mind a két világháború között, mind pedig a második világháborút követően nagyon élénk vadászati publicisztikát folytatott. A Nimród című lapnak volt a folyamatos írója, és a főszerkesztő barátjával, Kittenberger Kálmánnal nagyon-nagyon sokat tett a magyar vadászati etikáért és kultúráért.
A felszólalásomnak nemcsak a halálának 44. évfordulója az egyik oka, hanem az a méltatlan mellőzésérzés is, ami az elmúlt időszakban megjelent. Az én személyes véleményem szerint méltán kerültek tananyagba, a gyermekek számára olvasmányként ajánlásra Márai- és Wass Albert-művek, ugyanakkor ez nem lehetett volna arra ok, hogy Fekete István mellőzésre kerüljön. A jelen pillanatban a Bogáncs és a Tüskevár műve az, ami az ötödik osztályban ajánlott műként szerepel, ugyanakkor a műveinek jelentős része, ami a két világháború közötti idővel, élettel, magyarsággal foglalkozik, gyakorlatilag lényegesen nagyobb mondandóval, a Zsellérek, a Ballagó idő, a Gyeplő nélkül, azok jelen pillanatban sehol nem jelennek meg ajánlásként.
Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy méltatlanul mellőzött a magyarországi oktatásból munkássága, ugyanis jelenleg Jókaival még mindig a legolvasottabb magyar írók egyike. Könyveit 8,7 millió példányban adták ki Magyarországon, és 14 nyelvre fordították le a műveit. 1973-ban jelent meg először külföldön, a Szovjetunióban könyve. Miután Magyarországon nem engedték, hogy Szovjetunióba menjen, a felesége halála után három évvel vitte ki, és ez indította el a nemzetközi pályafutását az írónak.
Összességében egy példás embert, egy példás hazafit és egy példás írót köszönthettünk, akit egyetlen ismert idézetével szerettem volna még bemutatni, amit az életében foglal össze: „Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben megtaláltam a Hazámat.”
Ezekkel a gondolatokkal ajánlom munkásságát az önök figyelmébe.
Köszönöm szépen. (Általános taps.)
