DR. PÓSÁN LÁSZLÓ,
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ,
DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Úgy hallottam és úgy tapasztaltam, hogy az egész beterjesztett törvényjavaslattal kapcsolatban lényegében a figyelem kifejezetten a felsőoktatásra irányult, és ezen belül is láthatóan a kancellári tisztségre, jóllehet azért maga ez a csomag ennél bővebb, és azért ne felejtsük el, hogy érinti a közoktatásnak számos olyan területét, ahol az érintettek számára pozitív és jó irányú, kedvező változást hoz magával. Tehát láthatóan a kritikák is a kancellária téma köré csoportosultak, úgyhogy engedtessék meg, hogy akkor ezzel kapcsolatban elmondjam az álláspontunkat.
Fodor Gábor azt mondta, hogy szerinte, illetve az ellenzéki vélemények szerint ez nem helyes, az autonómia sérül, és nem európai megoldás. Szeretném jelezni, hogy ha csak egy picit felemeljük a tekintetünket, kicsit nyugatabbra nézünk, akkor azt látjuk, hogy Németországban a kancelláriarendszer a felsőoktatás szisztémájában elfogadott, ismert, általános, az angolszász világban az elnöki rendszer ismert, elfogadott és általános. Tehát azt mondani, hogy a kancellária mint olyan, ez a fajta egyetemirányítási, egyetemmenedzselési szerkezet valami életidegen lenne, nem európai és az ördög tudja micsoda, az egész egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Továbbá, ha már a kancellária szóba kerül, azt se felejtsük el, hogy az egyetemi rendszernek van egy történelmi múltja is Európában. Az egyetemek a középkorban alakultak ki, és hosszú-hosszú évszázadokon keresztül az egyetemeket kancellárok irányították, úgy, hogy azt a fenntartó nevezte ki - ez hosszú időn keresztül egyébként az egyház volt, tehát értelemszerűen az illetékes érsek -, és a professzorok választották a tanulmányi és tudományos területre a rektort. Ez a modell, ez a konstrukció egyébként Európa nyugatibb részein, az angolszász világban, természetesen az idők változásainak számos dolgát figyelembe véve, de alapvetően megmaradt, pontosan azáltal, hogy vagy elnöki rendszer van, vagy kancelláriarendszer van. Lényegében erről szól a mostani javaslat. Akkora volumenű egyetemeken, amelyek nem egy esetben megyei jogú városokat is meghaladó költségvetéssel, vagyonnal gazdálkodnak, azokat lényegében egy professzionális menedzsment irányítása alá szeretnénk helyezni, ami nem érinti, és nem sérti a kutatás és az oktatás szabadságát, hiszen azt az Alaptörvény is egyértelműen rendezi és garantálja.
(19.50)
Ugyanakkor jó, ha emlékezünk arra, hogy mindazok a szlogenek, amelyek az egyetemi, felsőoktatási autonómiáról szóltak, egyáltalán nem jelentettek biztos garanciát arra nézve, hogy mondjuk, ezen óriási vagyon vagy éppen pénz valóban hatékonyan és jól hasznosult volna minden esetben. Nem akarok konkrét intézményeket megnevezni, de a sajtóból értesülhettünk az elmúlt években arról, hogy hol milyen természetű nyomozásokról vagy éppen visszaélésgyanús ügyekről volt szó. Felsőoktatást érintő ügyekről van szó természetesen. Tehát egyáltalán nem gondolom azt, hogy fenékig tejföl volt az eddigi élet és minden kifogástalanul működött.
Ugyanakkor bármelyik egyetemet, felsőoktatási intézményt megnézzük, azok a rektorok, akiket erre a posztra méltónak talált az egyetemi, felsőoktatási közösség, nyilvánvalóan egyébként kiváló tudósok voltak, hiszen a felsőoktatási törvény minden alkalommal, akárhány módosítás is volt, a rektor személyére vonatkozóan alapvetően tudományos kritériumrendszereket írt elő. Lehet valaki kiváló fizikus, biológus, irodalmár, néprajzkutató és lehetne hosszasan sorolni miféle akadémiai területek vannak, az egyáltalán nem garancia arra nézve, hogy első számú legfőbb vezetőként egy ekkora rendszer minden ágát-bogát, zegét-zugát a legnagyobb felelősséggel képes átlátni és igazgatni, még akkor sem, ha volt egy szakapparátusnak mondott rendszer mellette, mert a szakapparátusi rendszer mondta meg lényegében, hogy mi történjen, és a rektor a legtöbb esetben rábólintott. Lehet ezen persze ingatni a fejünket, hogy hát azért nem így volt, most némi leegyszerűsítéssel a hétköznapi világ gyakorlata nagyon sok esetben így működött.
Ezek a rektorok kiváló tudósok voltak, akiknek az a dilemma állandóan a szemük előtt lebegett, hogy iksz év nagy egyetemi menedzsmentvezetés, egyetemirendszer-irányítás egyet jelent azzal, hogy négy évre, nyolc évre - ki meddig volt rektor - kiesik egyébként a tudományos tevékenységéből. Ez különböző tudományterületeknél eltérő terhet jelent, de nem könnyű a tudományos életben, ha valaki éveken keresztül kiesik, visszakapcsolódni a híráramlatba, egyáltalán a tudományos élet vérkeringésébe. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból is érdemes meggondolni, hogy professzionális menedzsmentje legyen az egyetemi rendszernek.
Ez az elképzelés egyébként nem új. Tehát senki nem mondhatja, hogy váratlanul, meglepetésszerűen érte. Már az első Orbán-kormány idején ezek a tervek előkerültek, napvilágot láttak. Az más kérdés, hogy akkor ez még nem jött elő. Viszont 2012-től, aki csak egy kicsit is figyelt a felsőoktatás világára, az tudhatta, hogy ilyen természetű tárgyalások, egyeztetések, előmunkálatok bizony zajlanak, voltak. Erről egyeztetés volt a felsőoktatási kerekasztalnál is. Úgyhogy senkit nem érhetett váratlanul, és bizony még azt sem mondhatjuk, hogy a Rektori Konferencia heves ellenállását váltotta volna ki. Nem állítom, hogy minden rektor boldog volt, de azt sem lehet állítani, hogy egyöntetű elutasításba ütközött volna. Azt kell mondanunk, hogy ebből a szempontból mindenki hozzáállásának mikéntjétől függően, de sokkal inkább elfogadóbb a felsőoktatási világ ezzel az elképzeléssel kapcsolatban, mintsem elutasító lenne.
Ha arra gondolunk, hogy miért most kell ezt bevezetni, nyilvánvalóan ilyen felvetéseket is lehetett hallani, szakszervezet megnyilvánult és így tovább, egy dolgot jó, ha látunk. Először is nem generálisan minden intézménynél azonnal, hiszen ez egy elhúzódó folyamat. Szeptember 1-jétől lehet bevezetni ott, ahol ebből a szempontból a személyi feltételek és így tovább rendelkezésre állnak. Azért kell szeptember 1-jétől, ha belegondolunk, mert az új rendszernek van egy belső, az egyetemi világban értelmezendő jogalkotási, ha úgy tetszik, szmsz-alkotási kötelezettsége. Hatvan nap áll rendelkezésre felállítani egy új igazgatási konstrukciót az egyetemi rendszeren belül és így tovább. Mindez azért, hogy a következő naptári év, ha úgy tetszik, költségvetési év, a 2015-ös esztendő ennek ismeretében indulhasson. Szerintem ezt meg kell lépni, a nagy egyetemeknél meg különösen, ott, ahol a legnagyobb állami vagyonnal való felelős gazdálkodás elvárható és minden szempontból, azt gondolom, a választópolgárok felé átlátható kezelést igényel.
Meggyőződésem az, hogy ha Magyarországon az elmúlt évtizedekre visszatekintve a felsőoktatási intézményekben van kancellár típusú felelős, működtetésért felelős vezető, nem hiszem, hogy oly mértékű PPP-konstrukciós beruházások megvalósultak volna, mint amilyenek az elmúlt esztendőkben mégiscsak megvalósultak, és amelyeknek a levét mind a mai napig nagyon sok intézmény issza, és amelyeknek a terhét nagyon sok intézmény mind a mai napig nyögi.
A Testnevelési Egyetemmel kapcsolatban Fodor Gábor azt mondta, ellentétes az integrációval, hogy leválik a mostani anyaintézményéről. El kell ismerni, hogy igen. De azt is tegyük hozzá azonnal, hogy az egész budapesti felsőoktatás egyébként az integráció szellemének az élő tagadása, amióta van. Ugyanis az az integrációs törvény, amely a felsőoktatásra vonatkozóan megszületett és 2000-től elméletileg, sok helyen gyakorlatilag is megvalósult, úgy nézett ki, hogy a vidéki nagyvárosok különálló egyetemeiből valóban lett egy. Lett egy szegedi, egy pécsi, lett egy debreceni egyetem és így tovább, Budapesten meg nem. Budapesten elég furcsa módon álltak össze a különböző intézmények, hogy kipipálhassák papíron azt, hogy megvolt az integráció. Valljuk be őszintén, hogy nem. Egészen sok esetben életidegen módon álltak össze különböző egységek. Az élet meg olyan, hogy egy idő után az ilyen életidegen dolgok bizony kibuknak, és azt utána nem lehet tovább csinálni. Szerintem ami nem megy, azt ne erőltessük. Akkor próbáljuk meg életszerűen, gyakorlatiasan és a józan paraszti ész alapján megnézni, hogy mi az, ami működtethető és mi az, ami jó dolog.
A Pető Intézet apropóján valljuk be őszintén, hogy ez eddig is állami pénzből ment. A Pető Intézettel kapcsolatban az előző ciklus idején az ellenzéki padsorokból krokodilkönnyeket hullajtottak, hogy mikor lép már a kormány, mikor nyújt mentőövet. Megtörtént. Ezek után egy felelős gazdálkodás szempontjából, valljuk be őszintén, nem elképzelhető az, hogy egy rosszul gazdálkodó magáncég további pénzelése legyen változatlan fenntartások mellett. Hozzá kell nyúlni. Ha állami pénzből működött eddig is, és azt valahol nem jól kezelték, csak gondoljunk a sajtóhírekre és nem is megyek tovább, akkor miért is kellene ugyanazt a konstrukciót fenntartani? Ezt kéri számon rajtunk Fodor Gábor, meg elvileg az ellenzék, mert azt mondta, hogy az ellenzék álláspontját képviseli. Szerintem ez rendben lévő dolog. Egy fontos tevékenységet lát el a Pető Intézet, ahhoz a pénzt közpénzből biztosítani kell, de annak a valódi célorientált felhasználását is biztosítani kell. Egész egyszerűen erről szól, és ezért fog bővülni ez a kör, tehát az állami fenntartású főiskolák köre egy újabb intézménnyel. Szerintem rendben lévő dolog.
A gyakorlóiskolák kérdését is kezeli ez a törvény, szerintem helyesen. Hiszen az nem volt világos a korábbi felvezetőkből, elképzelésekből, hogy a felsőoktatási intézményekhez tartozó gyakorlóiskolák tanárai végső soron most hova is tartoznak, mi a jó besorolásuk, ki lesz majd felettük a munkáltatói jog gyakorlója, a rektor vagy a kancellár. Ebből a szempontból világos képet teremt a benyújtott javaslat és megmondja, hogy a rektor, hiszen ezek oktatási feladathoz kapcsolódnak.
A duális képzésről is szó van. A duális képzés apropóján kétségkívül lehetnek olyan érzetei az embernek, hogy hogy és mint van kimunkálva, vagy hogy nincs kimunkálva. Egy dologra azért szeretném felhívni a figyelmet, ez egy szép divatos kifejezés, de hogy feltétlenül ezt kell-e használni vagy sem, nem vagyok róla meggyőződve. Ugyanis amióta világ a világ, orvosképzés például gyakorlati képzés nélkül nincs. Ha úgy tetszik, duális képzés van, már nem tudom, mióta. De ugyanezt el lehet mondani az agrárképzésről is vagy éppen a pedagógusképzésről és nem ragozom. Nyilván lehet ezt sok szempontból finomítani, lehet közelíteni a gazdasági szféra szereplőit is. A felsőoktatás részéről jó kezdeményezés, nyilván ennek számos lehetőségei vannak, de ez megint már egy olyan feladat, az a fajta menedzsmenti feladat is, amely nem biztos, hogy a jelenlegi vezetési szerkezetben megadatik minden intézmény számára.
(20.00)
Mondok egy konkrét példát, hogy érthető legyen. Akkor, amikor egy egyetem ipari szereplőkkel clusterszerződéseket köt, az tipikusan az a feladatkör, ami egyik oldalon jogi, közgazdasági, menedzsmenti dolog, a másik oldalon pedig valóban egy nagyon komoly tudástartalom. És egyre több olyan pályázat, projekt van, ami tudástranszferhez kapcsolódó kérdésként jön elő, amikor együtt kell működni, ha akarja, ha nem, ha sikeres akar lenni, az akadémiai, a tudásszektornak és a menedzsmenti szektornak. Ezért ebben a rendszerben, ami eddig volt, nem volt ilyen ember az egyetemeken. Tehát jó, ha ezt látjuk. És ha még azt az érvet is magunk elé vesszük, hogy hogyan is néz ki a következő költségvetés időszaka az Uniónak a kutatási forrás felhasználásakor, azt láthatjuk, hogy lényegében, nagyon leegyszerűsítve, aki sikeresen tud pályázni, az komoly forrásokhoz tud jutni, aki meg nem, az nem.
Az elmúlt négy évben is ebbe az irányba próbáltuk tolni a dolgokat, hogy rákészítsük Magyarországot erre az új feladatkörre, a jövőben ez még nagyobb kihívásként jelentkezik, még felelősségteljesebben, ugyanakkor nagyon komoly forráslehetőség is. Használjuk ki, ehhez pedig igazítsuk hozzá az egyetemi szerkezeteket is.
Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)
