KISS LÁSZLÓ
KISS LÁSZLÓ
KISS LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. Az elmúlt néhány percben vagy órában hallottunk régi hagyományokra, történeti múltra való visszahivatkozást. Az előterjesztő mintegy tíz percben elmondta, hogy ez az előterjesztés, amely előttünk van, mennyire része a magyar közigazgatási hagyománynak, majd három-négy percben elmondta, hogy mennyire nem része a magyar közigazgatási hagyománynak; elmondta és részletezte az eltéréseket.
Mindig szeretem, amikor történelemmel foglalkozunk - szakmai ártalom -, ugyanakkor mindenkinek figyelmébe ajánlom, hogy a múlt nem egy olyan csupor, amiből azt veszünk ki, amit szeretnénk, és figyelmen kívül hagyjuk azokat a történeti eseményeket, amelyek nem támasztják alá érvelésünket.
Kezdjük történeti hagyományainkat az egyik legcsodálatosabb demokratikus hagyományunkkal, 1848-cal. Kevesen tudják, hogy a „miniszter” szó szolgát, ebben az értelemben közszolgát jelent. Kevesen tudják azt is, hogy az áprilisi törvények, illetve az azt megelőző 12 pont felelős magyar minisztériumról beszél, és azok az emberek, akik felelősséget vállaltak ebben a kormányban, szolgaként tekintettek magukra.
Ha megnézzük a most előttünk lévő javaslatot, akkor azt látjuk, hogy a miniszterek nem szolgák, nem közszolgák; ezek bürokraták, és a bürokratákat irányító, igazgató csúcsminiszter az, aki valamilyen módon átveszi a kormányzat nehéz súlyát a miniszterelnöktől. Ilyen értelemben akár azt lehet mondani, hogy értelmetlennek tekintem azt a vitát, hogy kinek van kormánya vagy kinek nincsen kormánya, hiszen úgy tűnik, hogy a Miniszterelnöki Hivatalnak van kormánya. Ez jól látszik abból a szerepfelfogásból, ahogyan a törvény ezt nekünk sugallja.
Persze, minden kritika jogos az ellenzék felé, amely arról szól, hogy valójában ködös dolgokról beszélünk, hiszen nem tudjuk pontosan, mi az, ami előttünk van. Ezt nézzék el nekünk, kérem, mert nem kapunk ebben támogatást, hiszen sem a kormányprogramról nincsenek ismereteink, sem pedig arról az előzetesen elkészülőben lévő rendeletről vagy bármely más jogszabályról, amely a minisztériumok feladatköréről szól. Ennek hiányában igen nehéz mást tenni, mint minden frakció a saját álláspontja, saját nézete szerint elgondolja azt, hogy mi is lehet ezekben a jogszabályokban.
Persze, joggal fel lehet vetni, hogy a korábbi kormányzati ciklusokban hasonló jogszabályok készültek, azonban egyedülálló az a mód, hogy kormányprogram nélkül áll jelenleg a miniszterelnök, így még csak átvitt értelemben sem tudjuk, akár csak sugalmazva sem tudjuk azt, hogy mi is lehet az egyes kormányzati struktúrák mögött.
A régi hagyományokat folytatva azt lehet mondani, hogy a jelen parlamenti ciklus, akár a Miniszterelnöki Hivatal ilyetén való felerősítése valóban nem példa nélküli a magyar történelemben, azonban az példa nélküli, hogy ilyen mértékű koncentráció történik. Ugyan a Miniszterelnöki Hivatal vagy a Miniszterelnökség, ahogy a két világháború között nevezték, szerepe erős volt ebben az időszakban, ám nem vezette miniszter ezt a hivatalt, államtitkári rangban álló tisztségviselő vezette, aki hagyományosan egyébként nem is politikai szerepet látott el. Lehet a múlt hagyományairól beszélni, de azért jó, ha tudjuk, hogy mind a dualizmus idején, mind a két világháború között a jelenlegihez képest sokkal nagyobb arányú miniszteri struktúrák voltak, sokkal több minisztérium, sokkal több ügy az, ami ebben az időszakban létezett.
Ezért szeretnék kérni mindenkit arra, kedves képviselőtársaim, hogy amikor a múlt bugyrából merítenek, akkor ezt azzal a felelősséggel tegyék, hogy pontosan a tényeknek, a régmúlt tényeinek megfelelően idézzék ezeket az eseményeket.
Tisztelt Ház! Az előttünk lévő kormányzati struktúra, úgy gondolom, változatlan folytatása annak a nagyon rossz közigazgatási gyakorlatnak, amit második Orbán-kormánynak hívnak. Annyiban valóban sikeres ez a kormány, hogy bekerült a könyvekbe, bekerült a tankönyvekbe, a jogalkotási tankönyvekben, a legújabb jogalkotási tankönyvekben elrettentő példaként emlegetik azt a jogszabályalkotást és közigazgatási gyakorlatot, amit a kormány az elmúlt négy évben folytatott.
Tökéletesen igaza van mindenkinek abban, hogy természetesen lehet választást nyerni ilyen politikai tevékenységgel és teljesítménnyel is; már hadd utaljak azokra a képviselőkre, akik előttem szóltak ebben a témában, hogy azért érdemes megfontolni, hogy milyen áron. Ha komolyan gondoljuk azt, hogy itt mindenki és a kormány is azért van, hogy az ország javát szolgálja, akkor nyilvánvalóan nem lehet szándéka senkinek a közigazgatás lepusztítása, az Országgyűlés gyengítése és a jogszabályalkotás silányítása. Az elmúlt négy évben pedig ez történt: ezt a kormányt a bürokratikus tehetetlenség, a kusza jogszabályalkotás és a következményeknélküliség jellemezte. Azt gondolom, attól, hogy ez így van persze, még lehetne másként: be lehetne látni, hogy hibás volt ez a gyakorlat - életidegen csúcsminisztériumok létrehozása, majd csúcsminisztériumok fölött álló csúcsminisztérium létrehozása -, hiszen bárhogy is próbálkozunk azzal, hogy értelmet találjunk ebben a kuszaságban, úgy látszik, hogy ez sem nekünk nem sikerül, sem az embereknek nem sikerül.
(16.50)
A kormány képtelen volt a szakszerű törvényalkotásra az elmúlt időszakban, a legfontosabb jogszabályokat képviselői indítványok formájában nyújtották be. Tették ezt azért, hogy megspórolják az emberekkel való egyeztetést, vagy azért, mert képtelen volt a struktúra arra az egyébként alapvető feladatra, hogy jogszabályi előterjesztéseket tegyen. A jelen kormányzati struktúrából egyértelműen látszik az, hogy nem kapnak kiemelt szerepet azok az ügyek Magyarországon, amelyek fájóan megoldatlanok ma: a munkanélküliség és a közbiztonság hiánya. Engedjék meg, hogy erről egy kicsit bővebben szóljak.
A hivatalos statisztikák szerint ma a munkanélküliség csökken; ha a KSH adatait megnézzük, akkor ezt láthatjuk belőle. Ha azonban valaki ebben az országban kicsit is nyitott szemmel lát, ha a statisztika mögé nézünk, akkor azt látjuk, s ezt bízván tudhatjuk, hogy ez nincs így. A statisztikák ugyanis nagyon mű dolgok. A közmunkások ideig-óráig való foglalkoztatása, a külföldre kényszerült immár 600 ezer honfitársunk és az ellátórendszerből kiesett, ki tudja, hány munkanélküli az, aki nem jelenik meg ezekben a statisztikákban. Úgy gondolom tehát, hogy nem dőlhetünk hátra. Attól még, hogy tudunk olyan statisztikát, a KSH tud olyan statisztikát készíteni, hogy a kormányzat megveregetheti a vállát, a valóság nem ez. A valóság az, hogy ma társadalmi csoportoknak, az átlagembernek a munkanélküliség réme folyamatosan ott lebeg a feje fölött.
Az, hogy a munka ügye, a munkahelyteremtés ügye semmilyen nevesített módon nem jelenik meg a kormányzati struktúrában, tisztelt Ház, üzenetértékű, ha nem lesz önálló minisztériuma a munka ügyének, ha nem lesz olyan minisztérium, amelyik fölvállalja a munka ügyét nevesítve egy olyan országban, ahol a munka törvénykönyve kiszolgáltatja a munkavállalókat, ahol bizalomvesztésre hivatkozva bárkit el lehet bocsátani. A gyermektelen vagy kisgyermekes fiatal nők, vagy az 50 éven felüliek számára szinte lehetetlen az elhelyezkedés, de az is nagyon gyakori, hogy ha mégis munkát kapnak, akkor bérrabszolgaként dolgoztatják őket, s a legapróbb hiba vagy akár betegség miatt azonnal vehetik a sátorfájukat, és munkanélküliek lesznek. Tisztelt Képviselőtársaim! Ez mindenkit fenyeget ebben az országban. Szinte azt lehet mondani, hogy azoknak, akiknek van munkája, és azoknak, akiknek nincsen munkája, egyaránt nagyon rossz a helyzete.
De a szakképzés is borzasztó helyzetben van. Míg azt mondtam a munkaügyről, hogy az a baj ezzel a területtel, hogy valahogyan egyik minisztériumba se kerül be ez így nevesítve, a szakképzéssel pont fordítva áll a helyzet. Hol az oktatásért felelős tárca, hol más tárcák között pingpongoznak a szakképzés ügyével, megspékelik egy kicsit azzal, hogy a kamarák is beleszólhatnak a szakképzés mindennapjaiba, és az ágazati minisztériumok is rendkívül nagy szabályozási jogkörrel rendelkeznek. Az ördög tudja gyakorlatilag azt csak, hogy ki mindenkinek van ma beleszólása a szakképzés ügyébe. Gondolom, azt a mondást is hallották már, tisztelt képviselőtársaim, hogy a sok bába között elveszik a gyermek - hát, a szakképzés alaposan elveszett.
Csak egy példát hadd mondjak önöknek. Gondolom, nem lesz nehéz kitalálniuk, tisztelt képviselőtársaim, hogy a kerettantervi szabályozások között melyik terület kerettantervi szabályozása csúszott két hónappal a többiekhez képest: a szakképzésé. Pedig egyszerűen arról volt szó, hogy négy vagy öt tantárgyi kompetenciát kellett volna kialakítani, amely nem sikerült, nyilván azért nem, mert a kormányzati struktúrában - a korábbi struktúrában sem, és félő, hogy a mostaniban sem - nem sikerült megugrani azt a nagyon nehéz feladatot, hogy valaki eldöntse végre, hogy ki a felelős a szakmai szabályozásért.
Nem világos számunkra az, hogy a jelenlegi rendszerben ezek a problémák, amelyeket képviselőtársaim felsoroltak, miként oldódnak meg. Lehet úgy tenni, hogy ezek nem léteznek, de ez a rendszer működésképtelen és életidegen, elrugaszkodott a valóságtól, a mindennapi magyar gyakorlattól.
Tisztelt Ház! Magyarországon az egyik legnagyobb probléma a munka hiánya. A munkájukat vesztett emberek a reményüket is elvesztik egy jobb életre, arra, hogy ők hasznos részei lehetnek a társadalmunknak. A kormányzat rendszere, annak a felépítése és működése az önök felelőssége, ebben egyetértek önökkel. Kérem önöket, hogy méltóak legyenek erre a felelősségre, fontolják meg azokat a javaslatokat, amelyeket az ellenzéki padsorokból hallanak, és tegyék a munka ügyét a kormányzati ügyek egyik központjává.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)
