NOVÁK ELŐD
NOVÁK ELŐD
NOVÁK ELŐD (Jobbik): „Egy ember addig él, ameddig emlékeznek rá.” Tisztelt Országgyűlés! Fekete István írta e sort, akinek halálának évfordulóját méltatlanul nagy hallgatás övezte. A Jobbik ifjúsági tagozat Facebook-oldalán, illetve aztán én magam is saját Facebook-oldalamon megemlékeztem, és nagy érdeklődést váltott ki, mégis fájó, hogy az 1900-ban született és 1970-ben elhunyt kiváló íróról lényegében a fősodratú médiában például és az állami szereplők részéről semmilyen megemlékezést nem láthattunk.
Jókai Mór után a legnépszerűbb magyar írónak, Fekete Istvánnak 2013-ban adták el tízmilliomodik kötetét. Könyvein nemzedékek nőttek fel. Több neves írónknak, költőnknek sem maradt egyenes a gerince a pártállami terhek alatt, de akadtak kivételes formátumú jellemek; ilyen volt Fekete István is. Miután éles kritikával illette a proletárdiktatúrát és a bolsevizmust, először indexre tették, majd súlyosan bántalmazták. Fogyatékkal kellett leélje életét, miután egyik szemét és fél veséjét elvesztette az Andrássy út 60-ban történt vallatása után.
Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték gyerekkorában. 1914-ben alig lett középiskolás, amikor önkéntesként jelentkezett az első világháborúba. 1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el, dunántúliként ugyanis nem érezte jól magát az Alföldön. Elbeszéléseit később a Herczeg Ferenc szerkesztette Új idők, vadásztörténeteit pedig Kittenberger Kálmán vadászlapja, a Nimród közölte. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regénypályázatán, amelyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye nyert, amely bemutatja a vörösterrort. (Felmutatja a könyvet.)
A mű népszerűségét mutatja, hogy 1939 és ’44 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelenhetett meg újra csonkítatlan formájában. Hadd idézzek ebből a regényből, hiszen valóban voltak talán ma is tabunak számító részei.
(12.40)
Idézem: „Megmondom Tamás bácsinak, hogy én szívesen leszek egyforma minden emberrel, aki magyar, de nekem a cigány nem kell, miként azok sem, akik magyarul beszélnek, furcsa, idegen szavakat keverve, de - a lelkem mélyén, legmélyén tisztán éreztem - nem magyarok” - írta Fekete István. És írt más kis anekdotákat, kis életérzéseket abból a korból. Egy kis párbeszéd: „- Nem tudsz a gabonaárakról semmit, fiam? - Ez a tőzsde dolga, édesapám. Ott irányítják… - Tudom, fiam. Ott irányítják… Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk…” Bizony, gyakran a gazda szólt Fekete István soraiból, ezt láthattuk legtöbb regényében.
1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség is ezért bántalmazta. Könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, sokáig alkalmi munkából, például uszályrakodásból kellett eltartsa családját. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből is. Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. Fekete István azonos nevű fia az 1956-os forradalomban való szerepe miatt el is hagyta az országot, és ő, tehát a fia úgy ítélte meg, hogy az apja írásaiból kiérződő antikommunizmus, antiliberalizmus, antikozmopo-litizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított vezetés, irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgattatni, pusztán ifjúsági regényírónak titulálni.
Valóban, az irodalmi életben nem nagyságának megfelelően kezelték. Könyveit ugyan kiadták, és az olvasók között ezek népszerűek is voltak, de több regényéből hiába készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk, de politikai okokból például több lexikonban hiányosan vagy egyáltalán nem szerepelt. És bizony ma is, míg Prágában például egymást érik a Kisvakondot ábrázoló kabalák, kulcstartók, pólók és hasonlók, addig a hazánkba látogató turista nem is találkozik a Vukkal. Sőt, már a magyar gyerekek sem ezen nőnek fel.
Itt az Országgyűlésben pedig a XXI. századi pártok megjelenéséig kellett várni, hogy valaki megemlékezzen Fekete Istvánról. Először Ferenczi Gábor képviselőtársam, frakciótársam 2010. október 26-án méltatta őt, idézve 1956-tal kapcsolatban is a kiváló írót. Aztán Fekete István halálának tavalyi 44. évfordulóján pedig Sallai Róbert Benedek LMP-s képviselő szólt napirend után. S hadd zárjam beszédemet hozzá hasonlóan én is Fekete István soraival: „Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben megtaláltam a hazámat.” Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)
