Megemlékezés az 1956-os forradalom mártírjainak emléknapja alkalmából
Megemlékezés az 1956-os forradalom mártírjainak emléknapja alkalmából
Tisztelt Országgyűlés! Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezünk. Az 59/2002. számú országgyűlési határozat értelmében megemlékezésünket a történelmi lobogók, azok között az 1956. évi forradalom és szabadságharc jelképévé vált nemzeti lobogó jelenlétében tartjuk.
Kérem önöket, hogy felállva adjuk meg a tiszteletet a történelmi zászlóknak, a nemzeti lobogónak és a hősök emlékének. (Az elnök, a képviselők és a vendégek felállnak. Megszólalnak a fanfárok, a vezénylő tiszt az elnöki pulpitussal szemben lévő bejáraton keresztül bejön, és az ülésterem közepéről engedélyt kér az ülést vezető elnöktől a történelmi zászlók és az 1956-os nemzeti lobogó behozatalára, aki az engedélyt megadja. A fanfárok hangja mellett az elnöki pulpitus két oldalára bevonulnak a zászlók, majd a teremben lévők leülnek.)
Tisztelt Országgyűlés! Huszonhat esztendővel ezelőtt, Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál kivégzésének 31. évfordulóján temette újra a nemzet a forradalom miniszterelnökét és mártírtársait, valamint az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharc hősi halottait és áldozatait jelképező hatodik koporsót. 1989. június 16-a Nagy Imre, Losonczy Géza, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és a magyar szabadságért életüket áldozó társaik magasztos, de évtizedekkel megkésett gyásznapja volt. Újratemetésük több volt puszta gyászszertartásnál.
1989. június 16-án Nagy Imre és mártírtársainak lemeszelt, kátránypapírba tekert, összedrótozott és arccal lefelé elföldelt igazsága, mondhatni, 1956 igazsága és szellemisége kiszabadult a meghamisított történelem és a megtorló bírósági ítéletek lapjairól. Sokszor elhangzott már, hogy 1956 mártír miniszterelnökének és társainak újratemetése a rendszerváltás folyamatának egyik jelképes állomása volt.
Tisztelt Országgyűlés! Huszonhat esztendő után még mindig előkerülnek újabb tények, dokumentumok és elemzések, amelyek felvetnek újabb kérdéseket is. Tudjuk, így van ez a történelem legnagyobb eseményeit és személyiségeit illetően még évszázadokra visszatekintve is. Ám az soha nem lehet kérdés, hogy 1956 forradalmában és szabadságharcában a magyar nemzet és a nép akarata nyilvánult meg. Az sem lehet kérdés, hogy a kommunista megtorlást nemcsak a vérszomjas bosszú vezérelte, hanem az a tudatos elhatározás is, hogy a politikai gyilkosságokkal a magyarságot lehetőleg örök időkre eltántorítsák nemzeti önazonossága és érdekei védelmétől, akár súlyos véráldozata árán is. Azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy nem Nagy Imre volt a hazaáruló, hanem azok, akik halálra ítélték. Nagy Imre a mártíriumban felmagasztosult, alakja a szabadság és a nemzeti függetlenség jelképévé vált.
A magyarságot ezekkel az ítéletekkel és gyilkosságokkal sem lehetett örök időkre elrettenteni, de negyed évszázad kellett ahhoz, hogy a történelem és a magunk készülődése megérlelje az időt, amikor a Hősök terére lépve, hatalmas tömeg részvételével megtörtént az igaz népítélet. Az ’56-osok képviseletében Rácz Sándor, a magyar ifjúság nevében Orbán Viktor beszéde ott és akkor egy korszak jelképes lezárásával új távlatot sugallt, és vele a reményt, hogy nemcsak egy sötét korszak nyomása alól szabadulunk, de végre dönthetünk szabadon önnön dolgainkról, és a szabadságnak ez az áhított pillanata elérhető közelségbe került. Mindaz, ami azután a következő negyed században történt velünk, részben igazolta, részben pedig cáfolta az akkor támadt reményeinket.
Tisztelt Országgyűlés! Jól felfogott érdekünk és erkölcsi kötelességünk, hogy minden kétely és minden keserűség fölött és minden, hazánkat ért külső és belső támadás ellenére őrizzük elménkben és szívünkben ’56 emlékét, halottaink, mártírjaink dicsőségét; soha ne felejtsük, hogy a nagy történelmi pillanatokban mindig volt és mindig lesz magyar összefogás, miként volt ’56-ban és 1989 júniusában a Hősök terén. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
Tisztelt Országgyűlés! Kérem önöket, hogy felállva adjuk meg a tiszteletet a történelmi zászlók és a nemzeti lobogó kivonulásának. (A teremben lévők felállnak. A díszőrség parancsnoka előlép, majd jelzésére a fanfárok hangjára a zászlók elhagyják az üléstermet. Az elnök és a jelenlévők leülnek.)
(9.10)
