GYÖNGYÖSI MÁRTON,
GYÖNGYÖSI MÁRTON,
GYÖNGYÖSI MÁRTON, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Minden alkalommal, amikor a Honvédelmi Minisztérium egy nemzetközi katonai misszióban való részvétellel kapcsolatos beszámolót behoz ide a Ház elé, elsők között szoktuk leszögezni azt, hogy mi magunk, a Jobbik Magyarországért Mozgalom is elismeri a magyar katonák, honvédek kiemelkedő tudását, a képességeit értékeljük és elismerjük, elismerjük a helytállásukat és a kitartásukat, legyenek is a Föld bármelyik pontján.
Mindazonáltal az is köztudomású, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom nem szokta támogatni a legtöbb nemzetközi katonai misszióban való részvételünket, és akkor, amikor ezekkel a beszámolókkal és ezekkel a döntésekkel kapcsolatos kritikáinkat megfogalmazzuk, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem a magyar katonákat és a magyar honvédeket, a magyar katonai állományt célozza a kritikánk, hanem első körben a döntéshozókat, akik ezeket a döntéseket meghozzák, és azt a folyamatot, amelynek keretében ezeket a döntéseket a magyar kormány rendre meghozza.
Mindig hangsúlyozni szoktuk azt, nem értünk egyet azzal az eljárással, hogy a magyar kormány a parlament jogköréből kivonta a döntéshozást, magához ragadta a döntéshozást, és a kormány gyorsított eljárásban dönt ilyen nemzetközi katonai szerepvállalásokban és ilyen missziókban való részvételről. Mi úgy gondoljuk, hogy ez egy alkotmányos joga a parlamentnek - vagy legalábbis annak kéne hogy legyen -, itt a parlamentben nem 12 képviselő jelenlétében 3 képviselőnek kellene vitatkoznia egy olyan súlyú kérdésről, mint amilyen ezeknek a nemzetközi misszióknak a kérdése. Talán az elmúlt időszak rávilágított arra, hogy ezek milyen mértékben, milyen mélyen befolyásolják a tágan értelmezett nemzetbiztonságot, hazánknak, az országunknak a biztonságát. Ezért teljesen méltatlannak tartom azt, hogy ilyen körülmények között egy ilyen röviden, kurtán-furcsán előterjesztett beszámoló keretében vitatjuk meg ezeket a történelmi és sorsdöntő kérdéseket.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom többször beterjesztette már azt az alaptörvénymódosítását, ezt többször kezdeményeztük, hogy a parlament joga legyen az, hogy megvitassa és döntsön a nemzetközi katonai missziókban való részvételről.
Ami a beszámolókban foglaltakat illeti, és ami a Honvédelmi Minisztérium által felvonultatott szempontokat illeti, azt, kérem, értjük.
(10.10)
Tehát értem én, hogy egy ilyen nemzetközi katonai misszióban vannak katonai szempontok, hadászati szempontok, és ezek teljes legitimitással bírnak, csakhogy vannak más szempontok is. Én látom azt, hogy a magyar katonaságnak, a magyar honvédeknek, a Honvédelmi Minisztériumnak a katonai kihívások iránt és a tapasztalatszerzésre van igénye, ez itt többször elhangzott, az államtitkár úr is megfogalmazta, a képviselőtársaim is megfogalmazták, és én ezt teljesen értem, ez egy legitim igény, csakhogy egy országban, egy nemzetben, amelyiknek a dolgait elbeszéljük ebben a Házban, ott megjelenhetnének más szempontok is, külügyi szempontok és tágabb nemzetbiztonsági szempontok is, amelyeket el kellene beszélni, amellett, hogy természetesen milyen a Magyar Honvédség felszerelése, milyen hiányokkal küzd a Magyar Honvédség, milyen anyagi nehézségekkel áll szemben a Magyar Honvédség és a többi. Csakhogy ezeket a külügyi és tágabb értelemben vett biztonsági szempontokat nem látom itt egy ilyen egyoldalúan megfogalmazott beszámolóban megjelenni.
Szeretnék arról a kérdésről egy kicsit beszélni, amit itt mindannyian érintettek, Vas Imre képviselőtársam, Demeter Márta képviselőtársam is, az államtitkár úr is, ez pedig a világunkban zajló jelenlegi konfliktusok aszimmetrikus természete, amiről viszonylag kevés szó esik, pedig biztonságpolitikai szempontból igenis lényegi kérdésről beszélünk. A jelenlegi háborúkban ugyanis a harcképesség, a felszereltség kizárólag egy szempont, egy perspektíva, de látjuk azt, hogy jelenleg a mai világban egy állig felfegyverzett, egy magasan képzett konvencionális hadsereg, a teljes haditechnikai fölény mennyit ér a terrorizmussal szemben. Ezt a mai világban nagyon világosan látni kell, különösen akkor, amikor a nemzetközi katonai missziók kapcsán évről évre azért kérünk hosszabbítást, mert mi magunknak is bevalljuk azt, hogy ezek a nemzetközi katonai missziók - tízből kilenc, de még azt is megkockáztatom, hogy tízből tíz - hosszú távon nem tudják azokat az eredményeket felmutatni, amelyeket meghirdettek a katonai missziók indulásakor.
Jelenleg a migrációs válság tökéletesen rámutatott arra, hogy a nemzetbiztonság, egy ország védelme mennyire összetett és mennyire komplex kérdés. A terrorizmussal szembe kell nézni a migrációs válság következményeképpen, a társadalmi, szociális, demográfiai, etnikai feszültségekkel szembe kell nézni, a vírusveszéllyel szembe kell nézni, ezek mind-mind hazánk biztonságát veszélyeztetik, és ma már a jelenlegi körülményekből fakadóan és a jelenlegi háborús konfliktusok természetéből fakadóan az ellenség és azok, akik ellen küzdünk, már nem a világ különböző pontjain vannak, és várják azt, hogy mi ott megütközzünk velük konvencionális eszközökkel, hanem itt vannak Európában. A hadszíntér már itt van a fővárosainkban, az országainkban és a kontinensükön, ehhez már nem kell Közép-Afrikáig elmenni, Szomáliáig vagy Afganisztánig.
Ezekről a szempontokról is beszélni kell, és ki kell azt hangsúlyozni, hogy miközben ilyen nemzetközi katonai missziókban részt vállalunk, és közben annak is a negatív következményeit a migrációs válság tekintetében kénytelenek vagyunk elszenvedni, a Nyugatnak, amelyik élen jár ezeknek a katonai misszióknak a szervezésében, semmiféle válasza és stratégiája nincsen arra vonatkozóan, hogy a valós veszéllyel hogyan nézzünk szembe, hogyan kezeljük rövid, közép- és hosszú távon, semmi típusú stratégiát nem látok felvonultatni sem retorikai szinten, tettekben és cselekvésben meg aztán végképp nem. Káosz és zűrzavar van retorikában és tettekben egyaránt a nyugati civilizáció országai között, akik ezeket a nemzetközi missziókat megszervezik, és amelyekbe kérik Magyarországnak a részvételét is.
Amint azt már korábban hangsúlyoztam, és ezekből a beszámolókból is kirí - hiszen minden évben egy év hosszabbítást kér tőlünk a kormány, természetesen az ENSZ-re, a NATO-ra, az Európai Unióra vagy valamelyik más szervezetre hivatkozva, akik kérik ezeknek a misszióknak a meghosszabbítását -, valljuk be azt, hogy telnek, múlnak az évek, és nemhogy közelebb kerülnénk a megoldáshoz, hanem egyre távolodunk. Most nem szeretnék belemenni abba, hogy hol tart Afganisztán 15 éves nyugati katonai jelenlét után, vagy hol tart Irak, hol tart Líbia, hol tart Szomália, hol tart Mali, hol tart a Közép-afrikai Köztársaság. Talán nem túlzás megállapítani azt, hogy egy jottányit sem közeledtünk azokhoz a célokhoz, amelyeket kitűztünk hosszú évekkel ezelőtt duzzadó ambíciókkal és hatalmas lendülettel.
Ha ezeknek az országoknak végigtekintjük a történelmét, mindegyikét, meg kell állapítunk azt, hogy azok a nyugati országok, amelyek jelenleg a nemzetközi békemissziókat szervezik, és amelyek kérik tőlünk a katonai részvételt, nagy részben a probléma részei, nem pedig a megoldásé. Most a Közép-afrikai Köztársaságról és Szomáliáról beszélünk, de beszélhetnénk más országokról is, hiszen azokra is érvényesek azok a megállapítások, amelyeket itt megállapítok. Mégpedig az, hogy a Nyugat, a nyugati világ az elmúlt évtizedekben, évszázadokban sokat tett azért, hogy ezekben az országokban az etnikai konfliktusok, a vallási konfliktusok, a törzsi konfliktusok gyökere jó mélyre nyúljon, és hosszú évtizedekig, évszázadokig elhúzódjon, és most, amikor a beavatkozásra, a katonai beavatkozásra és a nemzetközi katonai misszióra felhatalmazást kér, és abban kéri a mi részvételünket, akkor sem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy nem elsősorban nagyhatalmi érdekek, gazdasági érdekek és egyéb érdekek játszanak közre. Ez mind Afganisztán, mind a Közép-afrikai Köztársaság, mind Szomália és az összes többi nemzetközi katonai misszió tekintetében megállapítható.
Ha elmúlt már ennyi év, és meg kell állapítanunk - a nemzetközi missziók hatályának folyamatos kitolásával -, hogy nem vezettek eredményre, mert meg kell állapítanunk, itt is elhangzott, nagy sikertörténeteket nem tudunk egymásnak elbeszélni, akkor itt lenne az ideje annak, hogy revideáljuk az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, az ezzel kapcsolatos stratégiánkat. Mi, magyarok tudjuk, tagja vagyunk az ENSZ-nek, tagja vagyunk az Európai Uniónak, tagja vagyunk a NATO-nak, és folyamatosan bombáznak bennünket ezekből a nemzetközi szervezetekből olyan típusú felkérésekkel, hogy vegyünk részt ilyen típusú katonai missziókban. De azért bármennyire is kis ország vagyunk, bármennyire is erőtlen országnak tűnünk ezekben a nagyhatalmi csatározásokban, mégis az hadd legyen már egy szuverén országnak a saját joga, hogy eldönti azt, hogy saját nemzeti érdekeit szem előtt tartva vesz részt ilyen típusú katonai missziókban. Ne külföldi elvárásoknak, ne nagyhatalmi elvárásoknak - legyenek azok bármilyen nemzetközi szervezet csomagolópapírjába beburkolva -, ne ilyen módon hozzuk meg ezeket a döntéseket!
Az elmúlt 25 évben az európai uniós, a NATO-s elvárások alakították a magyar külpolitikát és ilyen értelemben a magyar honvédelmi politikát is; ezzel le kellene számolni. Nem igaz az, amit az elmúlt 25 évben sulykoltunk, miszerint a NATO, az Európai Unió és az ENSZ szervezeteiben lévő tagságunk ára a szolidaritás és a közös felelősségvállalás; ezzel számoljunk le. Mind a két beszámolóban hivatkozunk arra, hogy Magyarország szolidaritásból vállal szerepet ezekben a missziókban.
(10.20)
Ezt mi magunk határozzuk meg a nemzeti érdekeink alapján, a regionális biztonságunk alapján, és így vállaljunk részt nemzetközi katonai missziókban. Nem vagyunk pacifisták, de azt igenis elvárjuk, hogy kizárólag olyan katonai missziókban vegyünk részt, amelyekben közvetlenül kimutatható a magyar nemzeti érdek. Folyamatosan a NATO-, az ENSZ- vagy az európai uniós jogra hivatkoznak. Mindenki gondosan ügyel arra, hogy meglegyen az a fajta konszenzus, ami alapján egy ilyen nemzetközi katonai misszió elindítható. Nagyon jól tudjuk, hogy a nemzetközi jognak, bár én magam nem vagyok jogász, de külpolitikával foglalkozom, és azt látom, hogy a nemzetközi jog írott és íratlan szabályai valójában semmi másról nem szólnak, mint a nagyhatalmi érdekérvényesítésről, amely az erősebbek érdekeiről szól, és az az elvárás fogalmazódik meg, hogy mindenki más asszisztáljon ezeknek az érdekeknek az érvényesüléséhez. Tudjuk, hogy a nemzetközi jogot kik írják, milyen elvi alapokon nyugszik, de azt is látni kell, hogy ez az erősebb államok érdekérvényesítésének az egyik eszköze, a nemzetközi szervezetek pedig ehhez asszisztálnak, ezekben a nemzetközi szervezetekben, legyen szó az ENSZ BT-ről, az Európai Unióról, ezek a nagyhatalmi érdekek azok, amelyek aztán végül is megfogalmazzák az elvárásokat, és aztán a konszenzus, a szolidaritás, a felelősség szétterítéséről szól általában. Ezeknek a nemzetközi katonai misszióknak igencsak magas ára van; miközben konvencionális eszközökkel, reguláris hadsereggel nem tudunk szembeszállni a jelenleg legnagyobb veszélyt jelentő terrorizmussal, felkerülünk a terroristáknak és a terrorizmusnak, a nemzetközi terrorizmusnak a térképére.
Egyetértek azzal, amit Demeter Márta képviselő asszony hosszan fejtegetett a magyar hadsereg alulfinanszírozottságáról, azokkal a hiányokkal kapcsolatos megállapításairól, amit mi is tudunk. Itt most nem szeretném újra elsorolni, de teljesen felelőtlennek tartom azt a magatartást, hogy miközben a Magyar Honvédség, a magyar katonaság, a magyar katonák ilyen típusú hiátusokkal küzdenek, a magyar kormány… - 30 percem van, államtitkár úr, a vezérszónokiban, ha jól tudom. Elnök úr, ugye? Még mondhatom? (Soltész Miklós: Azért egy kicsit rövidíts a többiekre való tekintettel!)
