DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Mielőtt rátérnék a bevándorlás kérdésére, engedjék meg, hogy egy évforduló kapcsán szóljak pár mondatot. Napra pontosan 71 évvel ezelőtt alapították meg Budapesten a Belvárosban, egy Galamb utcai kis lakásban a nyilas uralom egyre inkább nyomasztó elnyomása alatt a Kereszténydemokrata Néppárt jogelődjét, a Demokrata Néppártot. Varga László képviselőtársunknak, Varga Laci bátyánknak a lakásán folyt mindez, nem előzmények nélkül, hiszen már a nyár folyamán, az ősz folyamán Apor Vilmos és mások segédletével titkos tárgyalások folytak egy kereszténydemokrata párt előkészítése kapcsán, de ez az a nap, amihez köthetjük a KDNP születésnapját, hiszen a KDNP alapszabályát ekkor mutatták be, napra pontosan 71 évvel ezelőtt. Meg is lett ennek a következménye, hiszen Varga Lászlót a nyilas uralom képviselői pár nappal később rögtön le is tartóztatták és fogságba vetették.
Ugyanakkor az a mozgalom, amit akkor elindítottak, kiállta az idők próbáját, hiszen 71 évvel később is itt vagyunk a magyar parlamentben mi, kereszténydemokraták. Akkor a nyilas uralom ellenében, a diktatúra ellenében egy demokrata pártot hoztak létre, amely szociálisan érzékeny kívánt lenni és keresztény alapokon állt, alapja volt az a katolikus-szociális reformmozgalom, amely a megelőző években, évtizedekben igen-igen nagy társadalmi támogatottságot is tudott maga mögött. És hitelesítette az az ellenállási tevékenység, amit mind a nyilas diktatúrával, mind a kommunista diktatúrával szemben tettek. A Demokrata Néppárt, a KDNP politikusaival mind a két elnyomó rendszer ugyanúgy próbált elbánni.
Egyértelmű tehát, hogy 71 év után is elmondhatjuk: társadalmi igény volt, van és lesz a kereszténydemokráciára, ennek az eszmerendszernek mindig is volt támogatottsága és mindig is volt bázisa. Kevés párt mondhatja el magáról a mai parlamentben, hogy 71 évvel ezelőtt is létezett. Van egy másik párt, amelynek voltak jogelődei, hiszen 1919-től, a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásától kezdve visszavezethetjük egy másik parlamenti pártnak is a kontinuitását, de azt hiszem, ők történelmüknek a nagyobb részéről inkább csak hallgatnának. Mi, kereszténydemokraták viszont büszkék vagyunk rá, ezért is tekintünk bizakodva a jövőbe, mert hiszünk abban, hogy ennek az eszmerendszernek 71 év múlva is lesz parlamenti képviselete.
Most pedig rátérnék a második témámra, a bevándorlás kérdésére. A Bourbon-dinasztia úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint egy olyan uralkodóház, amely semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Amikor most a brüsszeli különböző csúcsbürokraták tevékenységét tekintjük, néhányszor hasonló érzésünk támadhat, hiszen a Bourbonok is egy korábbi kor politikai iskolájából vagy politikai gyakorlatából, hatalomgyakorlásából indultak ki, és egy teljesen más korszakban is próbálták ezt vinni. Ez vezetett az ő akkori bukásukhoz. Mintha itt is ez lenne, mintha az elmúlt hónapok eseményeiből a brüsszeli vezetők nem tanultak volna, nem változtattak volna álláspontjukon; és nem is felejtettek, hiszen úgy látszik, sem Magyarországnak, sem a magyar kormánynak, sem a magyar miniszterelnöknek nem felejtik el, hogy 2010 óta a multinacionális cégek megadóztatásával vagy az emberek véleményének nyílt és őszinte kimondásával is ellene mondott annak a krédónak, amit Brüsszelben nagyon sokan vallanak.
Talán emlékszünk arra, hogy a brüsszeli bürokraták pár hónappal ezelőtt még úgy beszéltek a modern kori népvándorlásról, hogy egy menekülthullámról van szó, hogy menekültek jönnek, akik az üldöztetés elől menekülnek. Ma pedig arról beszélnek, hogy Európának friss munkaerőre van szüksége, hogy Európában elkelnek a dolgozó kezek, és ahhoz, hogy a gazdaság működése fennmaradjon, munkásokra van szükség. Mekkora különbség ez a brüsszeli retorikában pár hónap alatt! Azt már megszoktuk, hogy Orbán Viktoron kívül nincs európai politikus, aki ugyanazt mondaná a bevándorlás kérdéséről ma, mint egy évvel ezelőtt, de azért ez igencsak nagy fordulat a brüsszeli bürokraták részéről.
Ugyanakkor ez végtelenül lekicsinyítő és az emberi méltóságot sértő hozzáállás, hiszen úgy állnak ezekhez az emberekhez, mintha csak beszélő szerszámok lennének.
A korábbi évtizedek gyakorlata során a nyugat-európai vállalatok a különböző cégeiket, telephelyeiket outsourcingolták és Keletre, az olcsó munkaerőhöz vitték, most meg mintha insour-cingolnák az olcsó munkaerőt, behoznák Európába, ezzel veszélyeztetve az európai dolgozók, az európai munkások bérszínvonalát, ezzel megnehezítve és megdrágítva a lakhatási körülményeiket, és ezzel nehezítve az elhelyezkedésük lehetőségét. Szerintünk ez sérti az emberi méltóságot, hiszen az európai vezetők csak és kizárólag az európai nagyvállalatok érdekeit nézik, amikor munkáskezeket hívnak Európába, ráadásul meghívólevéllel, kvóták alapján.
De nem nézik, hogy mi ennek a társadalmi költsége, ami a közbiztonságban jelentkezik, ami az oktatásban jelentkezik, ami a szociális területen jelentkezik, ami az egészségügyben jelentkezik, vagy ami a párhuzamos társadalmak kialakulása miatt civilizációs költségként, társadalmi költségként jelentkezik. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Ezt nem ugyanezeknek a nagyvállalatoknak a vezetői fogják megfizetni, hanem az egész európai népesség, minden adófizető. Mi ezért úgy gondoljuk, hogy semmifajta módon (Az elnök ismét csenget.) nem válhat az európai vezetés ezen cél kiszolgálójává, hanem a közjót kell szolgálnia, és ezért kell elutasítani a betelepítési kvótát.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
