KÉSZ ZOLTÁN
KÉSZ ZOLTÁN
KÉSZ ZOLTÁN (Független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Bízom benne, hogy nemcsak az idősebbek ismerik, de a mai fiatalok is találkozhatnak tanulmányaik során Örkény István zseniális kisregényével, melynek a címe: Tóték. Aki nem olvasta volna a művet, a mai magyar valóságban többé-kevésbé átélheti.
A regény egyik jelképe a dobozolás. Ez az értelmetlen, kényszeres cselekvés szinonimája. A főhős őrületének kivetülése egy bizarr, tengernyi időt rabló pótcselekvés, amely soha fel nem használt, semmire nem jó dobozok kézi előállítását jelenti. Minderre a regény főhőse, a háborúban mentálisan megroppant, de környezetét a hátországban is folyamatosan harckészültségben tartó Varró őrnagy kényszeríti a közösséget.
Ma, tisztelt hölgyeim és uraim, egész Magyarország dobozol. 2010 óta költségvetésünk egyre nagyobb szeletét költjük senki által nem kért, követelt, sőt, kívánt stadionokra, amelyekből mégis annyi nő már, mint gomba, vagy mint pártcsapat az NB I-ben. Sőt, több. Hazánk olyan gazdag, hogy a miniszterelnök egyetlen közismert hobbijára, tehát stadionépítésre, profinak nevezett futballra, azon belül pártklubok kitömésére több éves távlatban többet költ, mint például felsőoktatásra.
Történik mindez az Orbán-rendszer futballkudarcokkal teli hatodik évében, amikor a magyar klubfutball minden eddigi negatív rekordot megdöntött; a stadionok még inkább konganak az ürességtől; csak az állam által odavezényelt önkormányzati, állami és magánvállalkozások finanszírozzák ezt a kicsit színpadias jellegű bajnokságot, ahol a klubok vezetői gyakran maguk is párttisztségviselők, vagy a rendszer kaszinó- vagy egyéb kedvezményezettjei.
Ilyen politikai nyomás ilyen mértékben talán még az ötvenes években sem nehezedett a sportra, mert ott legalább eloszlott a figyelem a sportágak között, de most szinte nem is létezik más. S amikor ezt az ámokfutást végre valaki felveti, vagy az iránt érdeklődik szelíden, hogy mit keres a miniszterelnök kertje végénél egy túlméretezett és többségében üresen szomorkodó stadion, akkor jön a szemtelen kommunistázás, illetve az álszent takarózás a gyermekek érdekeivel, akik valójában a fűre sem léphettek sokáig ezekben a stadionokban, mint például Felcsúton sem, a milliárdos gázszerelők Mekkájában.
Sőt, ilyenkor mintha dafke presztízsből hozzáépülne a komplexumhoz még valami, hol egy kisvasút, hol egy Makovecz-stílusú kazánház. Mintha az a néhány milliárd már nem is számítana, főleg ha jelentős részét állami forrásból és taós adókedvezményből lehet finanszírozni. Jellemző erre a rendszerre, hogy egyedül Lázár miniszter merte felvetni, hogy talán nem kéne a profi futballt állami pénzzel kitömni, de neki ezen óvatlan megjegyzése után már nagy jövőt nem jósolunk a nemzeti együtt dobozolás rendszerében.
Fontos rögzíteni, hogy a stadionépítési tébolyt, vagyis összességében százmilliárdok ablakon való kiszórását senki nem kérte tőlük sem itthon, sem külföldön. Mielőtt kitört a dobozolás, hazánk rendelkezett elegendő infrastruktúrával a hazai és nemzetközi futballmérkőzések megrendezéséhez. De mégsem igaz, hogy senki nem akarta ezt. Mindezt egyvalaki akarta, ő viszont nagyon! És ő nem nyit vitát a dolgokról.
Nos, így működik az ország jelenleg. Az Orbán-rendszer kényszeres pótcselekvése, a párt és a brancs nagyvonalú közpénzes finanszírozása mellett, csak ezzel a különös személyes ragaszkodással magyarázható. Holott jól tudjuk, és bizony tudja a miniszterelnök is, hogy mindez teljesen felesleges. Ahhoz, hogy a gyerekek mozogni és sportolni tudjanak, nem kötelező futballoktatásra, a teljesítmény nélküli focistáinknak stadionokra, hanem tornatermekre, sportpályákra, uszodákra, illetve komoly népegészségügyi programokra lenne szükség.
Vajon látja még a miniszterelnök Magyarországot? Tudja, hogy a voluntarizmus jegyében kitalált mindennapi kötelező testnevelésórákat milyen körülmények között tartják meg? Hogy sokszor a folyosón vagy az udvaron csinálnak valami kötelezőt, amit testnevelésnek csúfolnak? A vidékről jött miniszterelnök elfelejtette volna a Felcsúton kívüli, ahhoz hasonló méretű falvakat, amelyek nem stadionra, hanem abból a forrásból egyszerű tornateremre vágynak? Arról nem is beszélve, hogy a futballon kívül is vannak más mostoha sportágak, amelyek hiába sikeresek és termelik a nemzeti dicsőséget, mindig csak a „futottak még” kategóriában lesznek, mert nem futballnak nevezik őket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A stadionpocsékolás hosszabb távon is teher lesz a nyakunkon. Ha úgy dönt az ország, hogy véget vet ennek a torz pazarlásnak, a stadionok akkor is itt maradnak, és fenntartásuk később is rendszeresen komoly gondot fog okozni. Hacsak nem akarjuk olyan mementóvá tenni őket, ahogy az akasztói Stadler arénát, vagy ahogy az Romániában történt, ahol az ottani államvezető falujában az idő kegyetlen ítéletet hozott az orbáni újbeszél szerinti fedett létesítményről.
Persze ahogy Örkény István nagyszerű regényében, úgy a valóságban is vége lesz egyszer a mi országos dobozolásunknak, de nem magától. Ezt az ámokfutást csak képviselőtársaim tudják megállítani, ha rádöbbennek, hogy a közvagyon többet ér, mint hogy bárki felelőtlenül, sőt a közérdek iránt hűtlenül, egy ember mániájára tékozolja el. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiból.)
