SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Mindennapi politikai tevékenységeinket látva sokszor merül fel, hogy vajon mitől lett valaki jobboldali, mitől lett valaki baloldali, és szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a magyar családok traumái az elmúlt száz évből hogyan befolyásolják azt, hogy ki mit látott gyermekkorában, és hogyan élte meg azt az időszakot szülei révén, amikor még leginkább jellemző volt az, hogy tanuljon azoktól, és hallja a családi történeteket.
Szűkebb hazám, otthonom, Túrkeve nagyon jól leképezi sok mindenben a magyar társadalmat, megvan a jobb-, baloldal gyűlölködése, hogyha kell, megvannak a belgák, akik se ide, se oda nem állnak és kívül állnak, ugyanakkor megvannak a családi traumák, amelyek alapvetően befolyásolják azt, hogy hogyan álljunk a magyar történelemhez.
Az idei év a gulágokba elhurcoltak emlékéve. Egy nyugalmazott tanárnő, a volt kuncsorbai falusi iskolaigazgató nyugalmazott korában azzal próbálkozott, hogy néhány embert megkérdezzen Túrkevén, hogy mi is volt a ’45-öt követő években, ’46-47-ben mi is történt a túrkeveiekkel. Megdöbbentő vallomásokat találtunk azoktól, akik élnek, és jó néhány családi drámával szembesít egy riportkötet, amely nemrég jelent meg, és elmeséli azt, hogy mi történt emberekkel.
Hat levente, Csontos Lajos, Kelemen András, Laskai Imre, Laskai Mihály, Ducza István, G. Nagy János egy táborból jött haza, rajtuk volt a leventesapkájuk, ez elég volt ahhoz, hogy három és fél évre vigyék Oroszországba és ott tartsák őket, és úgy kerültek haza. Egészen jól jártak ahhoz képest, hogy Karcagon a társaikat ott a helyszínen lelőtték, és ezzel a történettel, ezzel a súllyal kellett továbbmenniük.
Rendkívül érdekes a Máger család története, ahol a Máger-lányt négy pici lány mellől hurcolták el az oroszok, és onnantól kezdve végig az úton, akivel találkozott, csak arról tudott beszámolni, hogy végig zokogott, és mikor hazatért évek múlva, a legnagyobb lánya már nem ismerte meg az édesanyját. Az ő unokatestvéreit, Máger Margitot és Máger Esztert is elhurcolták, mind a kettő úgy jött haza, hogy örökre terhelt lett ezzel az eseménnyel. Az egyiknek soha nem lehetett gyermeke az események miatt, amik történtek vele, a másik a hazatérését követően nem sokkal kútba ugrott. A Máger-gyerekeket elvesztő apa is felakasztotta magát, nem tudta elviselni, hogy a gyermekeit elvitték.
Balogh Imre, aki úgy született Túrkevén, hogy erősen vágott szemű volt, és sokan piszkálták miatta - az I. világháború ideje alatt történt valami az édesanyjával, és emiatt is sokan piszkálták -, de az orosz frontra ment magyar katonaként, az oroszok ellen harcolt, hadifogságba esett, majd hazatért, és itthon, mint kiderült, már a családja nagyjából eltemette, és az édesanyja az ő emlékére a következő gyermekének szintén a Balogh Imre nevet adta, és életük végéig volt egy kis Balogh Imre és egy nagy Balogh Imre a városban testvérként.
Virrasztó István sorsából annyi érdekes van, hogy mindössze annyi volt a bűne, hogy Witz néven egy sváb családból származott, amit magyarosított, és ez elegendő volt ahhoz, hogy három és fél évre hurcolják el. De sorolhatnánk ezeket a történeteket, hiszen Balogh Istvánné Goldperger Borbálát, Tóth Mihályné Hartinger Terézt, özvegy Sallai Istvánné Hartinger Rózát, özvegy Simon Istvánné Tarsoly Erzsébetet, Harmati Jolánt, Máger Margitot, Vadinszki Lajosnét, özvegy Simon Istvánnét egyaránt elhurcolták, mindannyian 3-4 év múlva tértek haza a városba, és életüket alapvetően befolyásolta az, ami történt velük. Az egész család, miközben szerkesztették a kötetet, nagyon keveset tudott ezekről a történtekről, hogy mi is történt, egész életükben nem meséltek és magukba zárták ezt, és nyilvánvalóan nagyon-nagyon kevesen tudták feldolgozni azt, ami történt. Egy kivétel, Gyarmati Lajos bácsi, aki 70 évesen szánta rá magát, hogy a vele történteket elmesélje, hogy milyen volt az elhurcolásban. Sajnos elhunyt, mielőtt befejezte volna a megemlékezéseit, de ami elkészült belőle, ez a kötet összefoglalja. (Felmutatja a könyvet.)
Sallai Kálmán, édesapám nagybátyja szintén erre a sorsra jutott, hazajött a frontról, és másnap visszavitték hadifogságba, miután egészséggel hazatért. Egyetlen gyermeke, aki itthon maradt, 12 évesen hunyt el. Sallai Kálmán soha nem tért vissza a fogságból. Hasonló sorsra jutott Szőllősy Kálmán. Csótó Laci bácsi, akinek szerencséje volt, hogy hazatérhetett, Csaplár Béla bácsi, aki tisztességes pedagóguspályán öregedett meg, a város köztiszteletnek örvendő pedagógusaként élte le az életét, ennek ellenére soha nem mesélt még a gyermekeinek sem arról, hogy mi történt vele. Csikós Tóth István és mindezek mellett azok, akik nem mertek megszólalni a kötetben. Ezek a traumák itt élnek velünk, befolyásolják a véleményünket, azt, hogy naponta hogyan viszonyulunk a másikhoz, a másik gondolataihoz, és nagyon nehéz ezeket feldolgozni. Köszönetemet szeretném kifejezni ennek a kötetnek az elkészítéséért, „Akikért még a harang se szólt” címmel jelent meg, és megemlékezik ezekről a túrkevei emberekről, akik mindezt átélték. Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps az LMP és a Jobbik soraiban.)
