ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A magyarság Kárpát-medencei demográfiai hanyatlásának statisztikai adatai döbbenetes pusztulásról tanúskodnak. Míg negyed évszázada 2 millió 756 ezer magyar élt a környező országokban, addig ez mára alig éri el a 2 milliót.
Az évtizedenkénti 10 százalékos fogyás, az elégtelen születési mutatók, a néhol járványos asszimiláció, az elvándorlás reális rémképpé teszi a magyarság eltűnését teljes országrésznyi területekről.
Szlovéniában és Horvátországban a rendszerváltás óta egyharmadával apadt a magyarság száma, és mostanra talán már 20 ezren sincsenek. De a délvidéki adatok is sokkolóak, hiszen a 25 éve még 350 ezer fős ottani magyar közösség elöregedése megállíthatatlannak tűnik, és 10 év múlva már 200 ezren sem lesznek. A Felvidék és Kárpátalja lakosságának egy évszázada még harmadát alkotó magyarság napjainkra 600 ezer főre csökkent, és 2025-re Erdély emberöltővel ezelőtt még 1 millió 600 ezer lelket számláló magyarjai sem lesznek 1 milliónál többen. Jellemző módon a szomszédos országok közül egyedül csak Ausztriában nő a magyarok száma, és sokatmondó az is, hogy az itteni kivándorlás miatt. A tömböktől távolabbi szórványvidékeken pedig, ahol az elszakított magyarság fele él, még az előzőekben felvázoltaknál is tragikusabb a helyzet.
A tisztelt Ház ma tárgyalta a magyar szórvány napjáról szóló határozati javaslatot. A magyar zászló és címer emléknapjához vagy a Rákóczi-naphoz hasonlóan a kormánypártoknak most is sikerült az amúgy támogatható, nemes elképzelést pártpolitikai célokra felhasználni. Annak ellenére, hogy Szávay képviselőtársam már a Nemzeti összetartozás bizottságának múlt heti ülésén javasolta, hogy méltóbb lenne ötpárti kezdeményezésként vagy a Nemzeti összetartozás bizottságának részéről benyújtani a javaslatot. A jobbikos javaslat semmibevételén nem lepődünk meg. Ennyit arról, hogy hogyan is képzelik a nemzeti együttműködés rendszerét. De ez legyen a kormánypártok szégyene.
Tegnap a csángók, ma a szórvány, holnap a gúnyhatárok által elszakított tömbmagyarság, holnapután pedig a csonkaország magyarsága. Érzékelve a Kárpát-medencei demográfiai folyamatok mélyén ketyegő pokolgép jövőbeni pusztító hatását, ki kell mondanunk, hogy nincs tovább hova hátrálnunk. Hiába követelünk jogokat, hiába rendelkezünk emléknapokról, hiszen aki olvasta Wass Albert halhatatlan, katartikus erejű regényét, a Kard és kaszát, az pontosan tudja, hogy az ország azé, aki teleszüli.
Mi pedig elfogyunk, és mint oldott kéve, széthull nemzetünk. De ne legyenek illúziói senkinek, a sírunk körül állók egyikének szemében sem ül majd gyászkönny, mert bizony tévedett Vörösmarty Mihály. Ilyenkor jó, ha felidézzük a román liberális politikus, Brătianu 1920-ban a bukaresti országgyűlésben elhangzott szavait, mert látnunk kell, hogy 95 év alatt szinte semmi nem változott. Mit is mondott? „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek a szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük” - mondta a román politikus. Ebben az elhatározásban, ha egynémely itthoni vagy éppen transzatlanti szereplő munkásságát nézzük, bizony töretlen a kontinuitás.
Tudnunk kell, hogy a szórványlétet végzetté tevő Trianont bizony „jutalmul” kaptuk, jutalmul az erkölcsiségére oly büszke Európától, amiért, saját vérünket nem sajnálva, 300 éven át védtük őket az iszlám félhold hódításáról. A keresztény Európa védőpajzsává váltunk, és közben olyan sebeket szenvedtünk, amelyekbe kis híján belepusztultunk. Mindennek eredményeként, míg a XV. század végén, Mátyás korában még magyar volt a Kárpát-medence lakosságának 80 százaléka, addig ez az arány a XVIII. század elejére a vészjósló 40 százalékra csökkent. A Beneš-dekrétumok megfontolt aljassága, a felvidéki magyarok kitelepítése, a Szudétavidékre való rabszolgamunkára hurcolása, az állatias Maniu-féle hóhérok szárazajtai kegyetlen, fejszés vérengzése, a szolyvai láger pokla, a bestiális Tito-partizánok által végrehajtott és minden borzalmat felülmúló délvidéki mészárlások és megannyi elvándorlást vagy beolvadást ösztökélő lépés gondoskodtak arról, hogy ez az arány ne is javuljon.
Mindezt persze csak tetézte a Románia EU-s felvételét feltételek nélkül megszavazó ócska, nemzetáruló behódolás is. A szavakban sokszor kemény, de valójában erőtlen magyar külpolitika. Ezért nem kellene még a szórvány ügyét is a pártpolitika mocsarába rángatni. Isten óvja a határon túli, elszakított magyarságot! Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)
