SCHMUCK ERZSÉBET

Teljes szövegű keresés

SCHMUCK ERZSÉBET
SCHMUCK ERZSÉBET (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Frakció-képviselőtársam a vezérszónokija elején azt mondotta, hogy lehet a környezetvédelmi programot értékelni, véleményt formálni róla környezetpolitikai nézőpontból, és lehet úgy is értékelni, hogy maga a tervezet milyen tevékenységi elemeket tartalmaz.
Én egy harmadikat választottam, mégpedig a rendszerszemléletű megközelítést. A környezetpolitika eleinte a létrejött környezeti problémákat próbálta meg kezelni, ez volt a csővégi környezetvédelem korszaka. Majd a fenntartható fejlődés gondolatának megjelenésével világossá vált, hogy a környezet sorsa elválaszthatatlan a fejlődéstől, vagyis fejlesztési elképzeléseink és gyakorlatunk meghatározzák a környezetet érő terheléseket. A ’90-es évekre jutott el a világ oda, hogy felismerje, a környezetvédelem nem lehet egy elkülönülő szektor, a környezeti szempontokat integrálni kell az ágazati politikákba.
Nyilvánvaló, hogy ez egy előremutató elv, ám mégsem segített a környezeti gondok enyhítésében, hiszen eddig soha nem volt meg a politikai akarat, hogy a környezeti erőforrások várható vagy már tényleges szűkösségére hivatkozva bárhol a világon korlátozni akarják a gazdasági növekedést. A világnak sajnos jelenleg nincs makrogazdasági válasza arra, hogyan lehetne a fogyasztás növekedése, növelése nélkül növekedni a gazdaságnak. Ennek természetesen következménye, hogy a természeti erőforrások fogyasztása a globális rendszer ökológiai tűrőképességén túl növekszik, és az elviselhető 2 tonna/év/fő fogyasztás helyett megközelítette a 10 tonnát fejenként és évente a teljes anyagfelhasználás tekintetében - vagyis ötszöröse.
A növekvő anyagfelhasználás növekvő környezeti terheket jelent, amelyek számos ponton kezelhetetlenné váltak.
(17.10)
Ilyen a globális szén- és nitrogénkörforgás megváltozása, nyomában a szél felhalmozódása a légtérben, ennek okán az éghajlatváltozás, és mindezzel összekapcsolódva a biológiai sokféleség soha nem tapasztalt pusztulása. A környezetpolitika eszerint vázolt fejlődése idehaza is végbement. Meg kell jegyezni, hogy az előttünk lévő, immáron negyedik nemzeti környezetvédelmi program az eddigi programok sorában a legteljesebb.
A programalkotás először jutott el odáig, hogy felismerje, hogy a környezet állapotváltozásait a társadalmi hajtóerők határozzák meg. A társadalom értékválasztása megszabja az intézményrendszert, az pedig a működő szerkezeteket, ágazatokat. Mindebből következnek a környezetet érő terhelések, amelyek ha meghaladják a környezeti rendszerek rugalmasságát, akkor a környezet állapotváltozásához vezetnek. A környezetvédelem tehát olyan intézkedéseket kell hogy hordozzon, amely megváltoztatja a környezet állapotát kedvezőtlenül befolyásoló hajtóerőket.
Az NKP tesz erre kísérletet, hiányosan, de legalább értékel néhány társadalmi hajtóerőt, utána pedig nagyon részletes intézkedési irányokat határoz meg az ágazatok számára.
A program dicséretén túl azonban nem látszik, hogy az alapvető okokat hogyan tudná a program befolyásolni, különösen akkor, hogyha ezek feltárása hiányos. Az alapvető hiány a társadalom értékrendjének elemzéséhez tartozik. A program a magyar társadalom értékrendjének alakulásában a környezetvédelem fontosságának csökkenő súlyáról számol be az Eurobarometer felmérései alapján. Ám még ez a csökkenő súly is kedvezőnek mondható a valóságos megítéléshez képest. Az igazság akkor derül ki, amikor az embereket nem a saját értékrendjükről, hanem mások értékrendjéről kérdezzük. Míg a megkérdezettek saját értékskáláján a legfontosabbnak mondott érték a család, az emberi kapcsolatok, az egészség, a személyes biztonság és a hetedik helyen a jó környezetminőség, addig ha mások értékrendjéről kérdezgetjük az előbbi állampolgárokat, akkor első helyre a jövedelmet, a magas életszínvonalat és élvezetes életet teszik. A 30-as értéksorban pedig utolsó helyre kerül a környezetről való gondoskodás.
Sajnos ez az utóbbi értékskála jobban igazolja a társadalom viselkedését, a legfőbb érték a magas jövedelem és az ezzel járó fogyasztási lehetőség, a környezet pedig feláldozható mindennek az oltárán. Így nem csoda, hogy olyan politikai erők kerülnek hatalomra, akik ezzel az értékrenddel azonosulnak.
Noha nyilván a politika felelőssége lenne a jövőre való gondolás, hogy előmozdítsa a társadalom mohó rétegeinek korlátozását túlzott igényeinek kielégítésében, ám a négyéves politikai kurzusoktól mégsem várható el, hogy saját maguk hatalmát ássák alá népszerűtlen igazságok kimondásával, pláne intézkedések meghozatalával. Ez természetesen nem felmentés a politikusok számára.
Annál is inkább tehetik ezt, hiszen a gazdaság által termelt negatív környezeti és társadalmi következményekre a társadalom nem kellően érzékeny, mivel a gazdaság által kínált jövedelmek élvezete közvetlen, a termelt károk pedig közvetettek, más régiókat vagy más nemzedékeket terhelnek majd meg a jövőben. Vagyis az anyagi javak előállítása olyan rövid távú érdek, amely háttérbe szorítja a társadalom jövőre vonatkozó célkitűzéseit. Ennek során az egyéni jólét választása megelőzi az emberi faj fennmaradásának szükségét, az egyéni és csoportérdekek a társadalmi érdekekkel, a rövid távú célok a hosszú távú célokkal ütköznek.
A helyes értékválasztás, a környezet megfelelő értékelése elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek megértsék, hogy anyagi fogyasztási igényeiket önakaratból korlátozni kell. Ám amíg erre várunk, addig is szükség lenne egy olyan szabályozó rendszerre, amely megakadályozza, hogy folytonosan növeljük környezeti terheinket.
Ezen a ponton ki kell térni a hazai terhelések helyes megítélésére. Manapság több politikusunk is azzal dicsekszik, hogy a hazai számok alapján jelentősen csökkent a környezet terhelése, míg a GDP növekedésnek indult. A tényszámok ezt alátámasztják, hiszen az üvegházgáz-kibocsátás közel 40 százalékkal csökkent, és az energiafelhasználás csökkenéséről is beszámolhatunk rövid távon.
Azonban, ha ez igaz lenne, hazánk az elsők között lenne, aki képes volt a GDP növekedését abszolút módon szétválasztani a környezeti terhek növekedésétől. A helyzetelemzés azonban megfeledkezik arról, hogy a hazai gazdaságszerkezet átalakítása miatt a kapcsolódó gazdasági tevékenységek környezeti terhe az országhatáron kívül marad, és ez az átterhelés elfedi hazánk valóságos környezeti teljesítményét. Mivel ennek feltárásához nem fűződik érdekünk, így az NKP IV. is szemérmesen hallgat erről a tényről.
A környezeti terhelése csökkentésének két fontos mozzanata van. Az egyik a teljesanyag-felhasz-nálás csökkentése, amely magával vonja a környezeti kibocsátások csökkentését is. A másik feltétel a természetes ökoszisztémák átalakításának teljes tilalma és a sérült ökoszisztémák szolgáltatásainak helyreállítása a fenntartható használaton keresztül. Ebből az következik, hogy az államnak olyan eszközöket kellene biztosítani, amelyek az erőforrások felhasználásának csökkentését biztosítják. Egy ilyen eszköz a fejlesztéspolitika lehetne a maga forrásaival együtt. A növekedés és környezeti terhek csökkentésének összehangolása a fejlesztéspolitikán keresztül lehetséges, és nagyon jó lenne, ha Lázár miniszter úr is egyszer ezeket hallaná. Ehhez arra lenne szükség, hogy a fejlesztéspolitika kizárólag olyan tevékenységeket támogasson, amelyek kiváltanak egy korábbi tevékenységet egy olyannal, aminek a környezeti terhe mérsékeltebb a megelőzőnél. Egy ilyen célkitűzés megvalósítása garantálná azt is, hogy a fejlesztési, közösségi pénzek elköltése ne magán- és csoportérdekeket, hanem a legfőbb közjót, a környezetet szolgálja. Sajnos azonban ezzel a lehetőséggel az NKP nem él, a fejlesztéspolitikát mint hajtóerőt nem elemzi, és nem dolgoz ki programot ennek szolgálatba állítására.
Mint ahogyan nem foglalkozik az NKP a pocsékolásból származó környezeti veszteségek felszámolásával sem. Paradox módon azt kell mondanunk, hogy szerencsére vannak tartalékaink. Paradoxon, mivel a tartalékaink a pocsékolásmegszüntetésből erednek.
A természeti erőforrások korlátos volta az ökológia alapvető törvénye miatt megkérdőjelezhetetlen. A növekedés lehetősége a természetben korlátozott, mert a különböző környezeti folyamatok korlátozzák egymást. Mégis, az emberiség azt pocsékolja a legjobban, ami szűkösen áll rendelkezésére, a környezeti erőforrásokat. Mindenki előtt ismert tény, hogy milyen alacsony hatásfokkal alakítjuk át az elsődleges energiahordozókat, és hogy a végfogyasztónál az elsődleges energiaforrásnak már csak pár százaléka hasznosul.
Erkölcsileg is riasztó, hogy a megtermelt élelmiszer-alapanyagok és elkészített élelmiszerek közel fele hulladékká válik. A közlekedésben néha teljesen céltalanul teszünk meg kilométereket, a kereskedelemben csak azért szállítunk árukat akár ezer kilométeren át, hogy nagyobb legyen a választék, hogy megelőzzük a helyi termelőket az árversenyben. Hatalmas házakat építünk, látunk el energiával anélkül, hogy azt belaknánk, vagy kihasználnánk a család számára, és tesszük ezt annak ellenére, hogy tudjuk, hogy végül egyedül maradunk benne. Céltalanul és értelmetlenül pusztítunk el élőlényeket, mert fogalmunk sincs róla, milyen szerepük van az életközösségben.
Amennyivel takarékosabban bánnánk az elpocsékolt erőforrásokkal, annyival kevesebbet kellene elvenni a természetből, annyival kevesebbet kellene megújítani, és a megújulás során sem szennyeznénk kibocsátásokkal a környezetünket, vagy élnénk fel mohón a természetes élőhelyeket, a megújulás színhelyeit.
Vajon miért nem lehet olyan társadalmat életre hívni, amely nem pocsékolja a környezet erőforrásait, helyesebben miért kell pocsékolni? A növekedés sajátja, hogy mindegy, mi hajtja. A növekedésre egyaránt okot szolgáltat az elkövetett hibák kijavítása, a természeti katasztrófák, a háborúk, a balesetek, a társadalmi pocsékolás pedig a legnagyobb hajtóereje a gazdaságnak. A termelés akkor növekedhet, ha a fogyasztás is növekszik, ha van, aki elfogyasztja, amit megtermeltünk. Kereslet hiányában a termelés értelmetlen. Figyelemre méltó, hogy nem a gazdaság pocsékol, hiszen a haszonmaximalizálás érdekében a gazdaság a hatékonyság növelésében érdekelt. Viszont a gazdaság érdekelt abban, hogy a társadalom pocsékoljon, hiszen a növekedés származhat a több fizetőképes fogyasztóból, azaz a népességnövekedésből, a növekvő fogyasztói igényekből és a pocsékolásból.
(17.20)
A gazdaság érdekelt abban, hogy önmaga vagy a társadalom hibákat termeljen, hiszen a hibák kijavítása is megrendelés a gazdaság számára. Sajátos módon a magunk számára létrehozott környezeti problémák kijavítása is hajtóereje a növekedésnek, ezért a környezetvédelemben sem a problémák megelőzése, hanem utólagos kezelése kap elsőbbséget, mint ahogyan látjuk a hulladékgazdálkodásban és a szennyvízkezelésben is. A fenntartható erőforrás-használat érdekében nem elég tehát a gazdasági hatékonyságot szem előtt tartani, a társadalomnak is hatékonynak kell lennie a természeti javak fogyasztásában. Míg az előbbiről gondoskodunk, addig ez utóbbiról mélyen hallgatunk.
Tisztelt Országgyűlés! Illúzió lenne tehát azt hinni, hogy a nagy társadalmi és gazdasági keretek, a társadalmi értékválasztás újrarendezése nélkül lehetséges környezeti gondjaink felszámolása. A fenntarthatatlan világ oka az emberek azon értékrendje, szemlélete, tudása, viselkedése és munkakultúrája, amely nincs tekintettel a jövőre, amely a rövid távú haszonszerzés érdekében pocsékolja a Föld erőforrásait.
Csak egy magasabb erkölcsiség és a folyamatok mélyebb, az összefüggések jobb megértése lehet az alapja annak, hogy az emberek felülkerekedjenek az önzésen, a pillanatnyi érdekeken, és legalább csipetnyi lemondással áldozatot hozzanak jövőjük érdekében. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem