NOVÁK ELŐD
NOVÁK ELŐD
NOVÁK ELŐD (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A Corvin köz legendás parancsnoka 2005. május 18-án szívinfarktusban, Kiskunmajsán hunyt el az általa önerőből létrehozott kiskunmajsai 56-os Múzeum udvarán.
A fővárosi Bazilikában búcsúztatták örmény katolikus szertartás szerint, majd a Corvin közben ravatalozták fel. Ezen a napon közölte a Magyar Nemzet szombati melléklete azt a kegyeletsértő, nagy közfelháborodást kiváltó cikkét, amely Kő András tollából származott, címe az volt: „Aki soha nem békélt meg”. Talán a címe még igaz is, valóban nem békélt meg a megalkuvással, az elvtelen kompromisszumokkal, hiszen ő a radikális, megalkuvást nem tűrő ellenállók közé tartozott már 1956-ban is. Egy pillanatig sem hitt a kivonulást ígérő szovjeteknek, sőt a velük egyezkedő magyar politikai és katonai vezetéssel szemben is bizalmatlanok voltak a magukfajták, hozzáteszem, joggal.
(15.40)
Visszautasítottak minden olyan javaslatot, amely a civil felkelők lefegyverzésére irányult, például Maléterét, aki elküldte volna a Corvin közben harcoló fiatalokat, a pesti srácokat.
De természetesen az ő küzdelme korábban kezdődött. 1932-ben antikommunista értelmiségi családban született. Nyolc testvére volt, akik közül öt később vele együtt harcolt a Corvin közben. Ahogy könyvében fogalmazott: a magyarságtudatot és a magyar haza szeretetét szüleink belénk nevelték, és a harmincas évek végén a román gyerekek sokszor belénk verték. Édesapja 1940-ben Szamosújvár polgármestere volt, ugyanebben az évben szülővárosában Gergely tanúja volt a magyar csapatok bevonulásának és ünneplésének a visszacsatolt Partiumban és Észak-Erdélyben. A bevonuló román és szovjet csapatok elől 1945-ben a csonka-Magyarországra költözött a család. Édesapjára egyébként így emlékezett: „Amikor meglátta az első orosz katonát, akkor megfogadta, addig, amíg itt vannak az oroszok, nem borotválkozik. Mellig érő szakállal temettük ’56 áprilisában.”
Aztán persze eljött 1956. Október 29-én este Váradi Gyula vezérőrnagy egy magyar katonai küldöttséggel azért érkezett a Corvin közbe, hogy a felkelőkkel feltétel nélküli fegyverátadásról tárgyaljon, cserébe a szovjetek ígért kivonulásáért. Megfenyegette őket, hogy ha nem egyeznek bele, másnap szovjet-magyar gyalogsági támadással kell szembenézniük. A tárgyaláson részt vevő Corvin köziek közül Pongrátz Gergely és falábú Jancsi volt talán a legradikálisabb, akik azt mondták, amíg szovjet csapatok vannak Magyarországon, még részlegesen sem szabad letenni a fegyvert. A szovjetek kivonulását, függetlenséget, a Varsói Szerződés felbontását, az ÁVH leszerelését és többpártrendszert követeltek.
Itt e rövid felszólalás keretében most nyilvánvalóan az ’56-os cselekményei, hőstettei kibontására nincsen idő; jó szívvel ajánlom önéletrajzi könyvét. (Felmutatja.) De érdemes szembenézni azzal is, hogy a rendszerváltás után miként nyilatkozott. Például ezt mondta Nagy Imréék újratemetése után: „A temetés előtt eljött hozzám Arizonába a New York-i konzul. Három napig a vendégem volt. Győzködött, hogy jöjjek haza Nagy Imre temetésére. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök. De azt az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök.”
Ez a fajta kérlelhetetlen, megalkuvásmentes radikalizmus, elvhűség a pesti srácok örökségéhez, ez jellemezte őt. Ez vezette őt a Jobbik zászlóbontó gyűlésére is, ahol 2003. október 24-én könnyeivel küszködve így fogalmazott: „Nekünk az egyik lábunk már a sírban van. A fáklya kiesik a kezünkből. Nektek kell átvenni azt a szellemiséget, azokat az eszméket, amiért ’56-ban olyan sok bajtársunk halt meg. Nektek kell továbbvinni, a tiétek a jövő. Nekünk már csak múltunk van.” - mondta Pongrátz Gergely, és dicső múltjuk van, de valóban tovább kell vinni azt a szellemiséget, amit ránk hagytak. Hiszen az elmúlt 24 év, az MSZP- és a Fidesz-kormányok közös szégyene, hogy még mindig nem történt meg az állambiztonsági múlt, így többek közt az ügynöklisták feltárása, a pártállami vezetők elszámoltatása és közéletből való kitiltása, valamint a kommunista luxusnyugdíjak megvonása sem.
Feladat van tehát bőven. És volt neki is. Élete utolsó napjaiban, éveiben így fogalmazott: „Hátralévő életem legfontosabb célja a kiskunmajsai ’56-os Múzeum megnyitása után a nyári tábor és kápolna megvalósítása, működtetése. Alighanem a kápolna felépítése, felszentelése lesz az utolsó cselekedet életemben, amit ’56-ért tettem. A pont életem végén.” - fogalmazott a Lezsák Sándor alelnök úr felelős kiadásában megjelent könyvben.
S feladatunk van bőven, hiszen a költségvetés előtt állunk, amelyben ismét nem szerepel, de ismét javasolni fogjuk az általa alapított múzeum és ’56-os tábor állami támogatását.
Végül pedig, hogy beszédemet azzal zárjam, amit Vona Gábor is mondott a Jobbik Ifjúsági Tagozat legutóbbi kongresszusán (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) 2015. március 15-én: Pongrátz Gergely előtt mindenkinek számot kell adnia a túlvilágon. Köszönöm figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiban.)
