DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Frakcióvezető Úr! Tisztelt Ház! Aki az elmúlt napokban a temetőket járta vagy a mai nap megy, az láthatja, hogy amennyire lehet, a polgárok biztonságát mindenki igyekszik szavatolni és segíteni, sok polgárőrrel, sok rendőrrel igyekszünk mindenki számára a megemlékezés perceit zavartalanná tenni. Azt hiszem, az elmúlt napokban ez sikerült is, és mindenki, aki vissza akart emlékezni szüleire, nagyszüleire, rokonaira, az nyugodt, békés körülmények között ezt meg is tehette.
Nagyon sok temetőben azonban a bejáratnál vagy valamelyik központi részen vannak olyan kialakított emlékhelyek, amelyek nem egy-egy személynek szólnak, hanem olyan személyeknek, akik akár a mindenszentek közé is tartozhatnak, akiknek nincsen sírhelye vagy nincsen más sírhelye, vagy nem található fel a sírhelye, és ott lehet egy-egy mécsest gyújtani. Bizony, ott is elég sok mécses égett, és vannak olyan emlékhelyek is, amelyek akár egy-egy városnak, településnek vagy településrésznek, kerületnek az ’56-os forradalomban vagy más történelmi eseményben elhunyt tagjainak állítanak emléket, és ott kiki, akár ismeretlenül és tiszteletből, akár ismerve leszármazottként is az illetőket, gyertyát tud gyújtani, el tud helyezni egy-egy virágot.
60 évvel ezelőtt az akkori halottak napja, azt hiszem, sokkal inkább, még inkább áthatotta a hétköznapokat, hiszen nagyon sokan vesztették el akkor, az ’56-os forradalom első napjaiban is hozzátartozóikat, rokonaikat, ismerőseiket vagy csak egy ismert arcot az utca másik végéből. És aztán még inkább emlékezetes volt sokaknak 1957 és az akkori halottak napja, amikor már nem lehetett szabadon emlékezni azokra, akiket elvesztettek, akiket bebörtönöztek, akik ismeretlen helyen voltak, és lovas rendőrök jártak körbe-körbe a síró édesanyák mögött, akik megpróbáltak egy-egy temető bejáratánál gyertyát gyújtani a fiuk vagy lányuk emlékére vagy a férjük emlékére, akiről talán nem is tudták, hogy hol van, vagy tudták, hogy valahol egy ismeretlen parcellában eltemették őt. Sok esetben tudjuk, hogy akár kátránypapírba csomagolva, szögesdróttal összetekerve, arccal lefelé temették el a forradalmárokat, akiket aztán csak a rendszerváltáskor lehetett exhumálni.
Ha az ’56-os forradalom egyes elhunytjaira emlékezünk, azt hiszem, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter két olyan személy, akiknek sokan ismerik a történetét.
Tóth Ilonka volt az, aki október 23-án részt vett a diáktüntetéseken, majd utána, 25-én önkéntes ápolónőnek jelentkezett, és a Péterfy Sándor Utcai Kórház önkéntes mentőszolgálatának először a tagja lett, majd utána, november 1-jétől a kórház kisegítő részlegének a vezetője is. A forradalom után sem hagyta el a forradalom ügyét: röpcédulákat készített, az Élünk című szamizdat újság készítésében vett részt, éppen ezért november 20-án társaival, Gönczi Ferenccel és Gyöngyösi Miklóssal együtt le is tartóztatták, és emberölés vádjával, valamint ’56-os szervezkedésben való részvétel vádjával bíróság elé állították, és egy koncepciós perben halálra ítélték. Jellemző az akkori korszak gondolkodására, hogy megpróbáltak köztörvényes bűncselekmény jelleget belevinni a tényállásba, és így köztörvényes bűnözőként elítélni azokat, akik valójában forradalmárok voltak. Az volt ellene a vád, hogy Kollár István rakodómunkás vénájába, akit társaival az ÁVH tagjának véltek, fecskendeztek benzint, altatót vagy szívszúrással megpróbálták őt megölni. Ezen alaptalan vádak alapján elítélték, ahogy mondtam, halálra ítélték, és 2001-ig kellett várni, mire a bíróság semmisnek nyíl-vánította ezt az ítéletet.
Mansfeld Péter sokak számára azért is közismert, emblematikus alakja a forradalomnak, hiszen ő volt a legfiatalabb forradalmár, akit kivégeztek, halottak napján rá is emlékezhetünk, hiszen amikor megölték ezt a vasesztergályos szakmunkástanulót 1959. március 21-én, 18 éves és 11 napos volt. Ismerjük, hogy addig vártak a kivégzéssel, amíg be nem töltötte a 18. életévét, és direkt olyan törvények alapján ítélték el, amelyek miatt már 16 éves kor fölött is elítélik, csak az ítélet végrehajtását halasztották a 18. születésnap betöltéséig. Ő a Széna téren harcolt, és ahogy mondtam, a legfiatalabb áldozata a forradalomnak; ugyanakkor a családja megszenvedte a kommunizmus más részeit, hiszen málenkij robotra hurcolták a család férfitagjait, ő pedig az ’56-os megtorlásban vesztette életét.
Azt hiszem, gyertyagyújtással és virágokkal sok mártírra is emlékezhetünk, de büszkén emlékezhetünk azokra a nagy alakjaira is a magyar történelemnek, akik akár itt a Kossuth téren is szobor képében tekintenek ránk: II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula vagy Tisza miniszterelnök úr személyében, vagy ha egy kicsit lejjebb megyünk, Széchenyi Istvánnak is a Széchenyi téren most már megtalálhatjuk a szobrát. Ők nagy alakjai a történelemnek, nagy mártírjai a magyar XX. századi történelemnek, akikről ma itt megemlékezhettünk. Azt hiszem, halottak napján, mivel ők a nemzetért hozták meg a legnagyobb áldozataikat, a nemzet nevében is megemlékezhetünk.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban. - Dr. Józsa István tapsol.)
