ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Múlt hét péntekén emlékeztünk halálának 92. évfordulója alkalmából a legendás földosztó miniszterre. Nagyatádi Szabó Istvánra dél-somogyi szülőfalujában, Csokonyavisontán. Valóban, szinte szószékre illő magasztos nekrológot hallhatott a kisgazda politikus tiszteletére összegyűlt tömeg, mind Szabó István emlékházánál, mind a református templom udvarán, mind pedig a temetőben felállított impozáns emlékműnél.
(14.40)
De elég-e a fennkölt pátosz, ha a vidék apostola előtt akarunk fejet hajtani? És ha nem csupán az ember, hanem a politikai hagyaték előtt is le akarjuk róni tiszteletünket, akkor vajon megspórolható-e az őszinte számvetés? Van-e elég lélekbátorság a szónokban ahhoz, hogy fel merje tenni a kérdést, beérett-e Nagyatádi Szabó István vetése? Vagy a Viktor bizonyára ezt sem engedi, hiszen tényleg kényes helyzetbe kerülhet az a kormánypárti képviselő, aki az első paraszti származású országgyűlési képviselő emlékére összehívott gyűlésen, mondjuk, a vidékkel, a vidék nehéz sorsával kapcsolatos kérdéseket próbálna fölvetni a magára hagyott magyar faluval, és a sokszor másodrendűnek tekintett vidéki lakossággal kapcsolatosan, az ő mindennapi rögvalóságukkal kapcsolatosan mondana néhány szót.
„Pusztulunk, veszünk” - írta Nagyatádi Szabó István kortársa, a szomszédos falu, Rinyaújlak református tanítója, Arany Bálint száz esztendővel ezelőtt. Lassan sajnos azt is kijelenthetjük, hogy elpusztultunk, elvesztünk. Az Erdőcsokonya és Somogy-visonta egyesüléséből született Csokonyavisonta száz éve még több mint 3 ezer lelket számlált, lakosainak száma mostanra azonban a felére apadt.
És noha a fideszes Kósa Lajos szerint képtelenség, hogy innét a kilátástalanság miatt mennek a magyarok külföldre, azért csak jó lenne befejezni az elefántcsonttoronyban való önelégült kaviármajszolgatást, és szétnézni a periférikus helyzetbe süppedt vidéki régiókban is, mondjuk, egy olyan átlagos dél-dunántúli megyében, mint amilyen például Somogy, ahol a települések 40 százalékára egy generációnyi időn belül a biztos halál vár, hacsak odafönt a „minden nagyon szép, minden nagyon jó” ábrándvilágában élő, mindennel nagyon megelégedett kormányzati urak végre fel nem ismerik, hogy annyi a magyar falunak, ha nem hoznak azonnal népességmegtartó intézkedéseket.
Vajon a 120 ezer somogyi lakóingatlanból miért áll üresen több mint 21 ezer, ha a kormánypropaganda szerint minden rendben van? Vajon mit szólt volna Nagyatádi Szabó István egy olyan földárveréshez, ahol a majd’ 10 ezer hektár dobra vert somogyi földért az államkasszába folyó 12 milliárd forint egyharmadát nem kérges tenyerű kisgazdák, hanem a tíz legerősebb itteni érdekeltség pengette ki, akik közül a legnagyobb majdnem egymilliárd forintért vásárolt magának ezerhektárnyi földet? Ő bizonyára nem ilyen földosztásról álmodott.
Vajon nem tartaná-e a vidék elleni gyilkos tőrdöfésnek, hogy az ilyenformán befolyó pénzt nem a mezőgazdaság, nem a magyar falu, nem a vidék felemelésére forgatják vissza, hanem az államadósság mindent elnyerő lyukas hordójába önti a kormány? Vajon mit szólna a Kanada és az EU közötti szabadkereskedelmi megállapodásra való rábólintáshoz, ahol pont ott járhatunk rosszul, ahol lehetőségeink vannak, nevezetesen, az élelmiszer-biztonság és a GMO-mentesség terén. A Földművelésügyi Minisztérium elé állított háromméteres bronzszobra talapzatára írt politikai jelmondata így szólt: „Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk a parlamentbe.” Mindez híven összefoglalta a dél-somogyi virágos lankák szerelmesének politikai filozófiáját.
De ha újra köztünk lenne, azért egy kacifántos káromkodás csak kiszakadna még a béketűrő, a hátán való favágást elviselő magyarságot megtestesítő Nagyatádi Szabó Istvánból is. Édesapja, a Széchenyiek egykori féltelkes jobbágya után hat hold szántó, két hold rét, kis szőlő és legelő maradt rá. Saját szorgalmával annyira vitte, hogy szerzett hozzá még 16 holdat. Röviddel halála előtt egy riportban így nyilatkozott: „Mindig nélkülözések között éltem; ha az időm engedte, erdőirtásban és napszámban dolgoztam másoknak, és így szereztem össze azt a kis vagyonkát, ami most együtt van. Negyvenöt katasztrális holdam van, de csak most, mióta a feleségem tizenöt holdat örökölt.”
A Gucci- és Vuitton-ridikülös, szűk ficsúröltönyös, magukat parasztgyereknek nevező, uborkafára felkapaszkodott és elég furcsa vagyonnyilatkozatokat bemutatók láttán még az is lehet, hogy Pista bátyánk megpödörné a bajszát, feltűrné az inge ujját, belepökne a markába, és nekiállna kitakarítani Augiász istállóját, ahol bizony magasan áll a messzire bűzlő trágya. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
