DR. HOPPÁL PÉTER
DR. HOPPÁL PÉTER
DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Országszerte zajlanak a megemlékezések az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a történelmi kor dicső pillanatairól és tragikus fordulatairól, majd az azt követő véres megtorlásokról, mártírjainkról, hőseinkről. Engedjék meg, hogy innen is köszönetet mondjak mindazoknak az önkormányzatoknak, intézményeknek, civil szervezeteknek, amelyek csatlakoztak a kormány nagy ívű elképzeléséhez, és saját rendezvényeikkel hozzájárultak ahhoz, amit az 50. évfordulón az akkori hatalom nem tett meg, hogy most a helyi közösségek is feltárhatták a saját ’56-os történeteiket. Tették ezt azért, hogy ’56 máig ható tragikus eseményei ne maradjanak kibeszéletlenül, noha sajnos a kor bűnösei a legtöbb esetben büntetlenek maradtak; és hogy a magyar szabadságharc hősei, akik először ütöttek rést a teljes Kelet-Európát fogva tartó vasfüggönyön, ne maradjanak névtelenül, ne maradjanak köszönetnyilvánítás és főhajtás nélkül.
Ebben a megemlékezéssorozatban ma olyan naphoz érkeztünk, amely már jóval a hazaáruló kommunista politikusok hatalomátvétele és a szovjet tankok bevonulása után következett be. És bár helyi szinten évről évre megemlékezünk róla Baranyában, itt, az ország házában is említést érdemel, hiszen a szabadságharc utolsó napja, a szervezett fegyveres ellenállás végnapja, valójában a mai nap, november 22-e, éppen 60 évvel ezelőtt virradt fel és hanyatlott le, hogy aztán ennek a hősi napnak is meglegyenek a saját áldozatai, hősei. Nem mások ők, mint a mecseki láthatatlanok.
Egy nappal a főváros ostromát megelőzően, 1956. november 3-án a túlerő miatt a szovjet hadsereg szinte harcok nélkül vonulhatott be Pécsre. Csakhogy a város védelmére szervezett csapatok egy része a Mecsekbe menekült, hogy ott újraszerveződhessen komlói és több más csoportosulással együtt. Katonák, rendőrök, bányászok, diákok és fiatal munkások, mindenre elszánt, hétköznapi emberek, hiányos öltözékben, sokszor napokig étlen-szomjan, korszerűtlen kézifegyverekkel vették fel a harcot a totális túlerővel szemben.
Bár a szovjet tankok budapesti bevonulása, november 4. után a kommunista propaganda a rend helyreállításáról beszélt, ezek a fiatalemberek, eleinte 700-800-an, végül november 22-éhez közeledve már csak 58-an, rajokba szerveződve folytatták az ellenállást, és többször harcképtelenné tették a bevonuló tankokat, a szovjet erőket.
Vezetőjük a Gazda névre hallgató dr. Horváth Géza és a rajok vezetői közül Málics Ottó, a később mártírhalált halt Málics Ottó, Kubicza János, Sima László és Lux Antal voltak az említésre érdemesek. Rajtuk kívül is sokan csatlakoztak az ellenállókhoz. November 22-én a hatóságok a Mecsekben bujkáló utolsó ellenállókat is elfogták. A véres, látványosan elborzasztó tragikus megtorlás sajnos őket sem kerülhette el. Sortüzek, aknatűz, ágyú, majd az elfogottakra halálos ítéletek és börtönévek vártak és emigráció a megmaradt 58-ak-ra.
Köszönettel tartozunk azért, hogy az 1956-os megemlékezéssorozatban rájuk is nagyobb figyelem irányulhatott, mint ahogy bátorságukért, hazaszeretetükért a vidék sok más hősét is említhetjük most, a 60. évforduló alkalmával. Főhajtás és köszönet illeti az ő emléküket. A mecseki láthatatlanok mellett, jól tudjuk, hogy a teljesség igénye nélkül, a történetírók feltárták azokat a sortüzeket, amelyek egész Magyarországot reprezentálják: Salgótarján, Mosonmagyaróvár, Debrecen, Berzence, Mórahalom, Győr, Budaörs, Nagykanizsa, Miskolc, Eger, Gyoma, Kevermes, Gyula, Tinnye, Zalaegerszeg, Hódmezővásárhely, Gyülevész, Csepel, Tatabánya, Esztergom, Sátoraljaújhely, Nyíregyháza, Kecskemét mind olyan települések, ahol a november 4-ét megelőző és azt követő napokban sortüzek áldozataivá váltak a fegyvertelen tüntetők és ellenállók.
A mecseki láthatatlanok emlékét a mai napon Pécsett felállított új emlékmű is őrzi. Mindannyian szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a helyi identitáshoz, a helytörténethez tartozó események és személyek ne merüljenek a feledés homályába. A hősök emléke legyen áldott! (Taps.)
