SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK
SALLAI R. BENEDEK (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Urak! Érdeklődéssel hallgattam a délelőtti vitát, és nyilvánvalóan sok dolog volt, ami felkeltette az érdeklődésemet és szívesen reagálnék rá; legelsőként Dömötör Csaba államtitkár úr megjegyzésére. Mindig, ha valamilyen nagy demagógiára van szükség, akkor őt küldik be ide. „Az ellenzék kétségbe vonja a diákok teljesítményét.” - ez volt a legellenszenvesebb mondata a sok közül. Mi alapvetően a kormány teljesítményét vonjuk kétségbe. Arról van szó, hogy a kormány jól teljesít-e ezen a területen. Az ellenzék nem azt vonta kétségbe, hogy a tanulók milyen teljesítményt tudnak nyújtani, hanem azt, hogy az oktatáspolitika rendszere alkalmas-e arra, hogy a tanulók, a következő generáció ne csak eséllyel induljon neki az életnek, hanem egyáltalán, hogy boldog felnőtt legyen.
Több olyan hozzászólás is volt, amelyekkel egyet lehetett érteni. Palkovics államtitkár urat is nagy érdeklődéssel hallgattam. Teljes szolidaritásomat fejezem ki államtitkár úrral kapcsolatban: engem is mindig letolnak hogy hadarok, ezért nagy örömömre szolgált, hogy nem én vagyok az egyetlen a parlamentben. Tehát együttérzek önnel.
Nagyon fontosak azok a gondolatok, amiket megosztott az Országgyűléssel, hogy olyan munkakörökre kell felkészítenünk a hallgatókat, amelyek még nem is léteznek. Ezt mostanában több helyen hallottam, ez közhelyesen nagyon-nagyon jól megáll, a probléma ott van, hogy az oktatási rendszer pont ellentétes ezzel, mert olyan statikus ismereteket ad át számos területen, amelyek jelen pillanatban nem alkalmasak arra, hogy mi lesz húsz év múlva.
A másik pedig, amiről nagyon-nagyon úgy érzem, hogy amit mond, az szöges ellentétben van azzal, amit tapasztalunk: azt mondta szó szerint, hogy nem mindenkinek azonos mértékű támogatásra van szüksége, hanem eltérőre. Hát, pont ezt kérjük számon, ennek a hiányát. Ennek a gyakorlati megvalósítását szeretnénk látni az oktatáspolitikában.
A legizgalmasabb kifejezés, amit államtitkár úr használt, s amire Ikotity István képviselőtársam a felszólalásában célzott is, hogy az alkalmazható tudás fogalma hogy fog megjelenni. Ez azért érdekes, mert ha nemcsak a szakképzésről, hanem a gimnáziumi képzésekről beszélünk, akkor mindennek az az ómegája, hogy a következőkben hogyan fog boldogulni. Márpedig jelen pillanatban tényszerű kérdés, hogy ha egy átlagos mérnöki hallgató érkezik be az egyetemre, akkor egyszerűen meg lehet állapítani, hogy nem megfelelő tudásszinttel küldik tovább a középiskolából. Az érettségi elvárások nem elegendők ahhoz, hogy számos természettudományi területen megfeleljen annak az elvárásnak, amit az egyetemen akár egy BSc-képzésen számon fognak rajta kérni. Ez azért fontos - most nyilván nem akarok belemenni a felsőoktatás témájába, bízom benne, hogy egyszer majd lesz egy másik vitanap, amikor arról beszélgethetünk -, mert a felsőoktatás kérdésében az, hogy első évben felzárkóztató tárgyak sokaságát kell alkalmazni, alapvetően ennek az oktatási rendszernek a hiányosságából következik.
Innentől kezdve izgalmassá válik a beszélgetés, mert ha arról akarunk beszélni, hogy mi az, ami boldog felnőtteket fog eredményezni a magyar társadalomban, akik alkalmasak lesznek arra, hogy a magyar demokratikus berendezkedésben jó állampolgárok legyenek, és ne csak egy kiegyensúlyozott életet éljenek, ahhoz számos kérdés vetődik fel, de bizonyára nem azok, amiket Kucsák képviselőtársam elmondott. Az ő felszólalásából nagyon tetszett, hogy felhozta az önkormányzatok eladósítását, az állami szinten történő eladósítást. Nagyon-nagyon nehéz ezt értelmezni közoktatási szinten, részben azért, mert ne felejtsük el, hogy az önkormányzatok eladósítása a legtöbb esetben fideszes vezetésű önkormányzatoknál történt meg a legnagyobb összegekkel. Azt, hogy utána kárpótolták az alaptalanul elszórt pénzeket, amivel kampányoltak maguknak fideszes polgármesterek, lehet emlegetni egy közoktatási vitanapon, csak nem igazán releváns.
Viszont legalább ennyire érdekes volt, amikor Pósán képviselőtársam szakpolitikusként felhívta a figyelmet arra, hogy azért kell visszamutogatni mindig az MSZP kormányzására, merthogy az oktatási rendszer 12 éves időtartamban - azt hiszem, ennyit mondott - működik. Ehhez képest 2002-es kampányt, Medgyessy Péter választási kampányát idézik, ami már túlmutat ezen az időszakon is. Az már szinte szánalmas kategória, amikor 2002-ig nyúlik vissza az érvelés, hogy miért rossz az oktatásunk, és hogy Medgyessy Péter mit ígért.
Ennek ellenére nagyon-nagyon fontos az a szemlélet, amit a felszólalásokból megtudtunk - ezért hallgattam őket érdeklődéssel -, ugyanis a legtöbb esetben megint, csakúgy, mint tegnap az EU-s vitanapon, az anyagiakkal jönnek, ingyenes tankönyvvel, ingyenes étkezéssel, gyakorlatilag az oktatás rendszerének a finanszírozásával. Leginkább azért jelent ez problémát, mert úgy látszik, hogy leginkább három dologról nem esik szó, a pedagógusokról, a gyerekekről és a szülőkről. Pedig az, hogy a szülők és a gyerekek hogyan élik meg ma az oktatás rendszerét, alapvetően befolyásolhatja azt, hogy az indikátorainkat hogyan alkalmazzuk. Ha azok az indikátorok, hogy mennyi pénzt fordítottunk korábban ingyenes étkezésre vagy ingyenes tankönyvellátásra, akkor én nem vitatom azt, hogy ebben pozitív eredményeket tudnak felmutatni. De a kérdésem az, ha az indikátorokat nézzük, hogy mennyire elégedettek a szülők az oktatási rendszerrel, mennyire fáradtak a gyerekek, mennyire veszi igénybe a gyerekeket a mindennapi oktatás. Nekem első osztályostól harmadikos gimnazista korú gyerekeim vannak, és szülőként, négy gyerek édesapjaként rálátva erre a rendszerre nyilván van egy kialakult szigorú álláspontom, vajon jó-e az a gyerekeknek, hogy napi 8-10 órán át próbáljuk őket folyamatosan arra késztetni, hogy olyan tudásokat szerezzenek meg, amiket a felnőtt életben bármelyikünk az okostelefonjából két másodperc alatt megszerez.
(12.30)
Ugyanakkor nem tanítjuk meg arra, hogy hogy tanuljon, hogy szerezzen új információkat, hogy gondolkozzon, és nem törekszünk az általános műveltség megszerzésére - forráshiányok miatt -, például finanszírozott színházlátogatásoktól kezdve sok mindenre, mint például a szaktárgyak laboratóriumi ellátottsága, amire nincs kellő mennyiségű forrás, amelyek így viszont alapvetően nem tudnak beépülni a rendszerbe.
Engedjék meg, hogy egy érdekes tanulmányt hozzak - és elnézik nekem ezt minden bizonnyal, hogy nem vagyok oktatáspolitikus, és ezért érdeklődéssel olvasom a nemzetközi tapasztalatokat -, amikor egy kutatásban megkérdezik a szülőket - ugye, angliai dologról van szó -, hogy mik azok a legfontosabbak, amiket egy jó oktatás indikátorainak tekintenek, akkor 14 pontban miket foglalnak össze. Ezt, ha levetítjük - nyilván azért hozom ezt a 14 pontot, mert a magam részéről egyet tudok érteni velük -, az a kérdés, hogy a mai közoktatási rendszer hogyan tud ehhez viszonyulni. Hogyan tud ehhez alkalmazkodni? Azt mondja: az iskolában tanított tárgyak között a gyermekem megtalálja a neki tetszőket, ne legyen minden kötelező, hiszen mi, emberek is egymással tudunk kooperálni, ismereteink, képességeink kiegészítik egymást. Pista tanulja azt, amit Pista szeret, Mihály azt, amit Mihály szeret. Bocsánat a magyar nevek miatt, de nyilván a fordításban így volt a praktikusabb. Alapvetően nyilván egy alkalmazkodó, adaptív oktatási rendszerre utal, ami jobban figyelembe veszi. Ez az igény Palkovics államtitkár úr felvezető expozéjában megjelenik, az a kérdés, hogy a gyakorlatban szülőként miért nem tapasztaljuk ezt, hogy az oktatási rendszerben ennek az alkalmazása megvalósulna.
Az iskola nyújtson a tantárgyakon kívül egyéb cselekvési lehetőségeket. Ezek legyenek választhatóak, és mindenki megtalálja a képességének megfelelő lehetőségeket. Állati érdekes ez, hogy ez mennyire fontos az oktatásban. Túrkevei vagyok, Túrkeve két olimpikont adott birkózásból. Mi miatt? Azért, mert erre van egy jó oktató, ennek van egy jó edzője. De nem tudjuk, hogy hány világklasszis golfozó vagy hány világklasszis vízilabdás kerülhetett volna ki, ha arra lett volna oktatási lehetőség. Alapvetően nem igyekszik az oktatási rendszer felismerni azt, hogy a gyermekek miben a legjobbak, hanem mindenki alkalmazkodik. Nálunk generációk mentek birkózásra, mert csak az volt helyben, pedig lehet, hogy világklasszis cselgáncsozó is kikerülhetett volna, ha lett volna arra oktatás. Most egyébként Túrkevén egy nyugalmazott rendőr miatt cselgáncs is van - csak hogy kistelepülésemmel büszkélkedhessek. Ennek az alkalmazása és adaptív rendszerbe állítása egy meglehetősen fontos kérdés lenne, hogy a legjobbat hozzuk ki a gyermekekből.
A gyermekeket tájékoztassák, hogy milyen választási lehetőségeik vannak az iskola elvégzése után, milyen szakmák, milyen foglalkozások valók hozzájuk. Nyilvánvalóan ez a pályaválasztási rendszernek egy nagyon-nagyon fontos kérdése, ami most, úgy érzem, talán még nehezebb, mint korábban volt, holott nagyon-nagyon világos lenne az, hogy ne csak a szülők ráhatása meg a pedagógusok ráhatása, hanem a gyerekeknek az egyéni belsője is a legjobban meg tudjon jelenni az ilyen döntéseknél.
A tanítás legyen olyan, amiből a gyerekek valóban tanulni képesek; ne legyen unalmas, monoton ismétlés, ne legyen értelmetlen tananyagmassza, amit még segítséggel sem tudnak elsajátítani. Alapvetően azt, hogy a statikus biflázásnak a gyakorlata mennyire jelenik meg, ezt most a gyakorlatban látom, hogy sajnos ennek a szintje mintha több mindenből erősödött volna. Bocsásson meg, államtitkár úr, nyilvánvalóan a pozitívumokat nem érzem feladatomnak, hogy hangsúlyozzam, tehát inkább azokra kívánok rámutatni, amelyekben hiányosságot látok. Hiszen néhány dologban azért hazugság lenne letagadni, hogy vannak eredmények is.
Ne legyen hajsza az iskolában; az biztos, hogy ezzel most ellentétes a mostani tapasztalat. Tudni kell, hogy a kevesebb néha több. Legyen idő a dolgokat jól begyakorolni, ne váljon a dolog unalmas ismétléssé, ne a mennyiség legyen a fontos, hanem a minőség. És ez a mai korban, úgy érzem, még fontosabb, és ha tényleg úgy gondolkoznánk, ahogy államtitkár úr mondta, hogy a húsz évvel későbbi munkaerőpiacra próbálnánk meg termelni a munkaerőpiacon megfelelő, boldog felnőtteket, akkor még kevésbé lenne indokolt az, hogy a mai tudomány állása szerinti tárgyi anyag elsajátítását próbáljuk meg minél jobban rögzíteni és átadni, és ezt a fajta anyagot inkább egy gondolkozásra képes, tanulásra képes képességgé fejleszteni. Hiszen lássák be vagy vallják be, hogy gyakorlatilag amikor kikerül valaki, akár az egyetemi tanszékek padjai mögül is, alig-alig van olyan munkahely, ahol egy az egyben ugyanazt a tudást tudja alkalmazni. Egy új munkahely mindig egy tanulás, mindig egy új képesség.
Ezért a legfontosabb az, hogy úgy menjenek ki a munkaerőpiacra a gyermekek vagy a fiatal felnőttek, hogy ez a képességük meglegyen, hogy mindig tudjanak újat elsajátítani, mindig meglegyen a képességük. Lehet tudni, hogy mikor volt a Magna Carta, meg lehet tudni egy halom dolgot, amit be lehet magoltatni, de ugyanakkor azt, hogy hogy írjanak meg egy tisztességes önéletrajzot, hogy legyen esélyük egy személyes meghallgatásra egy munkahelyen, és ott hogyan tudjanak napi ismereteket átvenni a munkahelyen a kollégáktól, hogyan tudják elsajátítani a mindennapi munkához szükséges gyakorlatot, ezt gyermekkortól kellene elsajátítani.
Az iskola adjon megfelelő tájékoztatást a gyermekek fejlődéséről és változásairól. És a fenti szellemben mindezt úgy kell megvalósítani, hogy a szülőkhöz ne sürgetéssel és megbélyegzéssel forduljon az iskola, hanem a legfőbb partnerének tekintse a szülőket. Ennek ugye, a mindennapi gyakorlati megvalósítása nyilvánvalóan azon fog múlni, hogy a pedagógusaink mennyire lesznek motiváltak, mennyire lesznek elhivatottak. És egyetértek államtitkár úrral, volt egy ilyen gondolata, hogy igazából a legfontosabb kellék a jó oktatáshoz a jó pedagógus. De ehhez a megbecsültségen túl nyilvánvalóan olyan felsőfokú képzés is szükséges, ami felkészíti erre, és olyan közösségre is szükség van, ami mindezt motiválja.
Ha megnézi most, államtitkár úr, csak azokat a konfliktusokat, amik mondjuk, a különböző iskolákban kialakultak az elmúlt egymásfél évben, ezek a konfliktusok alapvetően nem közösségépítőek a pedagóguskarnak, és nem motiválóak annyira, hogy képes legyen még idegrendszerrel a gyermekekre és annak a családi viszonyaira is tekintettel lenni a mindennapi oktatásban. Holott, egyetértek azzal, hogy ennek ez lenne a kiemelt célja. Az iskolai környezet legyen olyan, ami lehetővé teszi a gyermek fejlődését. Legyen tér a szokványos tevékenységeken túl sok mindenre. Legyenek könyvtárak jó könyvekkel, sportszerek kint és bent, művészeti terem, ez pont az, amiről Kucsák képviselő úr is beszélt, hogy nyilvánvalóan anyagi javak kellenek a jó oktatáshoz, és kell ennek az infrastrukturális háttere. De alapvetően az a kérdés, hogy ez mennyire egyenletesen oszlik el az országban, és mindenütt - legyen az Észak-Magyarországtól a Dél-Dunántúlig - vajon egyenletesen áll-e rendelkezésre. Vagy pedig valóban nem tudja leküzdeni a gyermek azt a hátrányt soha életében, hogy a II. kerületi vagy XII. kerületi iskolába járt, vagy mondjuk, egy Miskolctól északra eső borsodi faluban kezdte meg az oktatását. Ha majd ez ki lesz egyenlítve, és egyenletes lesz az infrastrukturális ellátás, akkor beszélhetünk számos területen ezekről a kérdésekről, amelyeket képviselőtársam is említett.
Az iskola figyelemmel kíséri a gyermek életét, és ha a gyermek az iskolán kívüli jólétben problémát észlel, akkor aktívan segít neki. Ez azért nagyon fontos, nyilván nem szeretnék szociálpolitikai témákra átmenni, mert az elmúlt időszakból szintén ismert jó néhány eset, ahol a visszajelző rendszer nem működött jól a gyermekvédelemben, és ebben az iskolában minden bizonnyal lehetne növelni a szerepét.
Az iskola nagy hangsúlyt helyezzen arra, hogy egy olyan hely legyen, ahol mindenki megkapja a támogatást arra, hogy ha valaki valakivel szemben igazságtalanságot követ el, akkor legyen semleges fórum. Nagyon-nagyon tetszik nyugat-európai példákban ezeknek az iskolai ombudsmanoknak az intézménye, akik megpróbálnak semlegesen kiállni egy-egy hallgatóért, egy-egy tanulóért. Ugye, akaratlanul is, ez nyilván nem konkrétan a Fidesz hibája közvetlenül, hogy bizony a gyermeki közösségekben is történnek olyan igazságtalanságok, amelyeknek a kezelése azért fontos, hogy az iskolában megtörténjen, mert az empátiára történő nevelésnek ez az alapja lehet.
Hétvégén voltam gyerekekkel egy meghívó miatt kalandparkban - ilyen sokhálós, fel lehet mászni meg ilyesmi -, és láttam a gyerekek sokaságát, hogy megy felfelé egy kicsit, és a többi sodorja lefelé, szalad felfelé azért, mert valahogy nincs bennük elejétől kezdve az az empátia, hogy hogy segítsük a gyengébbet, hogy segítsük a kisebbet. És ennek a szemlélete átadásának, a szocializációjának egy fontos helyszíne lehet az iskola megfelelő háttérrel.
Az iskola nyilvánossá teszi a tanulás és az iskola belső berendezésével kapcsolatos szabályait, segít a szülőknek, hogy azok világosak legyenek, hogy azokat megértsék. Nagyon sok esetben tényleg nem lehet érteni, hogy mi miért történik, és ebben nyilván jó az iskolai autonómia, de ugyanakkor meg a megértés lehetőségének a biztosítása kiemelten fontos.
Az iskola mindig érdemben válaszoljon a hozzá érkezett kérdésekre, aggodalmakra, panaszokra. Az iskola egy jól kormányzott és vezetett intézmény legyen. Nyilvánvalóan a KLIK rendszere ezen nagyon-nagyon sokat rontott, de úgy alapvetően megvan a lehetőség. Ameddig van jó pedagógus, és van kormányzati szándék, és ha teszünk hozzá forrásokat, ez a rendszer javítható, és lényegesen jobbat lehet belőle kihozni, mint amit jelen pillanatban látunk.
Nagyon-nagyon sok gondolatom van még, amire nem tudom, hogy lesz-e időm, hogy megosszam önökkel, de alapvetően négygyermekes apukaként, szülőként, aki nap mint nap járok iskolákba, egyet tudok érteni azokkal a nemzetközi kutatásokkal, amik ilyen jellegű megfogalmazásokat fogalmaznak meg, és azt gondolom, hogy mindezek térnyerésének Magyarországon egy jó kormányzati szándék érdemben segíthetne. Ehhez kérem támogatásukat. Köszönöm a szót, elnök úr. (Ikotity István tapsol.)
