DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: (Az államtitkár Mansfeld Péter arcképét ábrázoló pólót visel.) Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Az idei évforduló, a forradalom és szabadságharc 60. évfordulója és a tíz évvel ezelőtti rendőrterrornak a tízéves évfordulója jó alkalom lett volna a baloldal számára a bocsánatkérésre. Bocsánatkérésre amiatt, hogy tíz évvel ezelőtt az ’56-os veteránokat nem engedték be a Műegyetem aulájába (Kunhalmi Ágnes: Ti meg a Kossuth térre nem engedtetek be demokratákat!), amikor ott zajlott a központi megemlékezés az ’56-os forradalomról, mert valamiért úgy gondolták, hogy ’56-osok nélkül könnyebben emlékeznek a szocialisták ’56-ra, mint velük együtt.
Ebből látszik, hogy valami még a lelkiismeretből pislákol a szocialistákban is vagy későbbi utódaikban. És jó alkalom lett volna arra, hogy Gyurcsány Ferenc vagy a Szocialista Párt vagy a Demokratikus Koalíció politikusai bocsánatot kérjenek az emberektől azért, mert tíz évvel ezelőtt békés megemlékezőkre, az ’56-os hősök előtt fejet hajtókra rendőrattakot vezényeltek, könnygázt vetettek be, gumilövedéket vetettek be, kardlapot vetettek be, lovas rendőröket vetettek be.
Ehhez képest ilyesfajta bocsánatkérésre nem került sor, sőt, egymás mellett állva, egymásnak adva a mikrofont Gyurcsány Ferenc előtt és után közösen léptek föl egy rendezvényen, és baloldali megújulásról beszéltek Gyurcsány Ferenccel, ami, azt hiszem, most már nyelvtanilag is oximoront jelenthet a magyar politikában. Mindezt Gyurcsány Ferenc még azzal is megtűzdelte, hogy aki kifogást keres, aki gyurcsányozik, az Orbánnal van. Hát, itt már elhangzott egy Kádár János-idézet, ez eggyel attól visszafele van, Rákosi Mátyástól származik ugye az, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Hát, egy hasonló retorika megjelent a megújuló baloldalnak is az ’56-os megemlékezésén, ami egyáltalán nem ’56-ról szólt, nem a forradalmárokról szólt, nem a pesti srácokról vagy Mansfeld Péterről szólt, hanem bizony a politikai helyezkedésről, hogy kiki hol, hogyan, milyen listán kíván majd pár év múlva a ’18-as választásokon megjelenni.
Ugyanakkor láthattuk a baloldalnak egy másik részét itt a Kossuth tér környékén, akik igyekeztek egy méltóságteljes megemlékezésből balhét faragni, de köszönjük mindazoknak, akik fenntartották a rendet, és megvédték azokat is, akik békésen kívántak megemlékezni egy állami ünnepségen, és megvédték azokat is, akik agresszíven kívántak fellépni, és megtámadták vagy legalábbis ott voltak, és zavarni próbálták a békés megemlékezőket. (Burány Sándor: És jól megverték őket.)
Szerencsére a taps tegnap is mindig hangosabb volt, mint a füttyszó (Gőgös Zoltán: Rákosit is megtapsolták!), és azt is megállapíthatjuk, hogy a XX. században a más megemlékezésének a megzavarása, az ilyesfajta hangos fellépés sohasem a mérsékelt erőknek volt a politikai fegyvere. Ha megnézzük a XX. század történelmét, ilyesfajta támadások, ilyesfajta agresszív fellépés mindig csak szélsőséges politikai vezetők indíttatására indult a XX. század történelmében. És mindez mutatja, hogy mire képes az ellenzék október 23-án. Nem a hősök dicsőítésére, hanem egy hangos semmitmondásra, ami rendkívül hangos, de rendkívül tartalmatlan, nagyon kis mértékben tartalmaz bármiféle jövőképet Magyarország számára. És ha valakiknek még arra is van merszük, hogy a magyar Himnusz vagy a lengyel köztársasági elnök beszéde alatt sípoljanak, vagy az ’56-os volt hősök, akik saját naplójegyzetüktől tényleg meghatódva lépnek ki a színpadra, és hallották vissza a 60 évvel ezelőtti saját gyermekkori feljegyzéseiket, hogy ez alatt is sípoljanak, ez alatt is meg tudják zavarni az ünnepséget, a megemlékezést, az, úgy hiszem, mutatja, hogy nem tisztelik azt, ami 60 évvel ezelőtt történt Magyarországon.
Október 23-a nem ellenzéki pozícióharcra jó, hanem a forradalmárok, a pesti srácok hősi dicsőítésére. Hiszen ők olyat tettek Magyarországért, amit kevesen mondhatnak el magukról.
És még egy bocsánatkérést kifelejtettem: azért Kuncze Gábortól, volt belügyminisztertől is vártunk volna egy bocsánatkérést tíz évvel az akkori történések után. Hiszen emlékezzünk, az volt az az időszak, amikor megtudtuk, hogy a sün nem egy barátságos kis erdei állat, hanem igazából egy rendőrségi szakfogalom.
Azt is fontosnak tartom még megjegyezni, hogy 2006-ban sajnos ugyanúgy hallgattak sokan Nyugat-Európában, mint ahogy 1956-ban sem cselekedtek, azok, akik olykor-olykor kisebb ügyek kapcsán is Magyarországon a sajtószabadságot féltik vagy a szólásszabadságot féltik, ők nagyon kevésszer emelték fel a hangjukat a pesti srácok védelmében, vagy nagyon kevésszer emelték fel a hangjukat 2006. október 23-a után. Mi viszont folytatjuk az ’56-os emlékév rendezvényeit, 355 településen, 80 kiállítással, 29 romkocsmában, 14 zeneművel, 56 színházi művel és 204 büszkeségponttal. (Szilágyi György: Hívjátok meg a Mátsikot is!) Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiból.)
