ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS
ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! „Nem fasiszta csőcselék, hanem magyar hazafiak voltunk, akik szabadon szerettek volna élni a saját országukban. Szabad és független Magyarországot akartunk, ez adott fegyvert még a gyerekek kezébe is” - mondta az ’56-os lyukas zászlót a Jobbik fiataljainak átadó Corvin közi főparancsnok, a legendás emlékezetű, halhatatlan hős, Pongrátz Gergely, aki 1956. október 26-án nyolcszáz mindenre elszánt pesti sráccal megalázó vereséget mért az egyik legelitebb szovjet alakulatra, a 33. gépesített gárdahadosztályra is.
A forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján, a XX. század legnagyszerűbb eseményének évfordulóján sokan ünneplőbe öltöztettük a lelkünket, én magam is a választókerületem több településén fejet hajtottam a kommunista diktatúra ellen fegyvert fogó szabadságharcosok emlékére állított kopjafák előtt. De ilyen a magyar sors, az ünnep nem lehetett teljes. Hogy is lehetett volna teljes, amikor az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján az ünneplő tömeget szétkergető, szemeket kilövető, pribékeket aljas módon a nemzetre uszító főkolompos még mindig szabadlábon lehet? Ez az ember azért nincs itt mögöttem, mert úri jó dolgában úgy tartja a kedve, hogy ne járjon be a parlamenti ülésekre, és nem azért nincs itt, mert a nagy rendcsinálás során lesújtott volna rá az igazság ökle, és most - legyünk megengedők - egy Brüsszel-kom-pa-ti-bilis vagy EU-konform cellában morzsolgatná a napjait. Sajnos ez nem így történt, Gy. Ferencből nem lett fegyenc, de a keserű valóság több más vonatkozásban is megvilágítja azt, hogy bizony ’56 máig meg nem valósított eszméinek adósai vagyunk.
Emlékeztet minket például a Műegyetem hallgatóinak mind a mai napig megvalósításra váró követeléseire. A 16 pont 26 év módszerváltásában elsikkasztott, elszabotált nemzeti akaratára. Nem ünneprontás hát a hiányosságok felsorolása, hiszen mit szólnának a szovjet lánctalpak által eltaposott, pufajkás hazaárulók által megkínzott, Kádár, Apró, Dögei által akasztófára juttatott pesti srácok, ha látnák, hogy a rendszerváltásnak hazudott uralomváltás után negyed évszázaddal is probléma lehet mindez. Mert ahogyan egykor a Szovjetunió kényszerítette ránk az akaratát, vette el uránkincsünket és csinált belőlünk nyomorba fulladt vas és acél országát, kolhozokban robotoló, kisemmizett puszták népét, úgy jelenleg is gyarmat vagyunk.
A periférián belül is egyre inkább leszakadó, buzgó helytartók és undorítóan pöffeszkedő hazai oligarchák által kiszipolyozott hódoltsági terület. A birodalmi függés századon átívelő párhuzamai sokkolóak.
Vegyük példának okáért az egyetemi fiatalság listáján a hetedik pontot! „Vizsgálják felül egész gazdasági rendszerünket a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával.” Lehet ugyan kényes sznob módjára finnyáskodni, mondván, hogy a forradalmi követelések aktualizálása történelmietlen és szentségtörő, de akkor előtte azt is illene megválaszolni, hogy mennyivel különb dolog a Rákosi-féle vas és acél országa után most az összeszerelő üzemek országát építeni. Ez az út egyet jelent az elmaradott gazdaságszerkezet konzerválásával, ami nem más, mint az önfelszámolás stratégiája.
És talán nem visszhangozhatnák ma is joggal a MEFESZ kilencedik pontját a bérrabszolgaként tartott magyarok milliói: „Követeljük a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását!” A rendszerváltás előtti reálbéreken tartva, adósrabszolgaságba taszítva, nyugati kitántorgásba kényszerítve, jelzáloggal terhelt és uzsorás sakálok által fenyegetett otthonokban reszketve most is mennyire jogos lenne mindez. A piacainkat letaroló, a profitszivattyút azonban mindenféle fideszes nemzeti retorika ellenére csúcsra járató multik, a harácsolásban élen járó, zéró társadalmi szolidaritást tanúsító hazai Döbrögik, valamint a kormány Bermuda-háromszögében könnyen elveszve érezhetik magukat a korán kelő, keményen dolgozó kisemberek, a megfélemlített, megalázott, dolgozói szegénységbe taszított magyar munkavállalók.
Mi viszont hisszük, hogy a magyar dolgozó nem holmi munkaerőállat, hanem méltósággal bíró, értékes és éppen ezért megbecsülésre méltó tagja a nemzetnek. Ők az igazi erőforrás. Az egyetlen olyan nemzeti vagyon, amire egy sikeres nemzetstratégiát alapozni lehet. Ez is ’56 üzenete. Jó lenne, ha ezt az évezredes hagyományokat megtagadó és szélsőliberális rongyokba öltözött brüsszelita herekaszt, valamint a helikopterrel röpködő, Gucci ridikülös ficsúrok is meghallanák, és ehhez tartanák magukat!
Áldott legyen a hősök emlékezete! Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)
