GÚR NÁNDOR
GÚR NÁNDOR
GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az élet fintora az, hogy egyetlen születendő gyermek sem tudja azt, hogy hová fog születni. Az életkezdésnek az esélyeit nem a megszületendő gyermekek határozzák meg a maguk számára; nem, hanem az a helyzet, ami a megszületés pillanatában kialakul. Aztán hogy ezt hogyan lehet alakítani, formálni, befolyásolni, segíteni, az már nagymértékben a tágabban vett környezeten múlik. Úgy érteném ezt, hogy most például a törvényalkotás fázisában alapvetően a parlamenten vagy a kormányon, de leginkább, úgy látom, a kormányon, mert a parlament képviselőinek, legkiváltképp ellenzéki képviselőinek a még jó szándékú megszólalásait sem igazából igazolják vissza, kívánják befogadni, nem találtam még ma három óra elteltével a vita kapcsán egyetlenegy ilyen visszajelző gondolatot sem.
Ebből úgy tűnik a számomra, hogy önök azt az utat járják, amit egyébként nagyon sok esetben már jártak a törvényalkotás fázisában, hogy valamit gondolnak valamiről, és tök indifferens az, hogy mások mit gondolnak ugyanazokról a dolgokról, mennek a saját útjukon, nem érdekli önöket az, hogy milyen figyelemfelkeltő vagy figyelmeztető módosításokat tesznek a képviselők. Nyugodjon meg, képviselőtársam, inkább olvassa el még egyszer az előterjesztést, a saját előterjesztésüket vagy a képviselőtársuk előterjesztését, hogy hitelesen majd hozzá tudjon szólni. Azt gondolom, hogy ezzel a felelősséggel kell ehhez a kérdéskörhöz és nagyon sok egyéb más kérdéskörhöz is hozzányúlni.
Tragédiáknak a sokaságával nézünk szembe az elmúlt hónapok időszakában. Nem állítom és nem azt mondom, hogy minden tragédia kialakulásának a hátterében önök állnak és önök a felelősek ezért; nem. Nem lenne korrekt, de nyilván azért fogok majd néhány példát mondani arra vonatkozóan, hogy de mégis miért adott esetben.
Három év, elhangzott ma már itt a Parlament falai között, mondhatni három év semmittevés. Ombudsmani jelentések, jelzések, 2011-, 2012-es ügyek lezárása, az államtitkár feláll, és arról ad tanúbizonyságot, hogy 2016. szeptember 23-án délelőtt válik számára ismertté az az ominózus bicskei történet, majd azonnali intézkedést, rapid intézkedést foganatosít, és aznap már…
Államtitkár úr, nem akarok cinikus lenni, de hát hol vannak a felügyeleti szervek kapcsolatai az intézményrendszerekkel, az intézményekkel, ha önöknek nincsenek információik négy év távlatában a folyamatokról? Idézőjel: nem gondolja ezt, hogy politikai vagy szakmai impotencia? Nem gondolja azt, hogy ezután önnek nem felállni kell, és ezt a történetet előadni, hanem hátat fordítani és azt mondani, hogy bocsánatot kérek, és szépen elandalogni? Nem gondolja?! Vagy a miniszterével együtt, kart karba öltve megtenni mindezt?
Szóval az, amikor gyermekek sokaságát olyan helyzetben hagyták, cserbenhagyták, évek hosszú során keresztül, mint ami történt, akkor ön egy ilyen egyszerű válasszal ne gondolja azt, hogy el tudja kenni ezt a kérdéskört. A legtisztességtelenebb dolgok, amelyek történhetnek gyermekekkel, most már minden valószínűség szerint megtörténtek ezen intézmény keretei között. És önök mit tettek ebben a négy esztendőben? És majdnemhogy hárítja a felelősséget egy adott szakértői vélemény megfogalmazójára? Majdnemhogy azt mondja ki, hogy ő a hibás, mert nem hozta nyilvánosságra a véleményét, az álláspontját, az ismeretét? Önök minek vannak? Az önök által működtetett felügyeleti szervek minek vannak? Erről beszéljen inkább egy keveset! Arról beszéljen inkább egy keveset, hogy mit kellene tenniük annak érdekében, hogy ilyen helyzetek ne fordulhassanak elő!
Az egészségügyi ellátás - mert nem akarok itt leragadni - vagy épp az életmentő helyzetekbe való beavatkozások elutasítása tekintetében nyilvánvaló az, hogy nem fogadható el bárki részéről vagy senki részéről, ha a gyermek életét, a gyermek egészségét bármi is veszélyezteti.
(11.50)
Ez a törvény nemcsak a gyermekvédelemről szól, hanem bizonyos értelemben egészségügyi dolgok is megjelentek egészségügyi tárgyú törvényként, ezért két gondolatot ehhez illesztetten is szeretnék mondani. Az egyik a szűrőrendszerek kötelezettségének a dolgait érintően, csak azért, hogy lássa, államtitkár úr: én úgy gondolom, hogy az a dolog, amit a törvénytervezetben most megfogalmaznak, az helyes út, a 0-18 év, tehát a gyermek megszületésétől a 18 éves kora időszakára vonatkozó szűrőrendszerek kötelezősége tekintetében. De szeretném hozzátenni azt is, emlékszik arra is, hogy a tankötelezettség vonatkozásában a 16 évet önök határozták meg, és nem voltak véletlenszerűek azok a torz folyamatok, amelyek e tekintetben kialakultak. Vagy éppen a korlátozott cselekvőképesség vagy cselekvőképtelenség vonatkozásában a kiskorúra utaló háziorvosi és egyéb más védőnői szolgálat igénybevételével kapcsolatos vagy annak az el nem utasíthatóságával kapcsolatos dolgok megfogalmazása, szerintem ez is egy helyes út, ez is egy jó pálya, amit járni kell.
Tehát nem azt akarom mondani, hogy ebben a törvénytervezetben egyetlenegy dolog sincs, amely erősítendő, amely adott esetben más pályára állítandó, mint ahogy az elmúlt hat évben önök ezt vezényelték - nem! De azt akarom mondani, hogy rengeteg visszásság és rengeteg disszonancia van a gyermekvédelemmel vagy a gyermekvédelmi jelzőrendszerek működtetésével kapcsolatosan. Nézze meg a hálózat rendszerét, nézze meg azt, hogy néznek ki a betöltetlen álláshelyek, van-e ilyen, és ha van, akkor milyen nagyságrendben. Szeretném jelezni önnek: van, és a nagyságrendje sem tízes, több százas adott esetben.
Az álláshelyek betöltetlensége mellett hogyan néz ki akár a háziorvosi, akár a gyermekorvosi praxisok ügye? Mennyi olyan praxis van, amelyik nem működik? Hogyan néz ki ez, mondjuk, az ország hátrányosabb helyzetű térségeiben, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében? Korózs képviselőtársam mondott is rá konkrét példát. Akár a Zemplénben, hogy szűkítsem a kört, hogy ön is rátaláljon, államtitkár úr, olyan járások sokasága van, ahol gyakorlatilag nulla a háziorvosi ellátás, már nem az orvos részéről, hanem a rendszer által működtetett dolgok tekintetében. Tudja, ahol nincs szakorvos, ott nem lehet megfelelni a feladatok ellátásának. Az a baj, hogy a törvényes előírásokat sem tudják betartani az adott területen dolgozó szakemberek. Egyszerűen betarthatatlanná válnak a folyamatok, pontosan azokból a hiátusokból fakadóan, amikről beszéltem.
Márpedig a betegnek ott is, a Zemplénben is, Északkelet-Magyarországon is és az ország minden részében joga van ahhoz, hogy kipihent orvosokkal találja magát szembe; ne olyanokkal, akik a 24 óra adott óráiból egyetlenegy percet sem töltöttek, mondjuk, alvással, merthogy ilyen is van, nem egy esetben, nem több esetben, és nem csak az ügyeleti szolgálatok fenntartása miatt.
Szóval, az a baj, én úgy látom, hogy ha valami nem megy jól, akkor önök vagy kötelezni akarnak, és ezen az úton akarják a helyzetet megoldani, ilyen „rendpártiság” alapján akarnak cselekedni, sokkal inkább, mint hogy a prevencióra, a megelőzésre, a kézzelfogható segítségnyújtásra összpontosítanának. Nekem nem azzal van a bajom, hogy képviselői egyéni törvénymódosítás kerül benyújtásra, mert a képviselőnek joga van ehhez. De azzal bajom van, hogy bizonyos értelemben ez a megkerülése annak, ami a szükségszerű egyeztetések lefolytatásával kellene hogy párosuljon. A törvény előkészítése kapcsán nyugodt lelkülettel meg lehetne kérdezni, hogy mindazok az egyeztetések, amelyek, mondjuk, ha egy kormány-előterjesztés születik a dologban, akkor megtörténtek-e. Úgy vélem sajnos, hogy a válasz nem tud igenleges lenni. Persze, részbeni egyeztetések lehetségesek.
Szeretnék még visszatérni a gyermekvédelem dolgához néhány gondolat erejéig. Államtitkár Úr! Én nem számokról akarok itt vitatkozni, nem a veszélyeztetett gyermekek számáról, hogy közel negyedmillió vagy 136 ezer, KSH vagy bármi más, de azért szeretném önnek elmondani, mondom, szeretném önnek elmondani, hogy igen, bármi más, merthogy nemcsak KSH létezik. Tehát ha megnézi - mondok egy hasonló példát a foglalkoztatás világából - a KSH keretei közötti kimutatásokat és megnézi a való helyzetet, amely arról szól, hogy milyen csúsztatásokkal terhelt a dolog, egyszerűen azzal, hogy a külföldi munkatevékenységet végző, egy évnél régebbiek benne vannak, mintha Magyarországon végeznének munkatevékenységet, azzal, hogy mondjuk, a 6-7 évvel ezelőtti diákfoglalkoztatás nem volt része, ma meg a része, és ezeket hasonlítják egymáshoz, ugyanilyen értelemben a veszélyeztetett gyermekek tekintetében történő kimutatások vonatkozásában is lehet differencia.
Azt szeretném mondani, itt most nem az a lényeg, hogy 136 ezer vagy negyedmillió gyermek az, amelyik veszélyeztetettként jelenik meg, hanem az, hogy mit tesznek ennek a veszélyeztetett helyzetnek a feloldása érdekében. Ebben óriási a felelősségük. Tudja, azt viszont még elvitatni sem tudja a számok mellett, hogy sajnos nő azoknak a gyermekeknek a száma, akik ebbe a helyzetbe kerülnek. És a helyzetből való kikerülés tekintetében abszolút módon erősítem azt a logikát - nem csak most, már régen is -, amelyik a családban vagy a nevelőszülői hálózat keretei között történő elhelyezéssel párosul. Igen, a nevelőszülői hálózat vonatkozásában voltak olyan lépések, amelyek előremutatóak, de szeretném jelezni, hogy meggyőződésem szerint a jobb megbecsülés még sokat segíthetne e tekintetben.
És ha már a nevelőszülői hálózatról beszéltünk, akkor azt sem szeretném kikerülni, hogy ezek mellett nyilván a szakfeladatot ellátók vonatkozásában történő megbecsülés is elengedhetetlen. És az is elengedhetetlen, de nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, amiről képviselőtársaim már szóltak, hogy a hálózat, mármint a szakemberek keretein kívüli közvetlen környezet tudatosítása, a veszélyeztetett gyermekek helyzetéhez illesztett viselkedésben való formálása egy nagyon fontos tényező, mert nyilván nem lehet csak intézményi keretek között számon kérni mindazt, hogy mi zajlik a gyermekekkel. Nem lehet a családok életét érintően veszélyeztetettnek minősíthető gyermekek nevelése kapcsán számon kérni csak a gondozói hálózatokat, hanem nyilván a környezetnek is kell és minél erősebben kell hogy befolyása legyen, legalább a jelzőértékek szintjén.
E tekintetben viszont a jó értelemben mondott tudatformálásnak, annak a segítésnek, hogy van dolgunk e vonatkozásban, más családokon belül zajló folyamatokban is, nem direkten, de indirekten olyan értelemben igen, hogy jelzési kötelezettséggel bírunk adott helyzetekben és esetekben; emellett még arról szeretnék abban az egy percben szólni, ami még hátravan, hogy megbecsülés. A megbecsülés alapja pedig az, hogy legalább olyan tisztességes életpályamodellek, fizetések, bérek mellett végezzék az emberek a dolgukat, amik a saját maguk normális létfenntartásának az alapjait megadják.
A szociális szektorban, ön is tudja, államtitkár úr, ez nem így van. Nem véletlen, hogy tízezrével hagyják el, hagyták el az országot olyan szakmai képesítéssel bíró emberek, akik ilyen típusú feladatokat láttak el. Nem véletlen, hogy azokban az ügyekben, amelyek az ő bérezési rendszerüket érintik, erőszakos az ellenzék, joggal, mert azt gondoljuk, azt hisszük, hogy a legnagyobb érték a gyermek, és a gyermekekkel foglalkozók körében legalább olyan fizetés kell, még egyszer mondom, ami az ő személyes, tisztes megélhetésük alapját biztosítja.
Ezernyi dolgot mondhatnék még, lehet, hogy fogok is, de most egyelőre ennyit. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP padsoraiból.)
(12.00)
