DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE
DR. RÉTVÁRI BENCE (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A 2010 előtti időszak számára valószínűleg, ha röviden össze akarjuk foglalni, hogy mi van minden vektornak a gyújtópontjában azzal kapcsolatban, ami az egészségügyben született, akkor egy nagyon egyszerű választ tudunk adni erre, ez pedig az üzlet, a pénz, a nyerészkedés. Ez az a mögöttes cél, ami szinte minden intézkedés mögött vagy elhanyagoltság mögött meglátható, és ez az egyik történelmi bűne a Magyar Szocialista Pártnak, hogy engedte, hogy ez a liberális, SZDSZ-es egészségügyi hozzáállás, amely keveseknek jó minőségű, drága szolgáltatást nyújt, a többiekkel pedig nem foglalkozik, ez a magyar állam politikája lehetett nyolc éven keresztül. Hiszen ha megnézzük a vizitdíjnak és a kórházi napidíjnak nemcsak a napi összegét, hanem az egész filozófiáját, amire fölépítették, akkor ez azt mutatja, hogy ez egy egyértelmű felrúgása a korábbi, szolidaritáson alapuló társadalombiztosítási rendszernek. Mert a korábbi rendszernek az volt a filozófiai alapja, társadalmi megegyezéses alapja, hogy mindenki fizeti a tb-járulékot a saját fizetése után, és utána ebben a kockázatközösségben mindenkit ezen tb-járulék alapján ellátnak. Ezt az alapvető elvet törte át, rúgta volna föl, ha be tudták volna vezetni a vizitdíjat és a napidíjat, ha ezt nem akadályozza meg a népszavazás, mert innentől kezdve nem egy kockázatközösség lett volna, nem egy nemzeti sorsközösségben gondolkoztak volna, hanem egy egyedi szolgáltatásvásárlásban: aki egészséges, annak nem kell fizetni, aki beteg, annak kell fizetni. Megszűnt volna a szolidaritási elv vagy legalábbis háttérbe szorult volna a szolgáltatásvásárlási elvvel kapcsolatban, és ezzel egy több évtizedes, vagy ha tetszik, évszázados közös megegyezést, közös megállapodást, társadalombiztosítási elvet rúgott föl vagy a közszolgáltatásoknak azt az alapelvét, hogy minél magasabb szintű közszolgáltatás minél több embernek minél magasabb színvonalon álljon rendelkezésre, nemcsak az egészségügyben, hanem a teljes közszolgáltatás-szervezésben.
És ugyanezt a nyerészkedő szándékot, szolidaritási elvet felrúgó szándékot láthattuk akkor is, amikor akár kórházakat, intézményeket a HospInvestnek, akár teljes biztosítási kasszát a több-biztosítós rendszerben, akár a nyugdíjak területén, akár az egészségügy területén akartak, vagy volt, ahol meg is tudták részben csinálni, hogy privatizáltak. Hogy ezek a pénzek, amelyek nagyon nagy pénzek, hiszen a nyugdíjkasszában (Dr. Józsa István: El is költenétek!), az egészségügyi kasszában, a tb-alapokban fordul meg minden országban a legnagyobb pénz, itt lehet a legnagyobb befektetési spekulációs műveleteket végezni a kasszákban szereplő pénzekkel, minél inkább kerüljenek ki a kormányzattól vagy kerüljenek ki a közszférából, az önkormányzatok fennhatósága alól, és kerüljön át privát szolgáltatókhoz. És ugyanígy a kórházaknál, amelyek nyilván egy óriási nagy költségvetési főösszeggel rendelkeznek, hiszen az egészségügyben nagyon drága műszereket kell vásárolni, azoknak nagyon drága a fenntartása, ezek az eszközök fogyóeszközök, folyamatosan pótolni kell őket, a társadalombiztosítás ezeket egységáron finanszírozza.
(15.30)
Tehát egy kiszámítható, biztos piac, és ha piaci szempontból közelítik meg a liberálisok, akkor nem kell megküzdeni a keresletért, hiszen mindenki lesz beteg, úgyis lesz ilyen szolgáltatás, és majd tőlük vásárolják ezeket a szolgáltatásokat. S ezeknek is az egyik alapját jelenti az állam részéről, ha folyamatosan alulfinanszírozza az egészségügyet, ha folyamatosan rossz állapotban tartja a kórházakat, ha a fejlesztési forrásokat nem hatékonyan az egészségügyre fordítja, mert akkor négy-öt éves távon be tudja mutatni a kormányzat, hogy lám-lám, milyen rossz állapotban vannak a kórházak, az állam a legrosszabb gazda, ezért privatizáljuk ezeket az intézményeket, mert majd piaci körülmények között, piaci logika alapján sokkal hatékonyabban tudják fenntartani őket. A szocialista-liberális kormányzás évei alatt ezen szépen végig is mentünk, végighallgathattuk ezeket, mígnem Eger esetében eléggé emlékezetes és erőszaktól sem mentes körülmények között privatizáltak is egy-két kórházat, amely kórházakat 2010 után az államnak vissza kellett venni fenntartásba, és meg kellett menteni attól a csődközeli helyzettől, amibe a ki nem fizetett számlák vagy a kórházakból elvitt gépek juttatták a kórházakat. Ez a helyzet fogadta 2010 után az oda betérő betegeket, orvosokat és a fenntartó szervezetek, az önkormányzatok vagy az állam képviselőit.
Egy ilyesfajta elüzletiesedés, egy ilyen privatizáció és egy ilyen forráskivonás időszaka volt, hiszen a forráskivonással előkészíthető a privatizáció, a privatizáció révén nyélbe üthető a jó üzlet, a jó üzlet pedig profitot fog hozni magánzsebekbe. Ez az az irány, amibe Magyarország elindult 2002 után, és ez az az irány, amit 2010 után vissza kellett fordítania a kormányzatnak. Ezért volt fontos az állami intézményfenntartás, hiszen ezzel biztosítható - sőt nem tudom, tud-e bárki bármit mondani, hogy milyen más eszközzel biztosítható - az, hogy kiegyenlítődjenek a területi különbségek, és ne a szegény megyei önkormányzatok vagy szegény városi önkormányzatok szegény kórházairól és rossz állapotairól szóljanak a hírek, egy nagyobb iparűzési adóval rendelkező településen pedig jobb színvonalú ellátást biztosítanak a betegeknek. Ezeknek a területi különbségeknek a kiküszöbölésére az állami fenntartáson kívül, amit az ÁEEK képvisel, más megoldást nagyon nem láthattunk, és mások sem biztosítottak. Ezen a stratégiai úton indult tehát vissza a kormányzat, amikor már 2008-ban is elmondta, hogy az egészség nem üzlet, és ezt képviselte a népszavazás során is, és ezt képviseli azóta is a kormányzása során, megerősítve a szolidaritási elvet.
Ez persze nem jelenti azt - ahogy Ónodi államtitkár úr is mondta -, nevezetesen az, hogy 2010 óta minden évben nagyobb mértékben nőtt az egészségügyi alap forrása, a főösszege, mint amilyen mértékű volt az infláció, hogy az egészségügy betegségei egyik pillanatról a másikra megszűnnének. Azt viszont jelenti, hogy az egészségügy betegségeit a kormány 2010 óta valamilyen gyógymóddal igyekezett gyógyítani. Engedjék meg, hogy a következő percekben ezek közül párat sorra is vegyek.
Az egyik a forráskivonás volt, amit meg kellett fordítani. Itt megemlíthetjük a fejlesztési forrásokat, amelyek nagyobb mértékűek voltak, mint az elmúlt generációkban szinte bármikor. Talán a Korányi-Markusovszky-korszakban volt hasonló léptékű nagy kórházfejlesztés, amikor a sokak által ismert vörös téglás, pavilonos épületek felépültek, ám ehhez hasonló más időszak nem volt. De a gyógyító megelőzési ellátások GDP-arányos finanszírozása is a 3 százalék alatti szintről a 3 százalék fölötti szintre emelkedett úgy, hogy közben a GDP is emelkedett.
Az alacsony bérek kapcsán ma már sokszor elmondtuk, de azt hiszem, nem lehet elégszer mondani, hogy az egészségügy nyilvánvalóan egy olyan terület, ahol, ha a különböző nemzetgazdasági ágazatok bérszintjét nézzük, azon belül is javításra szorul az egészségügy. Ezért 2012-13-ban 75 milliárd forintot fordított a kormány arra, hogy 95 ezer egészségügyi dolgozónak átlag 23 százalékkal emelje a bérét, majd ezt folytattuk a mozgóbér-elemek hasonló emelésével a tavalyi év második felében, idén pedig egész évben 12,8 milliárd forint értékben.
S talán ez az, ami ma is a legtöbbeket foglalkoztat, a legtöbbeket érdekel, hogy hogyan fog ez folytatódni. Az expozéban is elhangzott, s az utóbbi hetekben már mindenki hallotta, hogy a kormány az egészségügyi szervezetekkel, az Orvosi Kamarával, az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetével, a szakdolgozók szervezetével, illetve a Kórházszövetséggel - s a későbbekben más szervezetekkel is - elindított egy egyeztetést. Az első két egyeztetés a múlt héten már lezajlott, és a következő egyeztetésre holnap kerül sor, ahol arra keressük a megoldást, hogy azt a 100 milliárdos, vagy azt is mondhatjuk, hogy valamivel több mint 100 milliárdos többletet, amit a magyar reformok eredményeként a magyar gazdaság megtermelt és a költségvetésben jelentkezik többletként, ezen a számon belül milyen arányban osszuk fel az ápolók hosszú távú béremelése, az orvosok hosszú távú béremelkedése és a kórházak egyéb kiadásai között, mi az a belső arány, ami a többlet kapcsán a legoptimálisabb.
Kevés olyan helyzet volt Magyarország történetében az elmúlt kormányok időszakában, amikor az oktatásügyben többletforrás volt - közel 100 milliárdos az az összeg, amit az iskolák fenntartására, működtetésére többletforrásként tudunk fordítani -, a szociális ágazatban is valamekkora többlet forrás van, a családok számára is többletforrás lesz a következő évben akár a családi adózás további bővülésével, akár az áfacsökkentéssel, ha ezeket kiadási és bevételi oldalon nézzük. Mindemellett a legnagyobb mértékű növekedés az egészségügyben lesz az előző évi forrásokhoz képest, hiszen itt valószínűleg 100 milliárd forint fölött lesz az az összeg, ami a költségvetés elfogadásakor majd június elején-közepén itt a parlamentben is nyilvánvalóvá válik, és majd a Magyar Közlönyben megjelenik.
Tehát nem nagyon volt olyan időszak, amikor olyan gazdasági teljesítményt tudhattunk magunk mögött, olyan helyes hatéves gazdaságpolitikát, amelynek eredményeként minden jóléti ágazatban arról tudunk beszélni, hogy a többletforrásokból milyen belső arányokban osszuk föl az újabb és újabb milliárdokat. Ez jelent lehetőséget az egészségügyben is bizonyos átalakításokra, a szakápolási rendszerben és még sok más helyen, ahol korábban mindig a forráshiány vagy a csökkenő költségvetés volt az, ami a döntéseket befolyásolta. Most senkit nem kell, az egészségügy területén sem, hogy a csökkenő költségvetés befolyásoljon. Ez természetesen még messze nem jelenti azt, hogy 2017. január 1-jén úgy érezzük, hogy átszakítottuk a célszalagot, ugyanakkor az elmúlt kormányzati időszakok szempontjából példaértékű, hogy sikerül többletforrást biztosítani. (Dr. Józsa István: Ez az igazi önbeismerés!)
Bízunk benne, hogy ebben az ellenzéki pártok támogatását is fogjuk tudni élvezni, ha már az előző béremelések kapcsán nem tehettük. S abban is bízunk, hogy ez már egy akkora mértékű pluszforrás az egészségügyben, és egy olyan többéves program fog e mögött állni az ágazati szerepelőkkel való kormányzati együttműködés során, amiből már mindenki érezheti, hogy egy újabbat tud előrelépni ’17-ben is, ’18-ban, és ki tudja még, hogy az egyeztetések hova jutnak, hogy melyik másik évben is.
Ha sorra vesszük az egészségügy korábbi betegségeit, amelyekre újabb gyógyszereket igyekeztünk találni, akkor az akadozó orvosutánpótlást is nézhetjük. Ez egy olyan kérdés, ami mindig is felmerült Magyarországon, az orvoselvándorlás azonban 2004. május 1-je, az európai uniós csatlakozás óta nyilván még nagyobb problémát jelent, hiszen nemcsak a korábbi agyelszívás jelentkezett, hanem az Európai Unió szabad belső munkaerőpiacán még könnyebben tudtak elhelyezkedni a magyar ápolók, magyar orvosok, mint mindenki más is. Erre kellett a kormányzatnak egy intézkedéssorozatot kitalálnia, amivel meg tudja állítani ezt a folyamatot.
A leginkább mobilitással rendelkező orvosok nyilván a minél fiatalabb orvosok, akik egyrészt az élethelyzetük, az életkörülményeik, másrészt a nyelvtudásuk és a korszerű tudásuk miatt könnyebben tudnak külföldre költözni, könnyebben tudnak ott munkát vállalni, hiszen ismerik a nyelvet, és nincsenek még iskoláskorú gyermekeik vagy hasonló más olyan rokonaik, akik miatt jobban itt maradnának. Tehát ők voltak a legmobilabbak. Ezért náluk kellett leginkább ezt a fajta problémát, ezt a fajta egészségügyi betegséget kezelni. Ezért indítottuk el a rezidenstámogatási programot, amelyben 3500 fiatal vett részt. Ki tudja, hogy ebből a 3500 fiatalból mennyi maradt volna itthon, ha nincs ez a program. 6 milliárd forintot költöttünk erre. S azt mondhatjuk, hogy ez a program sikeres, mert ha megnézzük, hogy 2011 és 2016 között mennyivel növekedett az ösztöndíjasok száma, akkor azt látjuk, hogy 31,6 százalékkal nőtt azoknak a fiatal rezidenseknek a száma, akik a rezidenstámogatási programban szerepelnek.
(15.40)
Ha az elvándorló orvosoknál tovább nézzük a számokat, akkor azt láthatjuk, hogy míg azon személyek, akik kértek igazolást ahhoz, hogy külföldön dolgozhassanak, az ő számuk 2010-ben 845 volt, addig ez mostanára, 2015-re 492-re csökkent, majdnem a felére csökkent azon orvosok száma, akik külföldi munkavállalási engedélyt kértek magyar állampolgárként.
Ha összevetjük azokat a számokat, hogy mennyien vettek részt a rezidenstámogatási programban, ha megnézzük, hogy mennyivel csökkent a külföldi munkavállalási engedélyt kérők száma, és mellétesszük még azt a számsort is, hogy mennyi fiatal pályakezdő orvos volt öt évvel ezelőtt és van most, akkor körülbelül egy 420 körüli szám volt, majdnem 480 körüli szám, most pedig 920 azoknak a száma, akik fiatalként kezdik el szakorvosi éveiket - nos, tehát azt láthatjuk, hogy ott egy megduplázódás látható az orvosutánpótlás esetében.
Nyilván még most is vannak olyan orvosok, akik kérnek külföldi munkavállaláshoz engedélyt. Nyilván vannak olyanok, akik korábban is odamentek és most is külföldön maradnak, de nem volt látható a korábbi években, 2010 előtt olyan tendencia, amelyik a folyamatosan bővülő külföldre menetel és a folyamatosan csökkenő itthoni orvosszámmal szemben valamilyen pozitív eredményt fel tudott volna mutatni.
A következő betegség az orvosok hiánya után, amelyet sikerült tendenciájában megfordítani a kormányzatnak, nem véletlenül, hanem célzott intézkedésekkel, az a kórházi eladósodottság. Ezzel kapcsolatos adatok már itt az előzőekben elhangzottak, de arra hadd hívjam föl a figyelmet, hogy 60 milliárd forint volt az az összeg, amit a tavalyi év elején ezeknek a kórházi adósságoknak a rendezésére fordított a kormányzat. A felduzzadt várólisták esetén, pont államtitkár úr előttem is erről szólt, hogy az előző kormánynak még arra sem volt bátorsága, hogy várólista-nyilvántartást vezessen be. A Fidesz-KDNP ezt bevezette, nem félt ettől, mert tudta, hogy ha a problémával nem néz szembe, akkor a problémát kezelni sem tudja. Ezért 2012-re kialakult a várólista-nyilvántartás, szerepelt is rajta 77 ezer ember, most pedig az a 34 ezer, ami, ahogy néztük, arányaiban az évi körülbelül 200 ezer műtéthez képest egy másfél havi műtéti kapacitás, ennyi az, amennyien várólistán szerepelnek, de lehet, hogy ennyien azok, akik nyilván nem egyik napról a másik napra fekszenek be a kórházakba, hanem időpontot is egyeztetnek a későbbi befekvésre. Tehát kezelhető mértékűre zsugorodott. Ami a célunk volt, hogy 3 és 6 hónap legyen a kisebb és nagyobb műtéteknél a várakozási idő, bízunk benne, hogy ezt sikerül átlagban is elérnünk.
És tavaly év végén szerintem olyat láthattunk, amit a rendszerváltás óta nem nagyon Magyarországon, hogy a Kórházszövetség honlapján maguk a kórházak hívták föl a betegek figyelmét arra, hogy ha valahol nem kapnak egy csípőprotézis-műtétre időpontot vagy egy szürkehályogműtétre időpontot, akkor melyik az a másik kórház, ahol ezt ellátják, és nyilván az utazási költségeket is a teljes költség 10 százaléka mértékben az egészségügyi kasszából álltuk, hogy valakinek nyilván, ha az ország egyik megyéjéből egy másik megyéjébe kell átmenni, akkor ott is tudja magát kezeltetni, és az ezzel kapcsolatos pluszköltséget is fedezzük, hogy országosan a várólisták csökkenni tudjanak. 2013-ban erre 786 millió forintot fordítottunk, ’14 augusztusában 431 milliót, ’14. év végén 1 milliárd forintot, ’15-ben 5 milliárd forintot. Ez összesen 7,2 milliárd forint, és ha a ’16-os 5 milliárd forintot hozzátesszük, akkor 12,2 milliárd forint, amivel sikerült a várólisták számát 70 ezerről 34 ezerre csökkenteni. És nyilván ezt a későbbiekben is folytatni szeretnénk.
Az egyre rosszabb állapotú infrastruktúra, kórházi felszereltség szintén olyan kérdés, amivel nagyon riogatták a korábbi időszakban a betegeket, és volt is rá ok, hiszen sok-sok kórházban láttunk egyre rosszabb állapotokat. Ehhez képest igyekeztünk fejlesztési eredményeket fölmutatni, 71 darab kórházat újítottunk fel vagy fejlesztettünk, 23 új rendelőintézet épült, 54 rendelőintézetet újítottunk föl, 27 új mentőállomás épült meg, és még egy építés alatt van. 85 darab mentőállomást felújítottunk, 2017-től évente még 30-at tervezünk, és 467 új mentőautót szereztünk be. Itt dupla sebességgel kellett beszerezni, hiszen a szocialisták az utolsó években elfelejtették - idézőjelben mondom, hogy elfelejtették - a mentőautók beszerzését. A mentőautók hiányoztak, de ez sem volt véletlen, hiszen a piaci alapú betegszállításnak és szolgáltatásvásárlásnak így tudtak piacot teremteni, hiszen ha nincs mentőautó, akkor meg kell venni a piacról, és így tudtak volna üzletet csinálni az egészségügyből is. (Dr. Józsa István közbeszól.)
Ha megnézzük, hogy a nagy, 500 milliárd forintos fejlesztés milyen tételekből állt, akkor azt látjuk, hogy kórházi infrastruktúra ebből 322 milliárd forint volt, kórházi eszközökre, műszerekre pedig 104,6 milliárd forintot fordítottunk. 50 milliárd forint jutott a járóbeteg-szakellátásra, 40 járóbeteg-szakren-delő fejlesztésére, 23 új kistérségi járóbeteg-szakren-delő kialakítására, valamint 9 aktív ellátást konvertáló kórház fejlesztésére került sor.
Egészségügyi ágazati informatikai fejlesztésekre 13,8 milliárd forint jutott, 13 milliárd forint alapellátáson belüli infrastrukturális feltételek fejlesztésére, javítására fordítódott, ebből ennek az összegnek az egyharmada a 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség támogatását szolgálta. 12 milliárd forint jutott a kórházi sürgősségi ellátás fejlesztésére, 11 milliárd a mentőállomások fejlesztésére, 9 milliárd forint CT-, MRI- és röntgenberendezések cseréjére, amire a tavalyi év végén még további forrást tudtunk fordítani, 5 milliárd forintot gyermeksürgősségre, 3 milliárd forintot vérellátó központok fejlesztésére. 1,9 milliárd forintból tudtunk három egészségügyi intézményt, a Semmelweis Egyetemet, a Flór Ferenc Kórházat és a Heim Pál Kórházat energetikailag korszerűsíteni. Aki most elmegy a Heim Pál mellett, kívülről sem ismer rá, és a fejlesztések folytatódnak, amelyről a tegnapi napon tartott államtitkár úr a helyszínen sajtótájékoztatót. Valamint tüdőtranszplantáció lehetőségére 900 millió forintot, 806 millió forintot a Városmajori Szívklinika világszínvonalú hibridműtőjére, hiszen nagyon fontos, hogy Magyarországon világszínvonalú műtéteket is többen tudnak végezni, valamint onkológiai ellátásra az Egyesített Szent István és Szent László Kórházra is 100 millió forintot fordítottunk. (Közbeszólás az MSZP soraiból.) És még tudnám a nővérszállók fejlesztésére szánt és egyéb jövőbeni céljainkat sorolni, amelyeknek a hitelét, az alapját pontosan az előző időszak fejlesztései határozzák meg.
Nem fognak tudni képviselőtársaim olyan időszakot mondani, amióta itt önök politizálnak vagy amire visszaemlékeznek, még régebbi veterán párttársaik sem, amikor öt év alatt ennyi egészségügyi fejlesztésről lett volna szó. (Gőgös Zoltán közbeszól.)
A következő betegség, amit kezelni kellett vagy kezelni kell, az nyilván a budapesti kórházak állapota. Itt erről már szó volt, hogy hamarosan a kormány erről dönthet. Az idei évben egymilliárd forintos költségvetési tétel szerepel a fejlesztés előkészítésére. Nyilván ezt nemzeti forrásból kell elsősorban állni.
Az alapellátás kapcsán régi probléma, régóta mondják, hogy egyre idősödnek a háziorvosok, illetőleg a 6574 háziorvosi praxisból a legmagasabb időben 315 betöltetlenül is maradt. Ezért az elmúlt időszakban 2010-hez képest 40 százalékkal több pénzt biztosítunk az alapellátásra, majdnem másfélszer annyi pénzből gazdálkodik az alapellátás, mint öt évvel ezelőtt.
Megemlíteném az eszközfinanszírozási támogatást 12,7 milliárd forint értékben vagy akár a praxisonkénti maximális másfél milliós támogatást ebből. 10 milliárd forint az a plusz, amellyel évről évre igyekszünk az alapellátás költségvetését kipótolni. Egy háziorvos ma 35 százalékkal magasabb finanszírozási díjjal számolhat, mint öt évvel ezelőtt a saját praxisa kapcsán.
Elindítottuk a letelepedési pályázatot olyan esetekben, amikor legalább 12 hónapja betöltetlen egy praxis. Itt erre a célra az idei évben 500 millió forint áll rendelkezésre, nettó 6 millió és 10 millió forint közötti az az összeg, amit egy háziorvos visszatérítési kötelezettség nélkül, tehát vissza nem térítendő támogatásként kap akkor, ha pontosan egy olyan praxist tölt be, ahol ezer beteg van ellátatlanul egy éve, vagy nyilván a szomszédos háziorvos ellátta őket, de önállóan a praxisban nincsen orvos, vagy pedig 500 gyermek.
Ugyanígy a praxisjog vásárlásához is támogatást nyújtunk, ennek a keretösszege 250 millió forint, a támogatási maximumösszeg 4 millió forint. Ezek vissza nem térítendő támogatások. És ha összeadjuk, hogy 4 millió forint a praxis vásárlására, 6-10 millió forint a letelepedés bármilyen költségeire, nyilván ezek vissza nem térítendő támogatások, és mellette azt is látjuk, hogy 35 százalékkal többől gazdálkodik most havonta egy háziorvos, mint öt évvel ezelőtt, akkor ezek már lehetnek gyógyírok azokra a problémákra, amelyek generációk óta az egészségügyben jelentkeznek. Úgyhogy úgy gondolom, hogy az alapellátás tekintetében a háziorvosi pálya vonzóvá tétele és a letelepedés támogatása szempontjából is fontos volt az elmúlt öt évnek sok eredménye.
Szintén a rossz népegészségügyi helyzetre nemcsak pénzbeni, hanem más intézkedéseket is hoztunk. A dohányzás elleni küzdelemért a WHO, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete is az egyik legmagasabb kitüntetést adta a miniszterelnök úrnak. Én is találkoztam a főtitkár asszonnyal, ahogy ő sokszor mondta, más kormányok és más miniszterelnökök csak beszélnek a dohányzás elleni küzdelemről, de Magyarország van olyan bátor, hogy cselekszik is, ezért kaptuk meg a WHO magas szintű elismerését.
(15.50)
A csipszadó bevezetésével, azt hiszem, hogy egy olyan nóvumot hoztunk, amit Európa más országai is figyelnek és átvesznek.
Komplex népegészségügyi szűrésekkel már az előző időszakban is az E-alapból több száz milliós nagyságrendben fordítottunk összegeket, a következő célunk a vastagbélszűrések országos kiterjesztése. Itt az egész fejlesztési, népegészségügyi szűrési programra több mint 6,5 milliárd forint szerepel.
A daganatgyanús betegek számára 14 napon belül biztosítjuk a diagnosztikai vizsgálatot. A patikák kapcsán a liberalizálással és a pénzügyi szemlélettel szemben az ágazati szakmai szemlélet már itt előkerült. Megerősítettük a kistelepülések gyógyszerellátását biztosító finanszírozási rendszert, évente 330 kispatika és ehhez kapcsolódó 150 fiókgyógyszertár kap 700 millió forint támogatást. Azt hiszem, hogy a vidéken, kistelepülésen élők érzik leginkább ennek a segítségét.
A gyógyszerkasszában is egyre nőttek a betegterhek. A vaklicit bevezetésének a következtében mind a betegeknek kevesebbet kell fizetni, mind pedig a teljes adófizetői közösségnek is kevesebbe kerül. Az, hogy ez 2011 őszén bevezetésre került, az első évben 7,5 milliárdot, utána 2,5 milliárdot jelentett, 2014-ben további 1 milliárdot, ez már 10-12 milliárdos betegteher-csökkenést jelent. 2011-ben, ahogy ma már elhangzott, 311 termék térítési díja csökkent átlagosan 9,7 százalékkal, amit a betegeknek nem kell már megfizetni, és idén áprilisban is csökkent, tavaly pedig egész éves mértékben 390 termék esetében átlagosan 9,7 százalékos, tehát ismételten majdnem 10 százalékos volt a gyógyszerárcsökkenés.
Igyekszünk fellépni a kórházi fertőzésekkel kapcsolatban. Magyarországon jóval szélesebb körű adatszolgáltatás biztosított, mint más országokban, és nyilván csak azokban az országokban jobbak az adatok, ahol nem teljes körű az adatszolgáltatás.
Igyekeztünk a pszichiátriai ellátást is fejleszteni, 11 milliárd forintos fejlesztés indult el, ebből 6 milliárd forint a gyermek- és ifjúságpszichiátriai, addiktológiai és mentálhigiénés ellátás fejlesztésére és 5 milliárd forint az aktív fekvőbeteg-ellátásra. Igyekeztünk tehát szinte minden betegség esetében lépni. Megemlíthetem még a Mentőszolgálatot, ahol már szó volt arról, hogy hány új mentőautót kellett vásárolni, és igyekszünk minden területen a betegek biztonságát és jobb ellátását szolgálni, egy valódi, takarékosan működő, de a lehető legmagasabb színvonalú ellátást mindenki számára biztosító egészségügyet építeni.
Bízom benne, hogy sikerül a következő hetek és hónapok legfontosabb kérdésére, ami az egészségügyben a legtöbbeket érdekel, nyilván az orvosok és ápolók alacsony fizetésére is egy olyan többéves kitekintésű, hosszú távú közös programot elfogadnunk az ágazati szereplőkkel, ami ezen a téren is mindenki számára a stabilitást és a biztonságot jelenti, a fejlesztések területén pedig folytatni hasonló fejlesztésekkel, mint amik az előző éveken megtörténtek.
Ezzel tudjuk visszatenni az egészségügybe azokat a forrásokat, amelyeket a szocialisták elvettek, ezzel tudunk a privatizáció helyett kockázatközösségben, egymást segítve, a szolidaritás alapelvét fel nem rúgva egészségügyi politikát folytatni, és így lehet az egészség nem üzlet, hanem mindenki számára könnyebben elérhető és fejlettebb, mint a korábbi időszakban. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)
