DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy az elmúlt időszakban nemcsak a médiában, de itt, az Országház falai között is egyre többet kerül szóba az egészségügy, és mindenképpen beszélni kell róla, hogy hova is jutott 2016 elejére az egészségügy, mintegy leltárt tartva a problémákról.
(9.20)
A legjobb helyzetfelmérés talán a nemzeti egészségügyi kerekasztal múlt héten tartott ülésén - ami talán az egyik legnagyobb konzultációs szervezete az országnak, amely a Magyar Orvosi Kamara kezdeményezésére jött létre - hangzott el. Ez a szervezet tökéletesen felmérte azokat az állapotokat, amelyek 2016-ban jellemzőek, mintegy akut tünetei az egészségügynek, és három olyan fontos területet talált, amiket egy szóval lehet jellemezni: alulfinanszírozottság, alulfinanszírozottság és természetesen az alulfinanszírozottság. Magyarra lefordítva ez annyit jelent - mert tekinthetjük akár bonyolult szónak is -, hogy az állam keveset fordít, nem fordít eleget az egészségügyre, márpedig úgy tűnik, hogy a lehetőségei megvannak.
Amikor pénzről beszélünk az egészségügyben, rögtön az első kitétel, amivel kezdeni kell, hogy mennyit fordít az állam közkiadásként, tehát mindazokból a bevételekből, amelyeket akár járulékból, akár az adófizetők adóforintjaiból az egészségügyre fordít. Itt azt kell látnunk - és nem elfogult jobbikos adatok mutatják, hanem az önök által megrendelt „jó állam” jelentés -, hogy 5,6 százalékról 4,7 százalékra csökkent a nemzetiössztermék-arányos ráfordítás, ami 2013 óta gyakorlatilag nem emelkedett, úgy, hogy egyébként önök szerint a gazdaság egy felfutó, jobban teljesítő állapotában van. Ebből kitűnően látszik, hogy nemcsak magyar viszonylatban és a többi szektorhoz képest is alacsony a finanszírozottság, de a környező országokkal összevetve is.
Arról szintén beszélni kell, hogy milyen magasak a kórházi adósságállományok. A kórházi adósságállománynak az a 60 milliárd forint, amelyet az állam összességében kifizetett, nem volt fékje, nem sikerült megakadályozni semmilyen irányítási átszervezéssel, hogy ezek halmozódjanak. Ismételten 3-5 milliárddal növekszik havonta ezt az állomány. De ha a pénzkérdésről beszélünk, akkor mindenképpen meg kell említeni a dolgozók bérét, fizetését. Az a szerencsétlen elszólás, amely szerint 270 ezer forintos szakvizsgázott szakorvosi bérminimum lesz, úgy gondolom, ha nem is hazugság volt, hanem egy szerencsétlenül megválasztott mondat, de mindenképpen egy rosszul megválasztott politika következménye, amely módszeresen mutatja, hogy az elmúlt hat évben az ígérgetések ellenére nem sikerült érdemben, sőt, gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült növekednie a fizetéseknek.
Maradjunk csak egy egyszerű egészségügyi szakdolgozó példájánál: azok a béremelések, amelyekről beszélnek, amelyek önök szerint számottevőek és méltányosak az egészségügyi szakdolgozóknak, alig 1000-1500 forintos havi emelkedésben mérhetők. Az elmúlt év alatt ezt sikerült önöknek elérniük.
De nemcsak a pénz kérdése a probléma az egészségügyben, hanem a rossz állapotok, a rossz közösségi állapotok is. Mondhatjuk nyugodtan azokat a burnout-, kiégési jeleket, amelyeket akár az orvosok, akár az egészségügyi szakdolgozók vagy mentődolgozók szenvednek el, de mondhatjuk a feszültségeket is az egyes szakmákon belül, amelyek egyrészt bérfeszültségek is a régóta dolgozó szakorvosok, a friss szakorvosok vagy akár a rezidensek között. De nyugodtan beszélhetünk azokról az állapotokról is, amikor a mentődolgozóknak hitvány és megalázó körülmények között kell dolgozniuk. Nem is olyan régen Ózdon tettünk látogatást a mentőállomáson, ahol botrányos körülményeket tapasztaltunk. Az állam egyik szégyene az, hogy még vannak olyan mentőállomások, ahol az állam képtelen ellátni azt a feladatát, hogy biztonságos és jó körülmények között legyenek, pedig az önkormányzatok mindenben partnerek itt.
Úgy gondolom, hogy egy együttérző egészségügyre van szükség, amelyben az együttérzés egyrészt a betegek és az orvosok között, illetve a betegek, a rendszer és az orvosok között egyaránt megteremtődik, hiszen ezzel az együttérzéssel lehet a feszültségeket csökkenteni.
Nos, mára idáig jutott az egészségügy, és ezeket mondják a szakmai szervezetek. A Jobbik Magyarországért Mozgalom éppen ezért 2016-ban egy valódi nemzeti konzultációt indít az egészségügy területén, amelynek során elsősorban azokat a szakmai szervezeteket, szakszervezeteket, betegszervezeteket, egyesületeket, tudományos műhelyeket fogjuk megkérdezni, amelyek számottevő tudással rendelkeznek az egészségügyről, akik a már beazonosított problémákat is meg tudják erősíteni mint a legfontosabb, legégetőbb krízisjeleket az egészségügyben. Ezeket fogjuk a magyar háztartásoknak feltenni kérdésben, és az ezekre a kérdésekre adott válaszokkal fogjuk elérni azt, hogy a kormány végre meghallja a szakma, a betegek szavát, végre cselekedjen valamit, és ne csak a számokkal való trükközés, illetve az elérhetetlenség legyen közöttük. A kormánynak meg kell hallania a szakma hangját, és úgy gondolom, a háztartások véleménye a valódi nemzeti konzultáción keresztül arra fogja kényszeríteni a kormányt, hogy érdemi lépéseket tegyen az egészségügy összeomlása előtt. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
